Wanderer 81% 45 csillagozás

Hogy mennyire szerette nézegetni Wanderer a mi szőlősgazdáink tüsténkedését! Megjegyezzük, különös képessége volt hozzá, hogy láthatatlanná válva bámészkodjon. Kivált akkor bírta észrevehetetlenné varázsolni magát, ha mi munkakötényt öltvén, kapát, kaszát, ásót, metszőollót vagy kőhordó puttonyt ragadván valami emberesebb munkálkodásba fogtunk éppen.

Wanderer, az örök Utazó, az idő múlásával dacoló Vándor, és a budaörsi svábok különös kapcsolata elevenedik meg ebben a gyönyörűen illusztrált könyvben, ahol talán maguk a képek az igazi főszereplők, és a köréjük kanyarított szöveg pedig a történelmi tények és a fotókból ihletet merítő írói fantázia sajátos keveréke.
1721-ben érkeznek meg a letelepülő német gazdák Budaörsre, és a színes, de viszontagságos évszázadokon végigtekintve megismerhetjük szokásaikat, népviseletüket, láthatjuk őket szorgosan munkálkodva, szőlő- és őszibarack termesztés közben, és megelevenedik a környező vidék is, az érdekes sziklákkal, szakadékokkal, és a hozzájuk fűződő legendákkal.
A fotók megemlékeznek az utolsó nagy pestisjárványról, de a vidám szüretekről is,
frappáns anekdotákkal tarkítva a visszaemlékezéseket, és közben egyre fejlődik a település, templomok, kápolnák épülnek, gyarapodik az utcák hálózata.
Winkler Mátyás vendéglője jégveremmel, szeszfőzdével és táncteremmel ugyanolyan jellegzetes helyszín, mint az árnyas Ótemető, mindkét helyen szívesen elidőz a Vándor. Természetesen a vallási ünnepek is szóba kerülnek, Úrnapján a sziromszórás, a virágszőnyeg, és a híres passiójáték.
A legfájdalmasabb történelmi esemény aztán a lakosság jelentős részét adó budaörsi sváb családok kitelepítése a második világháború után. Wanderer búsul, de aztán mégis újra visszatér, már autót vezetve vagy éppen egy Pannónia díszmotoron.
Budaörs emlékezik és őrzi hagyományait, ez a kis könyv pedig méltó emléket állít a letűnt nemzedékeknek.

Azt olvasom, hogy Závada könnyen pergő mondatait, egybeszőtt monológjait, párbeszédeit öröm olvasni. Ez bizony vitathatatlan.
Meg azt is olvasom, hogy könnyedén csapdába csal, merthogy a szépen csorduló mondatok között, amíg Wanderer, a vándor temetőtől temetőig rója soha véget nem érő körútját és feltűnik ugyanúgy a keresztútnál dohányozva, mint szüretkor a puttony mellett, észrevétlenül be is rántja az olvasót a felszínes sztereotípiák, meg a kicsinyes előítéletek bizonytalan talajára.
Persze ezt is a gyanútlan olvasóval teheti csak meg. Hiszen kizárólag lelkesült első olvasatra tűnhet olyannyira légiesen könnyednek, tiszta szépségűnek az a bizonyos „örök igazság”, hogy a dolgos svábnak a munka az istene, meg hogy az erkölcsös német menyecske, akár a kőszikla és így tovább… Ahogy az sem lehet kritikátlanul igaz egy népcsoportra, hogy zsidógyűlölő, vagy nem tűrheti a cigányt, meg úgy általában is kirekesztő minden idegen gondolattal szemben. Ugyanígy nem lehet azonban általános magyar virtusnak tekintendő az a hevület sem, amellyel egy teljes népcsoportot igyekeztek ’45 után kiebrudalni az évszázadok alatt hazájukká lett hazából, mondván, hogy a fasiszta eszmerendszer szálláscsinálói, náci kollaboránsok mind, hiszen németek ezek maguk is.

A vándor mitikus alakjával fikciós szépprózává formált Wanderer tehát csak látszólag könnyed helytörténeti szemelvénykötet. Roppant olvasmányos, az egyedülállóan gazdag fotóanyaggal kifejezetten impozáns, és úgy egészében is igazi kedvcsináló…
De mihez is?
Nos, pont ahhoz, amitől ez a kötet egy igazán jó, igazán nagy értékű szépirodalmi alkotássá válhatna, még ha talán nem is ez a szerző szándéka. Ugyanis a vándor, mint az olvasót kísérő „útikalauz” ötlete és a csodálatosan áradó mondatokban felölelt 250 év együtt, egymással karöltve, szinte zokogva rimánkodik egy nagylélegzetű családregényért, legalább három generáció életét felölelve, tetszőlegesen megválasztva helyét a két és fél évszázad bármely évtizedeiben.

