Természetes ​fény 96 csillagozás

Závada Pál: Természetes fény

A Természetes fény döntően a második világháborúban meg előtte és utána játszódik. A szereplők javarészt Békés megyeiek, nők és férfiak, magyar magyarok, magyar szlovákok és magyar zsidók – ettől is függően veti őket a történet az öldöklés, a kényszermunka, a fogság vagy az áttelepülés közép- és kelet-európai helyszíneire. Eközben szeretnek és csalódnak, áldozattá vagy tettessé is válnak, elbeszélnek vagy fényképeznek – és vannak, akik nem térnek vissza többé.
Eltelt hét évtized, az okokat és a miérteket elfelejtettük: könnyű szívvel nézegettünk retusált képeket. Hogy ennek vessünk véget, ezt ajánlja Závada Pál nagy regénye, miközben máig bevilágít bennünket az iszonyúan szenvtelen természetes fény.

Eredeti megjelenés éve: 2014

>!
Magvető, Budapest, 2016
624 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631431698
>!
Magvető, Budapest, 2014
622 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631431698
>!
Magvető, Budapest, 2014
632 oldal · ISBN: 9789631431995

Enciklopédia 8

Szereplők népszerűség szerint

Jakov Schön

Helyszínek népszerűség szerint

Szeged


Kedvencelte 20

Most olvassa 11

Várólistára tette 178

Kívánságlistára tette 157

Kölcsönkérné 4


Kiemelt értékelések

gesztenye63 P>!
Závada Pál: Természetes fény

Vannak könyvek, ahol jószerivel nem is tudatosul az olvasóban, hogy miért is emeli le azt a polcról. Leginkább azért, mert az annyira adekvát, meg azért is, mert valójában ezer oka van rá. A Természetes fény esetében nálam hirtelen felbukkant az ezeregyedik is. Mégpedig az ÉS-kvartett első ötven irodalomkritikai beszélgetésének leirata formájában, amely kiadványban éppen két kedvenc ítészem, Radnóti Sándor és Károlyi Csaba fogalmazza meg – egymásétól több ponton markánsan különböző – véleményét a kötetről.
Innen hozok most be néhány hívószót, de előbb még pár dolgot csak úgy megállapítok – magamnak, magamtól.

Elsőként is annyi, hogy Závadát én nem az életmű sorrendjében olvasok, tehát maradt még bőven a puffertárban. Ámde ezzel a kötettel számomra is megérkezett a kortárs óriások közé, megálmodta-megírta, megszerkesztette-összerendezte a Nagyregényt. A szülőföld, Tótkomlós, Békés, vagy a Viharsarok világháborús nagyregényét, az adott korszakra, a kiválasztott évtized(ek) történéseire fókuszálva, az éppen még szükséges földrajzi kitekintéseket megejtve, áradó epikus prózába zárva a fikció, az emlékezés és az emlékfoszlányok megtapasztására szolgáló feltételezések textusát.
Ebből eredeztetem én a következő megmondást is, miszerint számomra a kötet egyik legnagyobb varázsa, az egyébként oly sokat vitatott, ezerágú, mesélőiben és technikájában is szerteágazó, néha már majdnem csak szétfolyó, az olvasó dolgát megkönnyíteni nem igyekvő, de bevonni talán annál inkább szándékozó bonyolult narrációs mátrix.
Végül (de nem utolsó sorban!), itt jön az egyik vesszőparipám, az egyensúly, a középút, a higgadt értékítélet és ábrázolás kérdése…, hogy bár tagadhatatlanul meghatározó magyar történeti műről beszélünk, a közeli múltunk egyik leginkább terhelt, még hosszú évtizedekig kutatott-vitatott időszakából, amely ma és holnapután is hoz majd újabb és újabb acsarkodó és az acsarkodást viszontacsarkodó véleményeket, kinyilatkoztatásokat, de! – Závada mindvégig biztos léptekkel jár, amikor a gyűlöletek közötti keskeny mezsgyén kell araszolnia. Ehhez pedig nincs szüksége másra (még ezer helyütt diszponált íróemberként sem!), csak szilárd morális értékrendre.

