Az ​isteni jegyes keresése és megtalálása a keresztúton 1 csillagozás

1938-ban íródott ez a könyv egy kínai misszióban. Kiknek? Az isteni Jegyes jegyeseinek… A lelkiismeretvizsálatról szóló résznél a minden este számba veendő hibáknál, vétkeknél első helyen az Oltáriszentség iránti közömbösséget, az ajtaja előtti elhaladás sietősségét és a Vele való elidőzés nem elég gyakoriságát veszi számba… ezért – ha korábban az Isten jegyesei kifejezésről nem ugrott volna be elsőre – mindenképp szerzetesekre, papokra, misszionáriusokra kell gondolnunk, kiknek rendházában jelen van az Úr Jézus a tabernákulumban. Erről meg is feledkeztem olvasás közben a fent említett pontig, mai világi hívőként, Istent kereső emberként se éreztem azt, hogy ez nem hozzám szól. Miért ne kereshetném én is az isteni Jegyest szerelmes, buzgó szívvel? Mostani világunkban már kevesebb az Istennek szentelt (=lefoglalt, elkülönített) életet élő szerzetes, mint abban az időben, és az ezt az életformát választókkal kapcsolatos felfogások is változtak azóta (lásd: Nyolc Boldogság Közösség). Mindenesetre a „kiválasztottság”, „életszentségre törekvés”, „Istennel való egyesülés útja” nem csak az ő feladatuk vagy kiváltságuk, hanem az egyszeri világi hívőké is. (Milyen furcsa e „világi hívő” kifejezés a könyv szövegkörnyezetében, pedig hát ma rendszeresen használjuk és tudjuk is, mit értünk alatta.) Anélkül a megerősítő kiváltság nélkül, amit a Tabernákulummal egy fedél alatt való levés jelent. És a napi szentmise… Szóval: még ha eredetileg a szerzeteseknek is íródott ez a lelki fejlődés útját bemutató kis könyvecske, más is haszonnal forgathatja. És csak buzdítani tudok rá, hogy tegye is meg! Szüleim révén sok ilyen régi könyvet olvastam már, ezért a nyelvezete számomra ismerős, nem ütközök meg pátoszán, olykor édeskés kifejezésein, vagy az Úr Jézussal társalgó lélek és az Úr párbeszédein. Mert hát abban a korban így mondták el a papok, így nevelték a népet, hogy szerintük hogy beszélne, miket tanítana Krisztus. Mindezt a keresztút 14 stációjához kötve, amely az elején, a lelki út kezdő szakaszánál igen bőséges, majd még terjengősebb, egészen a X. állomásig. Utána viszont törés következik, és egyre szűkszavúbb, hallgatóbb lesz a mű. Mitha kifogyott volna a mondanivalóból. Hangsúlyozom: ez a 14 stáció nem Jézus szenvedéséről szól, hanem a vele egyesülni vágyó lélek lelki fejlődéséről, útjáról – melynek legkiválóbb (egyetlen?) módja a kereszt hordozása. Egyensúly-eltolódást éreztem ahhoz képest, mint amit egy Keresztúttól vártam, többet foglalkozott a jegyesekkel (velünk), mint a Jegyessel. Itt a keresztút csak eszköz, melyen kesztül nem Krisztus szenvedéséről elmélkedünk, hanem saját magunkról, hogy ki hol tart, hogyan fejlődhet tovább rálépve erre az útra. Vezérfonál, mely valahová vezet… A hová a lényeg – és nem a fonalat vizslatjuk.
     Éppen ezért ez a fonál, ez a könyvecske nagyon is hasznos eszköz lehet a Cél eléréséhez.
– - – -
A Gondviselés működése, hogy épp a Jálics Ferenc atya 90. születésnapjára készült kötet került ezek után a kezembe (Jálics Ferenc: Isten jelenlétében élni), persze, persze… hallottam már róla, hogy a szemlélődő lelkigyakorlatok végzését tanította, vezette – ám ez a „véletlen” mégis megmosolyogtat utólag, mert ugyanazt mondja el Ő is tömörebben, világosabban a könyvben lévő tanulmányában, mint ez a könyv. Csak ez inkább a második szinten lévőkhöz szól (misszó és szövegekről való elmélkedés), míg Jálics atya bőven beszél a harmadik szintről is (az egyesülés útja = via unitiva), amely itt igen rövidre sikeredett. De azért nem marad el teljesen… Hisz a szentignáci lelkigyakorlatban mind a 3 szint benne van. A szerzők meg hát jezsuiták.