Addig pedig… szép volt, jó volt, de nekem ez így rettentően kevés volt.
Ahogy a drága Oma mondaná: Warte piszl, hurka sül!

Bár olyan nagyhírverést nem kapott, de szerencsére 2020-ban sem maradtunk Závada-kötet nélkül, ugyanis az elmúlt hetekben jelent meg a szerző vékonyka, képekkel jócskán illusztrált könyvecskéje, a Wanderer a már jól megszokott elbeszélési móddal, stílussal és minőséggel.

Ahogy utánanéztem, az alkotó jó ismerőjeként is kissé meglepett, hogy ez a kötet egy majd’ tizenöt éves projekt betetőzése, és jelentős átdolgozással és kibővítéssel ugyan, de már a harmadik kiadása annak az Úton a budaörsi temetőbe című szövegnek, amelyet Szüts Miklós felkérésére írt meg még 2006-ban, és amely még inkább helytörténeti munka volt, és nem szépirodalom.

Ez a régi-új kiadvány tehát Budaörs, és főként az odatelepülő, ott sokáig csendben éldegélő és gyarapodó, majd onnan a II. világháború után elűzött svábok története, és amely 1720-tól (az első betelepített sváb családok megérkezése) egészen a Kádár-korig terjedő időszakot meséli végig.

A címszereplő, Wanderer, azaz a mindenkori vándor alakja mindenütt és mindenkor jelen van, és szinte mindent tud, amit itt történt vagy történik, amit meg nem, azt elmesélik neki (és nekünk) a helyiek, természetesen a szokásos „závadás” többes szám első személyben.

Wanderer ott van a már említett 1720-as évben, amikor tanácsot ad Zichyné Bercsényi Zsuzsa grófnőnek a betelepítést illetően, ahogy ott van az 1739-40-es nagy pestisjárvány idején is, amikor az újonnan érkezettek jelentős része meghal, aztán ott van 1817-ben, mikor Kreis Jakab felépíti a Kálvária-kápolnát, mint ahogy ott van az 1933-as őszibarack-kiállításon vagy a II. világháborús történések idején, majd nemcsak végignézi a helyiek kitelepítését (a 10 ezer lakosból 9500 főt deportáltak Németországba), de még a szocialista érában is vissza-visszatér – lovas szekér helyett ezúttal már inkább egy motorbicikli nyergében –, hogy beszámoljon az újonnan betelepült és a múltról mit sem tudó magyaroknak az elmúlt bő kétszáz évről.

Aki ismeri a Závadát, az tudja jól, hogy ebben nincs semmi fantasztikum, ő igazán sosem csak egyes embereket szerepeltetett, hanem a mindenkori közösséget. És persze a közösség mindent tud (vagy tudni vél), és őket aztán minden érdekli.

Bár kapunk számtalan helytörténeti érdekességet – a környék földrajzáról, építészetéről, szokásairól –, de az új könyv már sokkal inkább szépirodalom, mint helytörténet, tele rengeteg egyedi, vicces vagy éppen tragikus anekdotával. Ezeket az egy-két oldalas bekezdéseket, elbeszéléseket, a Wanderer és a közösség tagjai közötti párbeszédeket folyton-folyvást megszakítják a korabeli fotók (összesen 124 van belőlük, a zömük múzeumokból, magánemberektől vagy éppen a Fortepanról származik), amelyek erőteljes szimbiózisban állnak a szöveggel.

Závada Pál új kötete bár alig százoldalnyi, de nagyon komoly, színvonalas és érdekfeszítő munka a szerzőtől már korábban is megszokott magas színvonalon, ráadásul nem kell érdeklődnünk sem Budaörs, sem a svábok, se a helytörténetek iránt, akkor sem fogjuk tudni letenni. A Wanderer egy nagyon komplett és szerethető kis darab. Ajánlom!

Nagyon sajnáltam, mert nagyon szerettem volna, ha tetszik. De nem tetszett. Vagy csak szimplán kevés ez nekem Závadától. Mert eddig minden könyvét szerettem, ráadásul szeretem a helytörténeti munkákat (legyen az regény vagy tényirodalom vagy szakkönyv), ha meg fotók is vannak, akkor még jobban.
Volt sok jó és érdekes kép, de gyakran semmi közük se volt a szöveghez. Meg volt szöveg, amihez nem társult semmilyen kép. Felvetett sok érdekes, kifejtésre érdemes témát, de aztán lazán elengedte őket. Meg is tudtunk valamit, meg nem is.
Az időutazó Wanderer kilógott a történetből.
Ezzel most nem sikerült megbarátkoznom.

