„Ebben a vallási-nemzeti szimbólumrendszerben a passió más szereplői is megjelentek: a Magyarországot eláruló és annak területéből részesedő kisebbségek Júdás, valamint a Krisztus ingére kockát vető római katonák szerepébe kerültek, a Patrona Hungariae felöltötte Mária alakját, aki táplálja, elsiratja és lesegíti a keresztről a Fiút, a nagyhatalmakat pedig, amelyek gyávák méltányos döntést hozni, s még a felelősséget is elhárítják maguktól, Pilátussal lehetett párhuzamba állítani. A revíziós gondolat így terebélyesedett afféle hitvalló mozgalommá, amely a történelmi Magyarország felbomlását a krisztusi szenvedéstörténettel, a revízió útját pedig az evangéliumi örömhírrel azonosította.” Jelen kötet, mely az eredeti, 2001-ben azonos címmel megjelent kiadvány bővített kiadása, ismerteti a történelmi Magyarország felbomlásának folyamatát, a trianoni békeszerződés megalkotását, rendelkezéseit, közvetlen demográfiai és gazdasági hatásait, majd fejezetről fejezetre megvizsgálja, mit… (tovább)
A revíziós gondolat 7 csillagozás
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Osiris zsebkönyvtár Osiris
Enciklopédia 8
Szereplők népszerűség szerint
Várólistára tette 9
Kívánságlistára tette 7
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
Egész egyszerűen nem jut eszembe, hol vettem meg ezt a könyvet, de áldom az eszemet érte. Mert ez a könyv kvázi tökéletes: nem akarok megrémíteni senkit, de attól tartok, mindenkinek el kéne olvasnia, aki nem érti, miért nem lehet már elengedni egy érzületet, ami elmúlt száz éves, és annak is, aki nem érti, hogy lehet elengedni egy érzületet, pedig hovatovább alig száz éves. Trianon olyan hívószó, aminek mentén még ma is ketté lehet szelni egy országot – megkockáztatom, az egész huszadik (sőt:huszonegyedik) századi magyar kálváriát (Horthystul, második világháborústól, Rákosistul, Kádárostul és NER-estül) nehezen lehet a maga teljességében felfogni, ha nem ismerjük azt a komplex jelenséget, amit az országcsonkítás traumája okozott.
Zeidler alapvetően két fogalom tengelyén vizsgálja a kérdést. Az első a revizionizmus, ami a trianoni döntés felülvizsgálatát szorgalmazta. Ez az alapállás elfogadta magát a döntés tényét, ám szorgalmazta hibáinak kijavítását – etnikai határkorrekciókért, kisebbségi jogokért, autonómiáért szállt síkra, elsősorban diplomáciai eszközökkel, tárgyalásos úton. A magyar külpolitika – és persze maga Bethlen – ezen az ösvényen próbált poroszkálni. Nem volt könnyű dolga, mert a Trianonban létrejött status quo nagyhatalmi érdek volt – a britek és franciák nem magyargyűlöletből teremtettek számos új ill. megnagyobbított nemzetállamot (részben Nagy-Magyarország romjaiból), hanem mert ezektől az államoktól remélték, hogy egy Lengyelországtól Jugoszláviáig terjedő hű korridort képeznek, ami egyfelől sakkban tartja Németországot, másfelől pedig gyepűt képez a Szovjetunió és Európa között. Ha puszta gyűlölet az új Közép-Európa születésének oka, az tán jobb lett volna, mert a gyűlölet elmúlhat az idővel. De mivel racionális indokból nem vették figyelembe az önrendelkezés elvét a magyar lakosság vonatkozásában, ez tartósnak bizonyult, pláne mert mind Németország, mind a Szovjetunió egyre inkább erősödni látszott.
A második fogalom pedig az irredentizmus, ami a trianoni diktátumot cakumpakk tagadta, és a történelmi Magyarország határainak visszaállítását tartotta egyedül üdvösnek. Ez az érzés uralta a közhangulatot, ez köszönt vissza az új köztéri szobrokból, az utcaátnevezésekből, az iskolai oktatásból és egyáltalán: mindenhonnan. (Azt, hogy az irredentizmus milyen mélyen áthatotta a hétköznapokat, Zeidler kiváltképp erőteljesen képes érzékeltetni.) Ez a gondolat, ez a kultusz* nem ismert kompromisszumot, puszta létével, fel-felhorgadó agressziójával, partizánakcióival, vallási hevületével és vallási szimbólumrendszerével (magyar feltámadás, Magyarország keresztre feszítése, vagy az általam is említett kálvária-metafora) alaposan megnehezítette a magyar külpolitika dolgát. Ugyanakkor nem lehetett semmibe venni, hisz maga Bethlen is tudta: ha kifelé diplomatikusnak mutatkozik is, a saját háza táján, a saját választói előtt elő kell húznia az irredenta szólamokat, különben népszerűtlenné válik. Lavírozni próbált hát a retorika merevsége („Nem! Nem! Soha!”) és a cselekvés rugalmassága között – több-kevesebb sikerrel.
