Szomszéd (Orgia) 89% 65 csillagozás

„Éldegélünk, egy-egy óvatlan pillanatra szabadnak érezzük magunkat, azt hisszük, megválaszthatjuk, kikre figyelünk oda, és kiknek adunk a szavára, kiket szeretünk, miközben közvetlen közelről figyel halálos ellenségünk: a szomszéd.”

Városmajor, Kis-Svábhegy, Maros utca. Sokszor sétáltam errefelé. Laktam is, ami azt illeti. Szeretem ezt a környéket (nincs múlt idő: most is szeretem, bár a szerző tagadhatatlanul sokat tesz azért, hogy ne szeressem annyira), mert nyugodt, hangulatos, ódon és szép, mint egy képeslap egy hóborította norvég tájról. Zoltán Gábor ennek a környéknek a mélyre elásott holttetemeit hozza felszínre, ilyen értelemben kissé a skandináv krimiket idézi, ahol ugye adott a fenn említett hófödte táj, aztán jön a csávó a hólapáttal, és mit talál a hó alatt? Csontvázakat, hát persze. És ha egy krimiben csontváz van, ott gyilkos is akad, itt sincs ez másképp: nyilasok, akik közül sokan ide valósiak voltak, és azok a budai polgárok, akik elfordították a fejüket, nem láttak és nem hallottak semmit, mert hát ugye mit érdekli őket a Maros utcai vérengzés, ha nem őket vérengzik? „Kedves József, mondja, erre tart az a pár nyilas a puskával?” „Nem, Amália, csak a zsidókórházba mennek.” „Áh. Akkor hát semmi baj.”

Esszéregény, néha zavarba ejtően novellaszerű betétekkel, a XII. kerület nyilas rémtetteinek feldolgozása: kicsit csapongó, de mindig nagyon erőteljes és karakán. Zoltán remekül használja ki, hogy az esszéregény formája mentesíti a szerzőt a tárgyilagosság kötelme alól, lehetőséget ad arra, hogy a szigorúan vett tényekre saját személyes ítéleteiből építsen várat – és nagyon jól csinálja. Szenvedélyesen gördülő, de pontos mondatokból épül fel a szöveg, aminek minden sorában ott van a szerző saját véleménye és értékei – még ha nem is értek minden ponton egyet vele, de lenyűgöz következetességével, és a legtöbb ponton rímel arra, amit én is gondolok azokról, akik a nép és nemzet kulcsszavakat furkósbotként lengetik a fejük fölött, és azokról, akik olyan erősen hisznek a saját igazukban, hogy bár meghalni nem tudnak érte, de ölni… nos, azt igen, minden további nélkül. Elementárisan pesszimista megközelítésben értelmezi az eseményeket: nem tragédiának tartja, mert a tragédiát katarzis kell kövesse, és itt nem volt katarzis, csak hallgatás, egy egész kerület hallgatása, akik a gyilkosságok előtt, alatt és után egy emberként befogták a pofájukat, és úgy tettek, mintha nem lenne itt semmi látnivaló. Nem is az, hogy elfelejtették, ami történt: már eleve nem jegyezték meg. Persze voltak kivételek, de hát pont ez a lényeg: hogy ők csak kivételek voltak. Nem a szép emberi-polgári értékek voltak általánosak, hanem a gyilkolás vágya vagy legalábbis elnézése. Nem az emberölés és a zabrálás volt a szokatlan, hanem hogy voltak egyáltalán, akik nem akartak embert ölni. Ők voltak a mutánsok, nem a nyilasok, mondja Zoltán Gábor. Fene tudja, hogy akarok-e vele egyetérteni. Persze lehet, ez nem az „akarom”-on múlik.