Wanderer, egy nagyon huncut, szociálisan érzékeny, alkalmazkodó, érdeklődő utazó, aki valamiért gyakorta visszajár a svábokhoz Budaörsre. Talán már olyan gyakran, hogy ott is él, csak néha elutazik, majd visszajön. Szereti az ottaniak házait, ételeit, italait, szokásait, népviseletét, kocsmáit, templomait, temetőit, hagyományait, és nem utolsósorban csinos lányait. Csapja a szelet a sváb csajoknak minden fejezetben, miközben elmeséli a helyiekkel a várostörténetet. Sok-sok kicsi élet sűrűsödik ebbe a 122 oldalba. A Fortepán fotókat eddig is szívesen nézegettem az oldalukon, itt is remek kiegészítőnek bizonyultak. Hasonlóan jó házasság lett a szöveg és fotó párosításból, mint Szerb Antal: Budapesti kalauz kötetében. Ha minden város íratna egy ilyen stílusú kis albumot, gyűjteni kezdeném, az tuti!

Egy rakat másik Magvetős könyvvel kaptam ezt is. Gondoltam elolvasom. Felesleges volt.

Ez egy igazi riszájkl, újrahasznosított izé… Van egy önkormányzat, ezelőtt 15 évvel kábé, remek fotói vannak, akar egy kiállítást, katalógusszöveggel. Felkéri Závadát. Ő megírja, kész. Nem lenne ezzel baj. Aztán a Magvető aszongya, hogy adjuk ki, mert a nagy író életművébe belepasszol… Szerintem még a rajongókat is átverik.

A kötet igényes kiállítású, a fényképek míves nyomdai munkával fénylenek a lapokon a sorok között. Csak éppen a szöveg, az irodalom, az nincs sehol. Helyette rutinból lezavart üresség.
Mert Závada vette a híres Goethe idézetet, csinált egy Wanderer narrátort, és belekezdett. De nem tudta, mibe kezdjen. Ez nem szociográfia, mint a remek Kulákprés, nem szépirodalom, mint a csodálatos Valamennyi fény, és nem szubjektív képleírás, ikonográfia, kiállításmegnyitó. Egyik sem. Legfőbb ismertetőjegye, hogy unalmas a szöveg, erőltetett Wanderer ide-oda ugrálása az időben (csak hogy egy kis truváj is legyen a dologban…) Csak sznobizmus ez itt semmi más.
Ha nem Závada neve állna a szöveg élén, a kutya se adná ki ezt a szöveget. Természetesen egy Závada összesben helye lesz. De had kívánjam azt, hogy az az összes művek még nagyon sokáig ne jelenjen meg.

Addig marad ez a 120 oldalas átverés 3500 forintért…

Wanderer, a vándor, a csavargó, az utazó krónikás kalauzol minket téren és időn keresztül ebben a vékony kis kötetben, amiben feltárul a budaörsi svábok története. Lehet, hogy sváb felmenőim vére mondatja velem, de engem a helytörténet mellett az is megfogott, hogy egy viszonylag zárt, lokális közösséget hogyan hánytak-vetettek a történelem viharai. Betelepítés és kitelepítés, pestis, kolera, aztán filoxéra, küzdelem az elemekkel, küzdelem a kisebbségi léttel, kemény, fáradhatatlan munka évszázadokon át, és amikor már éppen látszik az eredménye, akkor megint a semmiből kell újrakezdeni mindent.
Nagyon tetszett a narrációs technika: a többes szám első személyű elbeszélő belső és a Vándor külső nézőpontjának párhuzamossága miatt egyszerre éreztem magam a közösség tagjának, és egy olyan kívülállónak, aki először talán véletlenül, majd később már szándékosan és egyre gyakrabban téved erre. Számomra a fotók is hozzátettek az élményhez, segítettek belehelyezkedni a történetbe, ami valójában nem is egy történet, hanem történelem.

Nem rossz, de nem is lett a kedvencem. A képek sok esetben nem kapcsolódnak az adott történethez ennek ellenére érdekesek. Több esetben az író egyik pillanatról az adott sztoriból hirtelen ugrik a következőbe, emiatt pedig mintha nem fejezte volna be az előző történetet.