Antal Balázs ajánlója a könyvhöz:
Borsod, Szerencs, Miskolc — az édes és kegyetlen magyar csoki és vasvidék szerencsevadászai és felsültjei a szereplői Zemlényi Attila hol harsány, hol érzékeny, hol ravasz, hol pimasz, de leginkább vagány „életes” verseinek. Tizenegy év után jelentet meg új gyűjteményt a Műút főszerkesztője — hangja érces és lágy és kihagyhatatlan.
Jó kis kötet lett ez, bár nem vált a kedvencemmé teljes egészében.
A hipnózis és a szerelem című versek kifejezetten tetszettek, de az Ezüstnyarat például túl hosszúnak, túl vonatottnak találtam.
Tetszik, ahogy Zemlényi Attila ír, de néhol nekem túl elvont. Szimbólumokkal van tele, amiket sokszor, úgy érzem, csak ő saját maga tud megfejteni.
szerelem
én rajongok ő enged
égek én ő meg szenved
én pogózok ő meditál
vérzek kicsit levitál
én ütök ő lágyan simít
belehalok épp csak pikírt
én imádok ő meg nevel
zokogok picit terel
én rohanok ő vonul
szétszakadok ő szorul
én anyámon a rugós alátét
ő megkavarja övének a kávét
én harcolok ő egyeztet
falcolok ő kedvesked’
vágyom rá ő meg hagyja
én a kisebb ő a nagyja
ő istennő én az ördög
levegőt vesz én csak hörgök
én gyehenna ő meg henna
én Luca ő meg Hanna
én a pokol ő a menny
Zsiga iskolába menj
én kárhozat árva vára
ő fát hozat éjszakára
én igyekszem bárcsak látszana
ő egy hosszan kitartott ászana
26. oldal
Ezüstnyár
(részlet)
Balra a házunk mellett állt az Úttörőház,
– Az olyan, mint a pláza? Nem, nem olyan.
De volt pingpongasztal, csocsó, titkon bláz.
Télen fellocsolt jégpálya, és apró volt még Putyin,
ment a Daddy cool, pörgött a Raszputyin.
Az utca másik oldalán Várkert, bazár nélkül,
Huszár-várral, szomorúfűzzel, tóval, templommal,
mint Rumcájcsz és Panka, szemben az árral.
Volt Keravill, Patyolat és Gelka,
mindenki tudta, hogy a Simson, ott van,
ezüstnyár
