Az ​én kis falum / Szeszélyes nyár 76% 14 csillagozás

– Ördög és pokol! – kiáltotta az őrnagy. – Látom, mester, nem adja meg magát egykönnyen. Hogy lehet az, hogy ilyen ékesszóló?
– Annak több oka van – válaszolta a mester. – A legfőbb az, hogy nem vagyok könyvmoly. Öt vagy hat évvel ezelőtt a Károly Egyetem egyik professzora lakott itt, bölcs férfiú, éles tollú vitázó, olyan ember, aki betéve tudta a régi és az új irodalmat, és akár hiszik, akár nem, képtelen volt összefüggően elmondani annak a kabinnak a számát, ahol vetkőzött. Azóta szentül hiszem, hogy az effajta műveltség nagy akadálya a pontos kifejezőképességnek.

33-34. oldala (Szeszélyes nyár)

– És mellesleg mi a helyzet a hetedik lépcső tájékán?
Pávek elmosolyodik: – Ott vannak – feleli és elindul a pince felé.
[…] Pávek két üveg sörrel a kezében visszatér a pincéből. Leül az orvossal a férfiaknak fönntartott padra, melynek támlájául a temető napmelengett (így!) homokkőfala szolgál.
Az orvost megörvendezteti a zöldesbarna üvegek harmatos felülete.
– Azt mondd meg nekem, Karel, hogyan jöttél rá arra, hogy pont a hetedik lépcsőn kapja meg a helyes hőmérsékletet?
– Sokéves tapasztalattal – mondja Pávek. – A hatodikon még meleg, a nyolcadikon már túlhűl.

41. oldal (Az én kis falum)

Hallottam Annát, s meg kell mondanom, hogy osztozik Důrová asszony nézeteiben. Antonínt durva fráternak nevezte, Rochot üres könyvmolynak, és rólam még rosszabbul vélekedett, …

100. oldal (Szeszélyes nyár)

– Vihar előtt, amikor süllyed a légnyomás, úgy érzem, meghalok – panaszkodik egy szomorú arcú és mártír szemű férfi, Rambousek, a vendéglős.
– Én is. Mi áll még ott? – kérdezi az orvos.
Rambousek belenéz a jegyzékébe.
– A visszereim.
– Nézd meg az enyéimet – húzza fel a nadrágszárát az orvos. – Hordod a gumiharisnyát?
– Hordom.
– Szeded az Anavenolt?
– Szedem.
– Jó. Mi áll még ott?
Rambousek belepillant a papírjába, mint a sofőr, aki magával hozta a hibajegyzéket a javítóműhelybe.
– Hordom szét a sört. Valaki elkiáltja magát: Fizetek. Megfordítom a fejem, és már nem tudom visszafordítani.
– És az egész testeddel meg tudsz fordulni? Így? – mutatja az orvos.
– Azt igen.
– Hát akkor ne forgasd a fejed, fordulj meg az egész testeddel.
Půlpánová nővérnek félre kell fordulnia, hogy a páciens ne sértődjön meg. Mert Půlpánová nővér nevet.
– Mi van még?
– Nem alszom. Reggel négykor fölébredek, és már nem tudok elaludni.
– Ez a mi korunkban normális. Én fél négytől nem alszom. Mondd tovább.
– Az ízületeim – olvassa Rambousek. – Néha fölállni se tudok.
– De fölállsz.
– A végén igen. Mert muszáj.
– Hát akkor ne panaszkodj. Vannak, akik sohase tudnak fölállni – nyugtatja meg az orvos.
– Doktor úr, maga mindent lebecsül, de én tudom a legjobban, hogy hogy érzem magam. Én már nem sokáig fogom ezt a földet taposni – fenyegetőzik Rambousek.
– Akarsz beutalót fürdőre, Bedřich?
– Nem. Az nem tett jót nekem.
– Akkor utazz a tengerhez. Zárd be egy időre a vendéglőt, és utazz.
– Tavalyelőtt voltam. A tengernél hasmenésem van.
– Akkor utazz a Tátrába.
– Nem bírom a magasságot – rázza a fejét a boldogtalan Rambousek.
– Akkor tudod, hova utazz?
Rambousek kérdő pillantást vet az orvosra.
– Pelhřimovba, és nézd meg a krematóriumot. Hogy tudjad, hova mégy. Kérem a következőt – végez az orvos.