Az, hogy egyáltalán beszélhetünk több-kevesebb sikerről, nem annyira a magyar diplomácián, és még kevésbé az irredenta szervezetek ténykedésén múlott (bár utóbbiak hajlamosak voltak maguknak tulajdonítani a sikereket), hanem egyszerűen a világpolitika változásain. Azon, hogy Németországban hatalomra került egy bizonyos Hitler, aki bevonta politikai sakkjátszmájába az elégedetlenkedő közép-európai államokat, és úgy pakolgatta át határköveiket, mintha parasztokat tologatna. A honi külpolitika érzékelte az ebből fakadó veszélyt – hogy esetleg olyan kötelezvényt írunk alá a náci Németországgal, amit durván be fognak hajtani rajtunk –, de nem mert szembemenni a mámoros közvéleménnyel. Pedig az irredentizmus ekkorra már teljesen elszakadt a valóságtól, nem vette figyelembe a realitásokat (beleértve a visszacsatolt magyarság valódi igényeit), nem vette figyelembe, milyen mocsokba kell mászni pár ezer négyzetkilométerért. Csak a saját sebeit, a saját fájdalmát, a saját igazságát kövérítette nagyra, ezzel volt elfoglalva. De a saját sebek mégoly beható, mégoly részletes ismerete sem véd meg senkit attól, hogy a valóság egy jó nagy bunkósbottal alkalomadtán kupán ne vágja. Ennek elkerüléséhez ugyanis figyelni kell a mások sebeire is.
Az a megfontolt, mértéktartó véleményem erről a könyvről, hogy egyszerűen tökéletes.
Zeidler Miklós példamutató alapossággal mutatja be a trianoni béke összes politikai és társadalmi következményeit, és kiváló szerkezeti felosztásban tárgyalja a revíziós mozgalom negyedszázadát. Számomra külön kedves, hogy nem kizárólag a politika és az értelmiség reakcióit és tevékenységét mutatja be, hanem leás egészen a mindennapok világáig, ahol az irredentizmus, mint egy kötelező kulturális elem, részévé válik még a csipketerítőnek meg a grafitceruzának is.
Mindez azért különösen fontos, mert Zeidler kimerítő kutatása rávilágít arra, hogy hol csúszott el a revízió ügye, hogyan szűkültek be a mindenkori kormányok lehetőségei, hogy békés körülmények között kerülhessen sor a területi kiigazításokra. Miközben a vezető arisztokrata körök patikamérlegen mért gesztusokkal lavíroztak az európai diplomáciában, meg kellett küzdeniük a hazai közvélemény sokkos, revánsot követelő állapotával. Céljaikat csak akkor érhették el a nemzetközi színtéren, ha kellően mértéktartónak mutatkoznak, viszont ha nem tartják fenn a Trianon-ellenes propagandát, akkor félő, hogy a kormánypárt elveszti támogatottságát, és akkor nem tudják a diplomáciai küzdelmet folytatni. Ezt a lavírozást közel két évtizedig sikerrel folytatták, de a tengelyhatalmak melletti elköteleződés végül lehetetlenné tette, hogy akár csak az amúgy méltányos kiigazításokat is megőrizhesse az ország a háború után.
Minden tragédiája ellenére a revíziós mozgalomban van némi komikum is. A teljes Rothermere-epizód olyan, mintha Mikszáth Kálmán tollából bújt volna elő, a maga teátrális eseményeivel, a csodavárással, a realitások totális ignoranciájával.
Akár még tabudöntögetőnek is lehetne titulálni a művet, hiszen a Trianont övező diskurzusnak vannak olyan témái, melyekről nem igazán illik beszélni: pl. a szerződés, mint jogi szöveg milyenségéről, vagy arról, hogy a visszacsatolt területek lakossága hogyan is fogadta az anyaországhoz való visszatérést. A tabudöntögetés mégsem helyes kifejezés, mert a mű annál sokkal szakszerűbb, tárgyilagosabb és átgondoltabb, mintsem hogy a bulvártól kölcsönzött jelzőkkel jellemezzem.