Külön tetszett, hogy Zoltán könyve működik egyfajta ön-fejlődésregényként is: adott egy ember, egy budai polgár (Zoltán Gábor a neve), aki maga sem különösebben érdeklődik a tömeggyilkosságok iránt. Aztán valahogy belebotlik a dolgokba, vagy mondjuk úgy, a dolgok belé botlanak. Nincs ugyan zsidó identitása, de csinálnak neki: utána köpnek a villamoson, hogy „a magadfajtákat elvittük Auschwitzba” – hát igen, az ilyesmi tényleg tud identitást teremteni. Ha akarja az ember, ha nem. Aztán kutatni kezd, és érteni kezdi, hogy létezik egy másik Buda is, ami különbözik attól, amit szeret. Ahol a gyilkosok unokái élnek.

Nagyon erős könyv – nekem sokkal egyértelműbben tetszett, mint az Orgia, aminek amúgy kiegészítő kötete (javított kiadása?) is lehetne. Nehéz nem úgy nézni utána az embernek a szomszédaira, hogy kategóriákba rendezi őket: vajon ő feljelent majd, vagy bújtat, ha úgy alakul? Persze ez csak a második kérdés kell legyen. Az első, hogy én magam feljelentenék-e, vagy bújtatnék inkább. Gondolom, ezt kell feltenni mindenekelőtt.

Szenvedélyes és okos. Fontos. Fontos. Fontos.
Alaposan és igényesen megírt történelmi esszéfüzér a budai, XII. kerületi nyilasokról, elvbarátaikról, szellemi előfutáraikról, az áldozataikról, és a kevés számú ellenállóról, hősökről és mártírokról.
Következtetéseivel néhol vitára ingerelt, de ez pont jó volt, mert segített végiggondolni bizonyos problémákat. (Például az elődök és utódok felelősségéről.)
Az esszé nem történészi szakdolgozat, a leírtakat néhol nem a pontosan hivatkozott, ellenőrizhető források, hanem a szerző személye hitelesíti. Zoltán Gábort teljesen jogos erkölcsi felháborodás fűti, de ennek ellenére törekszik a tárgyilagosságra. Én hiszek neki. spoiler
Ha valami kifogásolható, az a tiszta, átlátható szerkezet hiánya. De lehet, hogy ez csak az én levéltárosi-történészi munkákhoz szokott szememet bántja, ami ebben a műfajban túlzott elvárás. Mindenesetre el tudtam volna képzelni ezt a könyvet egy korabeli térképpel, névmutatóval, kronológiával és forrásjegyzékkel kiegészítve is, akkor adtam volna rá öt csillagot.
Ennek a könyvnek nem csak a nemzeti önismeret szempontjából van jelentősége, hanem azért is, mert a 20. századi példák segítségével ráismerhetünk a mai párhuzamokra, amelyek most éppen nem az antiszemitákat és a zsidókat, hanem a szélsőjobboldaliakat és célpontjaikat az ateistákat, a mohamedánokat, a hajléktalanokat, a kozmopolitákat, a liberálisokat, a melegeket, a cigányokat és legfőképpen a menekülteket és a migránsokat érintik.

https://szeged.hu/hirek/42517/vegig-vallalt-velemeny-la…

Ha konszenzusra kellene jutnunk, hogy melyik volt az elmúlt évtized legmegosztóbb, legtöbb vitát kiváltó, ám ezzel együtt is legfelkapottabb és legmegkerülhetetlenebb szépirodalmi alkotása, akkor ez a konszenzus minden bizonnyal példátlanul könnyen jöhetne létre, ugyanis erre az egyetlen és valóban kézenfekvő válasz Zoltán Gábor Orgiája lenne.

E mű szinte példátlan sikere nagy valószínűséggel nemcsak abban rejlik, hogy egy hosszú évtizedekig elhallgatott nemzeti tragédiát (a fővárosi nyilasok által bestiálisan elkövetett tömeggyilkosságok) dolgozott fel szépirodalmi eszközökkel, hanem abban is, hogy a szerző megtalálta ehhez azt a tökéletesen precíz, sallang- és érzelemmentes hangvételt, valamint azt a mindent látó és semmit el nem hallgató látásmódot, amivel erről a hosszú hetekig tartó gyilkosságsorozatról egyáltalán beszélni érdemes.