És akkor jöjjenek azok a bizonyos hívószavak (amik most valahogy jobban estek a Radnóti szájából, de nem fogom őket szétválasztani).
Elsőként is három jelző, amik elhangzanak a beszélgetésben, utalva a történetmondásra, a karakterekre, a cselekményszálak bonyolítására: fecsegő, körülményes, körmönfont. És a legfontosabb (szerintem!), a negyedik: komótos. Merthogy nem zúduló, csupán csendesen áradó, az olvasót lassan körülfolyó, enciklopédikus igényű szövegfolyamot prezentál a mű. Az olvasó el kell, hogy tudja fogadni a szerző által felkínált ritmust ahhoz, hogy együtt mehessenek „táncba” a szereplőkkel és ezzel létrejöhessen a befogadás.
Ember történelmen keresztül vs. történelem az emberen keresztül. Vagy másképpen: a középszerű hős(ök) a középpontban, a történelemalakító nagy formátumok, címzetes főszereplő(k) nélkül óhatatlanul felnagyítják a háttér, a történeti kor szerepét, az emberi sors akár el is negligálódhat a „nagy dolgok”, a „történelemfordító események” színpadán, amely így agyonnyomhatja a fikciós, leíró szépprózát. Ezt megint csak döntse el az olvasó maga, számomra ez példás arányérzékkel jött le, semmiben nem csorbult a leíró epika értéke a dokumentumregény (?!) hatására.
Aztán ott van a nézőpontok ütköztetése. Károlyi gondolata, miszerint (…) sok helyről nézhető valami, nincs egyetlen igazság, nincs egyformán elmondható történet, sőt, egy történet a maga teljességében nem mondható el. Hogy ez most trükk, vagy varázslat? Döntse el ki-ki maga, nálam ez istenáldotta tehetség, kezében a varázspálca.
Rendkívül fontos kérdés még annak a bizonyos 247 korabeli fényképnek a helye-szerepe ebben a kötetben, amely egyesek szerint zavaró, másokat meg egyenesen lenyűgöz. Vagyis inkább az a kérdés, hogy ezek a képek illusztrációk, avagy inkább megfejtendő titkok. Személy szerint inkább azt állítanám, hogy egyik sem, hiszen van, amikor pontosan a szövegben szereplő eseményt, személyt, vagy helyszínt ábrázolja, de van, amikor egyiket sem, sőt még mögé gondolni sem könnyű azt. Épp ez tesz különösen fontos gondolkodni valóvá mondjuk egy adott fotót, amit elsőre nehezen tudnánk a cselekményhez illeszteni. Emlegetik is a kvartettes kvaterkázók a feszültséget, a dinamikát, de szóba kerül a tanácstalanság is… És ez szerintem így van jól. Radnóti erre az olvasói (talán) (de feltétlenül írói!) attitűdre azt a kifejezést használja, hogy elidőzés (az elidéződés poétikája). Szerintem nagyon fontos és találó megfogalmazás.
És itt a legvégén még valami roppant izgalmas dolog (szinte lehet, ez a regény elmaradt, utólagos, szerkezeti felszabdalása is, avagy az időkezelés kényszerű magyarázata): ártatlanság, bűn (vagy bűnbeesés) és bűnhődés. Vonatkoztat(hat)juk ezt az események időbeli szétválasztásaként a háború előtti, alatti és utáni periodizálásra. Persze ez is kizárólag az egyéni sorsok olvasatában nyerhet létjogosultságot. Mindenesetre elgondolkodtató, talán kicsit jelképes is (ha feltétlenül bele akarjuk magyarázni).