Egyszerűen kiváló munka, és minden, a téma iránt érdeklődő olvasó számára kihagyhatatlan alapmű.
Népszerű idézetek
Az irredenta érzelmű családfő – ha kedve tartotta – „Nem Nem Soha!” feliratú szódáspalackból töltött szikvizet a spiccerébe, irredenta hamutálba verte ki a pipáját, a történelmi Magyarország körvonalait kirajzoló díszdobozban tartotta értékeit, asztalára irredenta gyertyatartót helyezett, gyermekeit a történelmi Magyarországot ábrázoló kirakójátékkal ajándékozta meg, iskolakezdéskor pedig „Nem! Nem! Soha!” irónnal és irredenta írófüzettel szerelte fel. Ajtajára irredenta ajtóplakettet szegezett, nyakában az elcsatolt területek földdarabkáit tartalmazó medaliont hordott, a Magyar Nemzeti Szövetség „Nem! Nem! Soha!” jelmondatot viselő fémtáblácskáját „Nemzeti rajzszeg”-gel rögzítette a falra, külföldi ismerőseinek a területcsonkításokat bemutató képeslapot küldött, asztali órájának számlapját a Magyar Hiszekegy díszítette. A június 4-i megemlékezéseken trianoni gyászjelvényt tűzött hajtókájára, a Magyar Revíziós Liga éves tagsági díját revíziós pengővel váltotta meg, lakását irredenta falvédővel díszítette. És ha pénztárcája engedte, 18 pengőért megvásárolta Vértes Rezső ipariskolai rendes tanár Magyarország csokra c. eozinszobrát, amely első látásra egyszerű virágkompozíció volt, ám a megfelelő megvilágítás esetén a történelmi Magyarország árnyékát vetítette az alatta lévő felületre.
253. oldal
A kultuszok – legyenek azok akár vallási, akár politikai vagy történeti jellegűek – lényegükből fakadóan mindig a tisztelet, az elfogadás, az azonosulás gesztusával fordulnak tárgyukhoz, s hiányzik belőlük az elemző, kritikai viszonyulás mozzanata. Feltételezésünk szerint létük során a kultuszok a közösség szintjén valamennyien hasonló utat futnak be: az értéktételezéstől rövidebb-hosszabb idő alatt eljutnak a kiüresedésig. Ennek oka, hogy a kultusz lényegéből fakadó egyetemességigénye és leegyszerűsítő volta miatt a kapcsolat elvész egyfelől az elv és az egyén, másfelől az elv és a valóság között.
194-195. oldal
Az irredenta szerzők a legkisebbeket is ellátták hazafias olvasmányokkal. Így jött létre a gyermekirodalom egyik sajátos leágazása: az irredenta mese, melynek hazai mesterei között volt vitéz Gerley Mihály és Kozma Imre. Kettejük közül Gerley a szigorúbb, harciasabb nevelés híve volt, s 1940-nem már javított kiadásban megjelent Pásztortűz c. háromfelvonásos karácsonyi mesejátékának zárójelenetébe lényegében a fegyveres revízió eszméjét építette be. A fináléban az angyalok kiosztják a magyar gyerekeknek a jól megérdemelt ajándékokat, amelyek egyenesen Meseországból érkeznek: Hófehérke karácsonyfát küld, az Erdők ura pedig kardot, puskát, ágyút, mert – emeli ki a szerző – „erre van nagy szüksége a magyarnak”.
239-240. oldal
A sportsikerek felmutatását pl. már ekkor is alkalmasnak tartották a nemzetek tehetségének, kitűnőségének igazolására, és a kisállamok csekély nemzetközi súlyuk okozta görcseik, teljesítménykényszerük miatt gyakorta éltek – s élnek ma is – ezzel az eszközzel. Mindez persze természetes „szociálpszichológiai immunreakció”, olyan közösségi kompenzációs igény ("komplexusos viszonyítás"), amely nagy nemzeti válságok után, illetve az ismertség és elismertség híján lévő kis nemzetek esetében ettől függetlenül is jelentkezik.
141. oldal, A Magyar Revíziós Liga propagandatevékenysége (Kalligram, 2009)
A revízió, s ezt csak neked mondom, a legnagyobb veszély, amely fenyeget, de ez ellen nem tehetek semmit, mert belebukom. A közvéleményünk meg van őrülve. Mindent vissza! Akárhogy, akárki által, bármely áron. […] Én küzdeni fogok, amíg bírom, minden esztelenség ellen, megvédem becsületünket, nem adom el a nemzetet és az országot, de ha nem bírok velük, akkor főbe lövöm magam. […] A revízióba bele fogunk pusztulni, ez fog minket a háborúba belesodorni. Visszakaptuk a Felvidéket, jó, vissza Ruszinszkót is, ezeket meg tudjuk még emészteni, átvenni, berendezni. Most Erdélyen a sor, rettegek, mi lesz akkor. Ha Erdély visszajő, ezzel örökre elköteleztük magunkat a németeknek, akik majd azután követelik az árát. És ez az ár a velük együtt való háborúzás lesz, az ország maga lesz az ára a revíziónak.