„Este a Király- vagy a Paulay-utcából hoztak be egy csoportot, és egy fiatal anya az utolsó métereken szökésre szánta magát. Vagy megcsúszott. Mindegy, meglőtték vaktába. Nem halt meg azonnal. A kislányát, aki ránézésre négyéves volt, ott hagyták vele. Az anya elvérzett. Reggel, amikor kivilágosodott, a gyerek élt még. Az anya kabátjának csücskén ült. Várta, mi lesz. Egy nyilas kisfiú megdobta hógolyóval.”
Az már a könyv megjelenése után adott interjúkból is tudható volt, hogy az író éveket fektetett a műbe, de hogy voltaképpen milyen mélyre is ásta magát ebben a témába, az a folytatás-kötetből, a Szomszédból látszik csak igazán.

„A nyilasok bináris logika szerint működtetik maguk körül a világot. Semmi. Egy. Semmi. Egy.
A begyűjtött embertömeget mindig kettéválasztják. Férfi – nő.
Zsidó – keresztény.
Fiatal – öreg.
A fiatal nőket különválasztják aszerint is, hogy csúnya – szép.
Kislányok kb. tizenkét évestől felfelé nőnek számítanak.”

Nem csoda, hogy az eredetileg 2018-ban megjelent kötet legújabb utánnyomásának a borítója nem tartalmaz semmiféle konkrét fülszöveget, hiszen csak nagyon nehezen lehet meghatározni, hogy mivel is szembesül az olvasó, ha kézbe veszi ezt a szűk négyszáz oldalt.

Egyrészt a Szomszédok egy olyan esszéregény, amely az előző kötet keletkezéstörténetét, a hozzá vezető kutatásokat, illetve az abból kimaradt, ám ettől még roppant fontos történelmi részleteket tartalmazza.

Másrészt egy olyan is, amely sokkal bővebb és tágabb kontextusba kívánja helyezni az akkori eseményeket (például megtudhatjuk, hogy miként kapcsolódott neves írónk, Szabó Dezső az akkori történésekhez), így egy kimondottan mély és elgondolkodtató tablót kapunk a holokauszt ezen apró, ám annál borzalmasabb szeletének megértéséhez.

Harmadrészt tekinthető ez a szöveg bizonyos értelemben Zoltán Gábor nevelődési és személyiségfejlődési kötetének is, ugyanis először eljutunk attól a fiatal Zoltántól – aki annyi más honfitársához hasonlóan sokáig semmit sem tudott a történelmünk ezen sötét foltjáról, holott a mészárlás egyik központi helyszínétől mindössze pár száz méterre nőtt fel – addig az immár már felnőtt Zoltánig, aki elkezdi végeérhetetlennek tűnő kutatómunkáját, majd addig a Zoltánig, akit az Orgia megjelenése után leköpnek és megfenyegetnek a villamoson.

A Szomszéd persze ebből is következően (néhol) érezhetően indulatból íródott, hogy sokszor felhorgadva, egy-egy nagy lendületet véve (látszólag) csak csapongjon ide-oda, ám a szerző mindvégig vállalja saját magát, látásmódját és véleményét, még akkor is, ha azzal az olvasó nem feltétlenül ért mindig egyet. Ez a könyv ebből a szempontból is éppen olyan karakán alkotás, mint bármelyik másik korábbi Zoltán-kötet.

A Szomszéd fontos mű, amely bár nem regény, de megvan benne minden, ami az elmúlt évtized egyik legfontosabb regényének megírásához vezetett, illetve rengeteg olyan a megértéshez és a történések felfogásához elengedhetetlenül fontos dolog, amely abból a megrázó kötetből kimaradt, és bár összességében nem tartom annyira jelentős alkotásnak, mint az Orgiát, de aki az Orgiát olvasta, az nem kerülheti ki a Szomszédot sem. Az új kiadással pedig itt a lehetőség bárkinek.