33-34. oldal (Az én kis falum)

– Milyen csehó volna az, ahol a férfiak nem verekednének! – jegyzi meg a szlovák Štefan, lábra segítve a sebesültet.

71. oldal (Az én kis falum)

Ekkor a fal mellől suttogva, de sürgetően Pávková fordul feléjük:
– Jöjjenek ide, ezt nézzék meg!
A három férfi fölágaskodik és a fejét a temetőfal homokkőkockái fölé emeli, ahol szokatlan látvány tárul eléjük.
Rambousek, a vendéglős, egy rongyra köpködve, rózsaszín márványból készül síremlékét fényesíti. Egy ideig szótlanul nézik, aztán az orvos odakiált:
– Ki van ott eltemetve, Rambousek?
A vendéglős megijed. Önkéntelenül a háta mögé rejti a rongyot.
– Még senki – feleli, és a sírkőre pillant, amelyen egyetlen betű sincs.
– Tied lesz, ugye?
Rambousek vállat von.
– Nehéz gyógyítani azt, aki annyira vágyik oda. Mennyibe kerül egy ilyen kvártély? – érdeklődik gúnyosan az orvos.
– Doktor úr, maga mindenből viccet csinál – legyint megbántottan a vendéglős.

82-83. oldal (Az én kis falum)

Az emberek széledni kezdtek. Egyesek vendéglőbe mentek, hogy megigyanak két-három korsó barna vagy világos budějoviceit, mások a park irányába indultak el, ismét mások a rétek irányába, de ott még minden nedves volt.

71. oldal (Szeszélyes nyár)

– Mi szépet csinálsz? – tereli az orvos a beszélgetést Odvarkára.
– Síremléket – feleli a kőfaragó, és amikor már azt hisszük, hogy ez minden, hozzáteszi: – És azon a síremléken az az érdekes, hogy nem lesz rajta felírás… egyelőre. Majd csak akkor vésik bele, amikor az illető meghal.
– Előre csináltat magának kriptát? – hitetlenkedik Pávková.
– Előre.
– És ki az, Odvárka úr?
– Épp ezt nem szabad elárulnom.
– Az emberek nem tudják, mit csináljanak a pénzükkel – véli az orvos. – Van háza, autója, televíziója… hát elgondolkozik: mim nincs még…? Aha! Kriptám.

43. oldal (Az én kis falum)

Az orvos éjszakai látogatáson van az öreg Ticháčeknél.
– Nem csökken a láza, doktor úr, és félrebeszél nekem – panaszkodik Ticháčková asszony.
Az orvos az öregember sovány mellére szorítja fonendoszkópját. A beteg melle gyors, sípoló lélegzettől emelkedik és süllyed a műszer alatt.
– Nem lesz ez olyan komoly dolog, Adolf – véli az orvos.
– Doktor úr, mihelyt egy kicsit jobban lesz, megint dohányozni és inni kezd. Kérem, tiltsa meg neki. Magának szót fogad – halljuk Ticháčkovát.
– Egészen abbahagyni nem volna jó, Mařenka, mert a testnek tönkrenyűve kell a sírba kerülni – véli az orvos. – De mérsékelni fogja magát, ugye, Adolf?

56. oldal (Az én kis falum)

– De nem iszol, Otík? – kérdezi a partnernője.
– Csak sört.
– Jól van. Semmi mást ne igyál. Nagyon rosszul lennél. Igaz, hogy elköltözöl Prágába?
Otík bólint.
Amikor visszaül az asztalhoz, Duda meg Turek pálinkával kínálja. Otík a fejét rázza. A pódiumról Pávek figyeli a jelenetet. Látja, amint Dudek valami mondókával eltereli Otík figyelmét, mialatt Turek pálinkát tölt a sörébe. Pávek leteszi a harmonikáját, odamegy az asztalhoz, megfogja Otík korsóját, és kiloccsantja a tartalmát az ablakon.
– Próbáld meg még egyszer, Pepík, a többit aztán az udvaron intézem el veled – szól oda Tureknek, amikor az asztal mellett elhaladva visszamegy a pódiumra.
– Emberek, ne az ablakon öntsétek ki a sörötöket! Látjátok, hogy nézek ki? – panaszkodik az ajtóban az éppen belépő csuromvíz sírásó, és a Pávek-Turek-jelenet által elrontott jókedv helyreáll.

66. oldal (Az én kis falum)