279. oldal, Revízió és háború (1938-1945) (Kalligram, 2009)
Az igazi magyar irodalomnak csak a népieskedőket elfogadókkal folytatott vitájában Móricz szenvedélyesen vágta oda Négyesy Lászlónak, hogy „a mai Magyarország rettenetesen más, mint húsz évvel ezelőtt. Ma már a régi fegyverek csütörtököt mondanak. Miért más? Hát először is Trianon miatt. Ez a Trianon semmit sem változtatott a tanár urak felfogásán, sőt jól jött nekik, mert felhasználhatják dorongnak a saját érdekükben. A megcsonkított Magyarország ténye csak arra való nekik, hogy még jobban megnyírják az önképzőkörök gondolatszabadságát; hogy a cserkészekkel hazafias műdalokat énekeltessenek; hogy egy vértelen irredentizmust teremtsenek; hogy a népkönyvtárak katalógusát cenzúrázzák, hogy a naptárak és a hivatalos kiadmányok szellemét kézben tartsák, és olyan Corvinákat termeljenek, amit a Hivatalos kíván. Ezzel azonban az élet nem törődik, mert az élet még rettenetesebben más, mint volt húsz év előtt, mert a mai élet tele van feszültségekkel, kétségbeesésekkel, jajszóval, gazdasági összeomlással és mindenekfelett a világszemléletnek véghetetlen és csodálatos átalakulásával.” Néhány héttel korábban tett csehszlovákiai utazásának élményeire emlékezve megállapította, hogy a szlovákiai magyarság különböző generációi megosztottak a területi revízió kérdésében. Az öregekben élő „honfibúval és honfitűzzel” szembeállította a fiatalok „új magyarságát.” Azokét a fiatalokét, akik „már semmit sem tudnak az extra Hungariam jelszaváról” – vagyis az „extra Hungariam non est vita, si est vita non est ita” üres hivalkodásáról –, de ezzel együtt „magyarabbak, mint itthon szegény, sötétségben és fel nem világosodottságban tartott gyermekeink. Izzóbb magyarság tombol ott a babiloni fogság érzései mellett, mint itthon, ahol ma is még a régi sűrű levegőjű mesterséges sötétségben vannak az ifjak.”
262. oldal, Az irredenta kultusz társadalmi beágyazottsága (Kalligram, 2009)
A magyar közvéleményben kezdettől meghatározó volt, s ma is széles körben tovább él az a meggyőződés, hogy a békeszerződés afféle tákolmány: téves információkon és gonosz szándékokon nyugvó jogi fércmű. Ezt a minősítést az elkeseredés és a felháborodás szülte, amit a szerződés legismertebb és magyar részről leginkább sérelmezett, az ország új határairól és részleges leszereléséről intézkedő fejezetei váltottak ki. E cikkelyek azonban a dokumentumnak csupán a töredékét teszik ki, miközben az egész szerződés jogi szempontból nagyon is körültekintően összeállított, általános kérdésekre és apró részletekre is kiterjedő mű, mely azonban – kétségtelenül – egyoldalúan érvényesíti a győztesek politikai érdekeit s teljesen figyelmen kívül hagyja a magyar szempontokat.
44. oldal, A trianoni békeszerződés (Kalligram, 2009)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Vakulya Norbert: Trianon 96% ·
Összehasonlítás - Ablonczy Balázs: Ismeretlen Trianon 92% ·
Összehasonlítás - Gyulai György – Demkó Attila: Napról napra Trianon ·
Összehasonlítás - Romsics Ignác: Erdély elvesztése – 1918–1947 ·
Összehasonlítás - Tóth Eszter Zsófia: Trianoni történetek Szabadkától Budapestig ·
Összehasonlítás - Vécsey Aurél: Magyar tragédia – A trianoni békediktátum ·
Összehasonlítás - Dobó Attila: A trianoni békediktátum ·
Összehasonlítás - Botlik József: Nyugat-Magyarország sorsa 1918–1921 ·
Összehasonlítás - Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok 89% ·
Összehasonlítás - Bethlen Béla: Visszaemlékezéseim ·
Összehasonlítás