Ahogy befejeztem az Orgiát, rögtön folytattam ezzel a kötettel. Ez még annál is fontosabb könyv. Végigjárja a helyszíneket*, „megszólaltat” embereket (ténylegesen, vagy naplókból, visszaemlékezésekből), irodalmi hivatkozásokat vág be mindenféle irányultságú íróktól-költőktől. Olyan hivatkozásokat is, amik hatására néha újra kellett gondolnom egyes irodalmi, történelmi személyekről eddig kialakult véleményemet.
Ez a könyv nemcsak a múlt krónikája, de összekapcsolja a múltat, a közelmúltat és a jelent. Itt mutatkozik meg igazán az, miért nem szabad elfeledkeznünk arról, ami a 40-es években történt. Hogy a számonkérés elmaradásával milyen mélyen gyökerezően túlélt emberekben a nyilas eszme. Hogyan jelenik meg a mai eszmerendszerben újra (vagy folytatólagosan, hol fű alatt, hol meg nyíltabban) egyes csoportok gyűlölete, kirekesztése, üldözése vagy üldözésének vágya. Sokszor csak bólogatni tudtam, keserűen, hiszen annyiszor szembesültem azzal, hogy „rendes embernek” tartott szomszédaim, jó ismerőseim is milyen gyakran elpottyantanak előttem kirekesztő, egyes csoportokon élcelődő, vagy éppen gyűlölködő megjegyzéseket. spoiler
A krónikás ebben a kötetben többször kilép a krónikási, tárgyilagosan leíró szerepből, és beszúrja saját gyerekkorát, fiatalkorának történéseit, helyszíneit, valamint arról is szót ejt, hogyan gyűjtött anyagot a könyveihez, hogyan szembesült saját származásával, és korábbi könyvének fogadtatásával.
Azóta is lapozgatom, rákeresek házakra és emberekre, visszakeresek benne részleteket – kár, hogy név- és helymutató híján nehéz benne a keresés. Az ember kénytelen jóformán újraolvasni, ha meg akar benne találni valamit.
Fontos könyv, szembe kell vele nézni. Többek között azért is, mert szomszédai mindenkinek vannak.

*nagyon érdekelnek azok a könyvek, amik konkrét helyszínekről, házakról, ott élő emberekről, a házak, egy környék történetéről, történelméről szólnak

Az alkotó a gyakorlatban szenvedi meg a deizmus következményeit: művét létrehozván kénytelen hátrébb lépni, nem állhat oda minden befogadó mellé tanácsaival, kiegészítéseivel segíteni az műalkotást, hogy az általa elképzelt irányba mozduljon a befogadás. Erőlködése groteszk hatást váltana ki. A legnagyobbakkal annyi megeshet, hogy az önállóan jól működő alkotás kapcsán mi olvasók kíváncsiakká válunk az alkotói szempontokra, és naplókban, levelekben böngészünk az eredeti intenciót kutatva. Az Orgia kiválóságát az is bizonyítja, hogy az író önálló könyvként jelentethette meg mindazt, ami (ahogy az alcím mutatja) a nagy művet időben, térben és gondolatilag körbevette.
Az Orgia az elmúlt évek legfontosabb magyar nyelvű irodalmi teljesítménye (szerintem*). Hihetetlenül koncentrált alkotás, melynek megírásához az írónak komoly önmérsékletet kellett tanúsítania. A zsenialitás oltárán feláldozott sok-sok részlet, gondolatmenet, érzelmi vihar támadhatott fel a Szomszédban. Éppen ezért érzem ezt másodlagos jelentőségűnek: olyan könyvnek, ami csak az Orgia születésének és hatásának a naplójaként értelmezhető. Esszéregény – így hivatkozik a mű magára. Valójában azonban napló: kutatási részletekkel, motivációkkal, vallomásokkal, napi és általánosabb reflexiókkal.
Ugyanakkor van itt valami, ami elbizonytalanít.
Egész sok olyan olvasói élménnyel találkoztam, amely az Orgia hozzáférhetetlenségéről számolt be. Eleve ijesztőnek tartották a témát, vagy a feldolgozott események rettentettek el olvasókat 40-50 oldal után. A Szomszéd viszont hozzáférhetővé, átélhetővé tette a témát. Segített megérteni az írói helyzetet, kimondta mindazt, amit a mű kapcsán gondolni lehetett vagy kellett volna. Komoly tapasztalat, hogy a személyesség révén könnyebben átélhetővé válik a téma. Így keretet kapott az Orgia: Hogy miért kezdett el foglalkozni a témával az író? Hogy miképpen merült el benne? Hogy miket talált és hogy azokat milyen szempontból találta fontosnak? Hogy a múlt hogyan határozza meg a jelent? Hogy mi az, ami ma ugyanúgy halad a rossz/ijesztő irányba?
Mindezek kapcsán be kellett látnom, hogy ez csak az én szememben segédkönyv. Másnak meg éppenhogy ez a főbb. Vagy akár mindkettőt egyforma jelentőséggel is fel lehet ruházni. Ettől persze még nem változik a műfaji besorolás, csak a viszonyukat látom máshogy. Most már a regény mellé (és nem alá, mögé) helyezem.
off
*https://moly.hu/ertekelesek/2330071

