Az ​esztétika rövid története 4 csillagozás

Tényleg rövid. Még a kidolgozottabb részeknél is inkább azt éreztem, hogy ez csak vázlat, valamiféle előtanulmány egy atomi részecskékig hatoló analízishez. Ennek ellenére egészen a huszadik századig elfogadható színvonalon tárgyalja a művészet és a művészetfilozófia történetét. Habár az az óvilági szűklátókörűség, mely csak Európa művészetéről hajlandó tudomást venni, teljes mértékben jellemző Zoltai művére is. Mivel ez az írás először 1972-ben jelent meg, koncepciója, sőt esetleg egyes részei is alighanem még a hatvanas években születtek, ami érthetővé teszi, hogy a huszadik századi polgári irányzatokat különféle mértékben elmeszeli, mint valami meós. Selejt, mehet a kukába, esetleg szépséghibás, másodosztályúként még forgalomba hozható termékként.
Az sem lehet meglepetés, hogy a szocialista realizmus egekig van magasztalva. Azt viszont nem igazán értem, hogy az adott korban mi volt a szerző célja azzal, hogy előbb bebizonyítsa, hogy ennek az irányzatnak nincs létjogosultsága. Legalábbis abban a formában semmi esetre sem, ahogyan megismerhettük. Idézi Engelst, aki szerint nem kifogásolható a politikai irányultságú művészet, de szerinte. „Az irányzatnak azonban, úgy vélem, magából a helyzetből és a cselekményből kell fakadnia anélkül, hogy kifejezett utalás történne rá, és a költő nem köteles a művében rajzolt társadalmi összeütközések eljövendő történelmi megoldását az olvasó kezébe adni.” No hát ez oly messze van a szájbarágós szocreáltól, mint Makó a hamisított kínai vöröshagymától. Az olykor anakronisztikusan az eszme megszületése előtti korokba visszavetítettt bolsevik melldöngetés sem áll összhangban Marxnak azzal a nézetével, hogy a társadalmi konfliktusokat ábrázolva a művészetnek a fennálló viszonyok ellen lázadók több-kevesebb öntudatosságát ki kell emelnie. Elvégre még ez a több-kevesebb sincs definiálva, hiszen ez lehet anarchista, vallási, vagy más alapú öntudat is. Végül a szocreálra a végső csapást Lenin méri, aki nagyjából már az 1905-ös forradalom óta gyakorlatilag haláláig kérlelhetetlen harcot vívott az úgynevezett proletkult csoporttal, akik új művészet szükségességét hirdették és gyakorlatilag úgy viszonyultak a múlt művészetéhez, mint az iszlám fundamentalisták az emberiség öröklött kúltúrkincseihez. Gyanítom, hogy ennek a csoportnak a Lenint túlélő tagjai alapozhatták meg a sztálini korszakban aztán a szocreált, noha Lenin véleménye, miszerint nem új művészetre van szükség, hanem a népet kell alkalmassá tenni a művészet befogadására, nekem személy szerint roppant szimpatikus. Ma, egy teljesen más társadalmi rendszerben is tökéletesen akceptálható ez a nézet, hiszen a döntő többség ma is a primitívség, a giccs szintjén ragad le, amiből bőségesen öntenek elé.
A végén fölmerült bennem a kérdés, hogy a szocreál későbbi hosszadalmas tömjénezése ellenére mégis hogyan jelenhetett meg ebben a formában ez a könyv a hetvenes években?