Összegezve: rendkívüli érték ez a kötet, ritka kincs. Olvassátok, nemcsak azért, mert becsületből és tisztességből zsinórmértéket feszít, hanem azért is, mert roppant élvezetes és tanulságos is.
Olvasás után (esetleg alatt, közben is) pedig feltétlenül nézzétek (vagy még inkább, hallgassátok!) meg ezt a 2014-es beszélgetést (csapnivaló képi minőség, de kiváló tartalom): link

10 hozzászólás
vargarockzsolt>!
Závada Pál: Természetes fény

Történelmi tabló, hitelesnek tűnő emberi sorsokkal és fényképekkel illusztrálva. Részleteiben zseniálisan megoldott, de szerintem összességében kudarcos vállalkozás.
Ha szépirodalom, akkor a hatszázhúsz oldal mögül hiányzik a figyelmet folyamatosan megtartó, sodró lendületű cselekmény. Túlságosan töredezett. A posztmodern azt mondja ugyan, hogy nincsen a történet, csak történetek vannak, de egy jó író ki tudja választani ezek közül, hogy melyek az elmesélésre érdemesek. És azokat úgy mondja el, hogy az olvasó belefeledkezzen a könyvbe. Ez persze szubjektív. Kinek melyik könyv tetszik, melyik az, amelyik magába szippantja? Talán én vagyok türelmetlen, és aki lassú, realista, orosz nagyregényekhez vagy Balzachoz szokott, az kedvelni fogja. Nekem túl részletes és túl hosszú.
Ha pedig történelem, akkor hiányoznak a tágabb összefüggések és a levéltárakban ellenőrizhető források.
Leginkább talán szociográfia, regényes társadalomtörténet és mikrotörténelem, amely mögül azonban hiányzik a szerző nyílt kiállása: én láttam, én gyűjtöttem, én válogattam, én írtam meg.
E nélkül pedig csak – sajnos – az objektivitás álcája mögé bújt manipuláció.
Írom ezeket a kritikai észrevételeket úgy, hogy közben a szerző történelem-szemléletével és világnézetével tökéletesen azonosulni tudok. Nemzeti önismeret szempontjából nagyon fontos és szerintem igaz mindaz, amit megír, de az anekdota, a mese nem történelem. Wass Albert vagy Tormay Cecilé ugyanezt a műfajt használta, sokkal jobban kiszolgálva az olvasói közízlést, néha egészen botrányos, embertelen eszméket támogatva.

Azért ez nem rossz könyv. Olyan – leginkább szégyenteljes – történelmi eseményeket illusztrál, amelyekről ma már csak a szaktudósoknak van tudomásuk, pedig az a kor, a 20. század első fele, állandó hivatkozási alap a mai politikai harcokban. És olyan – leginkább tragikus – magyar emberi sorsokat rajzol meg, amelyeket napjaink politikai érdekek vezérelte történelemhamisítói ki akarnak törölni a nemzet emlékezetéből. Ezek mögött a sorsok mögött élő emberek látszódnak, nem afféle kunderai kitalálmányok. Hétköznapi emberek, akik a történelemnek kiszolgáltatva próbálták a saját sorsukat igazítani, boldogan élni, szeretni, és akiknek ez a könyv méltó emléket állít.

83 hozzászólás
Juci P>!
Závada Pál: Természetes fény

Vannak könyvek, amiket meg szoktam ölelgetni, miután befejeztem őket. Ebbe úgy kapaszkodtam, mint aki mindenét elveszítette ezen az egy darab könyvön kívül. Vagy mint aki vigasztalni akarja a lapok között lakó vigasztalhatatlant. Kérlek, kérlek, olvassátok el.

2 hozzászólás
Kuszma P>!
Závada Pál: Természetes fény

Csak szuperlatívuszok, persze szigorúan szubjektívan. Én szerettem a Jadvigát és a Milotát is, de a Természetes fényről már a századik oldal környékén körvonalazódott bennem a gondolat, hogy Závada most aztán tényleg megérkezett a világklasszis írók közé. Aztán ez csak erősödött. Nem csak arról van szó, hogy el nem tudom képzelni, ezek után mit kell írnia a többieknek a jövő évi Aegon-díjért, hanem (és ez a lényeg) egy álló éjszaka alatt nem tudtam összeszedni 5 könyvet a háborús irodalomból (de úgy a komplett világtermésből), hogy ez ne lett volna közöttük. Félelmetes. Hölgyeim és uraim, ez egy magyar klasszikus. És lehet, hogy európai. Meg világ.