„Így kezdődik Berda József Rémuralom: 1944 c. verse:
Borzalmas idők tanúi vagyunk, barátom:
szemeink előtt üli orgiáját az aljasság."

Nem kevésbé durva könyv, mint az Orgia, csak ez kicsit másként. Nem azt részletezi, hogy akkor mi volt, hanem főként azt, hogy mi NEM volt utána. Például felelősök felelősségre vonása. Társadalmi önvizsgálat (van ilyen? ha nincs, akkor sürgősen be kellene vezetni). Könnyebb volt mindenkinek úgy tennie, mintha mi sem történt volna, nyilasok nem is voltak, s mint ilyen, nem létező elemek, nyilván el sem követhettek semmit. Esetleg könnyebb volt arra gondolni (még mindig könnyebb), hogy a bűnösök elnyerték méltó büntetésüket, de hát ez nem a mindennapi betevő esti mese. Személy szerint rettenetesenek tartom, hogy gyakorlatilag semmi nem történt akkor, ami megakadályozhatta volna, hogy most ott tartsunk, ahol. És ehhez maradéktalanul hozzájárultak a rejtegetők, a közönyösek, a „más dolgába” be nem avatkozók, mindenki, aki hivatásszerűen hallgatott akkor, amikor beszélni kellett volna. Tudjuk, „vétkesek közt cinkos, aki néma”. S hogy ez mennyire igaz, és hogy tulajdonképpen mekkora bűn (mert az!), azt a manapság is virágzó, „nemzeti”, neofasiszta szerveződéseken mérhetjük le. Nem véres bosszúért lihegek én sem, csupán lehetetlennek tartom egy egészséges társadalom kialakulását a megfelelő szembenézések nélkül. És lám, tényleg nem is megy.
Még nem ástam bele megfelelően mélyen magam a nyilas-témába, elvoltam a Holokauszttal s a zsidósággal, amiről, mint tudjuk (beteg társadalom egyik fokmérője), már úgyis túl sokat beszéltek. A magyar társadalom népirtásokhoz való sajátos – mondhatni lelkes – viszonyulásának feltárása még várat magára – úgy számomra, mint a nagyközönség részére. Zoltán Gábor mindkét könyve, a hányingerig fokozódó brutalitású Orgia, és a nem kevésbé hányingerkeltő eltussolásról, félrenézésről, elbagatellizásáról szóló Szomszédok is borzasztóan fontos írás. Beszélni kell a nyilasokról, beszélni kell a magyar társadalom nagy részének hallgatólagos vagy nagyon is tevőleges részvételéről a történésekben, még mindig nem késő. Még mindig vannak olyanok, akik szerint a nyilashatalom pár hónapos tevékenysége rettenetes bűn? tévedés? katasztrófa?, egyszerűen csak rettenetes volt. Olyanok is vannak, aki beszélni akarnak róla, mert muszáj lenne beszélni róla. Hiszen ezek az emberek itt éltek, itt élnek közöttünk, a hasonló szellemben nevelkedett (ez nem előírásszerű, csak nehezen kikerülhető) utódaik szintén. Ezek nem mások, ezek mi vagyunk. Ha ezt sikerül megérteni, ha ezt sikerül megérteni és összekapcsolni a rettenettel, akkor talán egy lépéssel közelebb vagyunk ahhoz, hogy ezek soha ne ismétlődhessenek meg. Ez nyilván hiú remény, a Szomszédok is tele van aktuálpolitikai utalásokkal, ha kipillantunk a könyvből, és nem látjuk, hogy körülöttünk mi van, akkor – sajnálattal kell megállapítanom – súlyos fogyatékosságokkal küzdünk. (Azaz nem küzdünk, csak lubickolunk benne, ez a legnagyobb baj.)
A könyvet igazából nem lehet csillagozni, de kell, azok részére, akik csak akkor piszkálnak meg bottal egy könyvet, ha annak kellően magas az értékelése. Ez pedig egy fontos könyv. Egy egyre fontosabb könyv. Értékelve vagyon tehát.

Az Orgia nagyon megviselt, de egyben letehetetlen is volt, igy a konyheti beszerzesek kozul ebbe fogtam rogton bele. A stilus nagyon mas, sokkal inkabb onreflexio ez, kiterokkel az Orgia resztvevoire, illetve a tortelelmi es jelenkori kontextusra, valamint az egyes esemenyek bemutatasara. Nem mondom, hogy helyenkent nem hajlik a populizmusra, de igazabol a bemutatott parhuzamok jol megmutatjak, mindig van valasztasi lehetosegunk az emberseg es a szuklatokoru gyulolkodes kozott.
Mivel immar 12 eve a Varosmajorban, azon belul is a Maros utcaban elek, mindket konyv nagyon szemelyes tortenette valt szamomra. Korabban is hallottam, hogy a kornyeken mukodott egy zsido korhaz a haboru alatt, de csak a konyvbol derult ki szamomra, hogy ennek epuletet csak egy ures telek valasztja el az en lepcsohazamtol. 12 eve, mikor ide koltoztem a haz is, a kornyek is tele volt idos emberekkel. Mara ez sokat veltozott, kihaltak az oregek, a lakasokat eladtak vagy bekoltoztek a gyerekek, de visszagondolva biztos, hogy ezen idos embere legalabb egy resze gyerekkent vagy fiatal felnottkent itt elte vegig a haborut, tanui voltak mindannak, amit Zoltan Gabor ebbena ket konyvben megjelenit. Vajon asszisztaltak? Egyetertettek? Csak lapultak es az eletuket mentettek? Ki tudja. Mondhatnank, hogy ez ma mar tortenelem, nem lenyeges, a bunosok es kollaboransok mar meghaltak, de tenyleg erezni neha ezt a szellemet a kornyeken. a bacsika a sarki boltban, aki minden alkalommal hangsulyozza, azert jar ide, mert ez magyar uzlet, mert ki van teve a magyar zaszlo. Erezhetoen jobbos kornyek ez.
Nagyon megragadt egy momentum a konyvben, mikor az iro kislanyanak, miutan megtudja, hogy neki is zsido gyokerei vannak, elkezd „zsido almokat”, remalmokat lati. Nagyon at tudom ereni ezt, nekem A Saul fia utan ugyanugy „zsido almaim” voltak, mint ezen ket konyv olvasasa alatt, pedig a csaladomnak nem volt kozvetlen aldozata a holokauszt soran. Megis, olvasas kozben, amikor az eugenetikai szakerto megnezi az egyik fiatal, papirjai szerint aria lanyt kozli, hogy ketes eset, le van nove a fulcimpaja onkentelenul is a sajat, lenott fulcimpamhoz kaptam, beleturtam zsidosan gondor hajamban er ateltem, milyen melyen tud elni az emberben a retteges, a szorongas, hogy a kulsom elarul, arulomma es gyilkosomma valhat.

1955-ben költöztünk ide, cirkuszból kiszuperált táncoló lovak vonta szekéren, a Moszkva térről, öt éves voltam ekkor és kellett vagy 50-60 év ahhoz, hogy rájöjjek miért nem játszott velünk a többi gyerek. Egy barátnőm mondta egyszer, a világ minden kincséért sem költözne ide, erre a fasiszta környékre. Csak néztem rá, nem értettem miről beszél. Azután valaki mesélte, hogy neki pártfeladat volt a templomba járás, és jelentenie kellett, kiket látott ott.
Mi nem jártunk templomba. Aki nem járt templomba, azt a többiek elkönyvelték. Vagy kommunista, vagy zsidó, de valószínüleg mind a kettő. Erről mit sem tudtam, csak a többi gyerek nem akart játszani velünk. Ezt elfogadja az ember, nem örül, de elfogadja.
Azután 1989-ben egy dokumentumfilmet forgattunk a zsidó gyökerekről, hogy mi is ez, hogyan is volt, és a Városmajorban leszúrtuk a kamerát ad-hoc néhány teenagerrel szemben. Egyetlen felvétel készült, nem voltak próbálkozások, keresések, csak ők voltak és őszintén – talán brahiból, válaszolgattak nekünk.
https://plazatv.wordpress.com/2016/06/22/mi-jut-eszedbe…
Csak néhány perc.
Mindez a könyv olvasása során jutott eszembe, mintegy a folytatás lehetne, változott-e azóta valami, pont semmi. Pedig nem vagyok kihegyezve az antiszemitizmusra. De a tanuságtétel arról, amit a nyilasok rendeztek a háború legvégén, az esztelen kínzások és vérontás, azután ahogy megúszták a folytatást, és ahogy ezek az eszmék ma is utat találnának.
És pont a személyes kötődés miatt volt számomra érdekes a könyv, legalábbis az első harmada.

A Szomszéd már nem regény, legalábbis nem úgy, mint az Orgia. Szétesik, sokszor darabos. Beindul, majd átvált más történetekre. Néha elhagy szálakat, szereplőket, de a végére mégis összeáll. Benyomást ad, hiányérzetet.

Tetszett ez a könyv is, rádöbbentett, hogy sokszor magam is túl megengedő vagyok olyan dolgokban, amikben nem szabad, mert soha nem tudhatjuk, hogy hova vezetnek végül. Ami hiba. Miközben olvasod automatikusan átgondolod, hogy Te mit tennél hasonló körülmények között. Félrenéznél, jelentenél vagy akár ölnél is? És, hogy most mit teszel meg azért, hogy soha ne kerülj ebbe a választási helyzetbe.

A legfontosabb tanulsága a könyvnek mégis az, hogy mennyire megúszták a nyilasok a tetteiket. És, hogy ez nem csak állami szinten működött, hanem maga a társadalom bújtatta, mentette fel őket. A cinkosukká vált. Én középiskolában ezt a két könyvet kötelező olvasmánynak jelölném. Sokkal többet ad át a két világháború közti magyar gondolkodásról, mint bármi, amivel eddig találkoztam. (Mondjuk ha mellé tesszük a Vadászszőnyeg sorozatot már egész szép tablót kaptunk.)

Sokan írták, hogy fontos könyv, ez is meg az Orgia is. Nem jó szó ez, bár igaz, a hiánypótló a pontosabb.