Amúgy a Természetes fény szimpla „alulnézeti” történelmi regény volna, ahol ugye a szereplők mit sem értve az események valós jelentőségéből sodródnak jobbra-balra a II. világháború és közvetlen előzménye-utózmánya során. Annak sem utolsó, több olyan epizódot is megismerünk történelmünkből, amihez még a szakemberek sem szívesen nyúltak hozzá (partizánháború civilek ellen Ukrajnában, vagy a szlovák-magyar lakosságcsere). Én teljesen megértem, hogy ezekről sokan nem szívesen olvasnak, de könyörgöm, ez hadd ne hassa meg az írót, Závada pedig nagyon bátor, hogy a várható ellenállás ellenére belenyúl a kényesbe.

Ami azonban az egész szöveget káprázatossá teszi, nem is a téma, hanem a tálalás. Egyrészt Závada legjobb formáját nyújtja annak, amit eleve tud: töredezett, élőbeszédet idéző hangvétel, ravasz játék az elbeszélői síkokkal, az olvasó megszólítása, satöbbi. Másrészt: a képek. Persze nem ő találta ki, már Sebald is csodásan alkalmazta, de egész egyszerűen fantasztikusak – a szó szoros értelmében arcot adnak a szereplőknek. Így a kettő együtt a Természetes fényt valami különös, meditatív (nem találtam jobb kifejezést) hangulatú óriáseposszá varázsolja, ahol néha teljesen elfeledkeztem arról, hogy fiktív alakokkal benépesített térben vagyok – a történelem nem is velük, hanem velem történt meg. (Épp ezért időnként szinte fájt olvasni, legszívesebben szabadultam volna tőle, de egy regénynek nézetem szerint ez inkább előnyére válik.) Féltem kicsit, hogy a vége majd csendesen elhal (ez benne volt a könyv ritmusában), de nem: Závada a fináléban hangot vált, mégpedig olyan érzékkel, hogy engem például letaglózott. El fogom még olvasni.

(És most valami még szubjektívebb, tulajdonképpen ne is olvassa el senki: azok az írók, akik legjobban sérelmezik, hogy Závada ilyen „aktuálpolitikailag sérelmes” katyvaszba nyúlt bele, a két lábukat odaadnák, ha akár csak közel ilyen minőséget tudnának írni. De ez tényleg csak a személyes gyanúm.)

16 hozzászólás
Csabi>!
Závada Pál: Természetes fény

Történelem alulnézetből. Persze ez így túl leegyszerűsítő ehhez a monumentális regényhez. Ha ez az alulnézet, akkor a felülnézet meg a hivatalos történelem, ami a tankönyvekben is szerepel (tízévente újraírva…), felülnézet, ahonnan nagy ívben le lehet tojni a történelem lényegtelen szereplőit, mint akik e regény lapjait is telemondják. Elég különös, szokatlan módon, állandóan változtatva a beszélő, szemlélő személyét (de aki olvasta az Idegen testünk-et, annak ez a módszer már ismerős). A szereplők zömében egyszerű falusi emberek, akik életén végigkövethetjük a II. vh.-t megelőző éveket, magát a háborút és annak utóhatásait. És ahogy így leereszkedünk a nép közé egy egészen más történelem bontakozik ki, mint az a bizonyos iskolai, ahol tábornok alatt senki sem említésre méltó. Bepillanthatunk azokba a hadműveletekbe, amikről említést sem tesz történelmünk, mind bal-, mind jobboldali történelemcsinálók jobbnak látták hallgatni róla. (Egy tavaly megjelent könyv föltárta ezeket az eseteket, volt is botrány belőle.) Összeszorult gyomorral olvastam ezeket a fejezeteket, nem azért, mert magyar katonák voltak benne az elkövetők, hanem mert emberek voltak az áldozatok.
Aztán a háború is véget ér, de amíg a történelemkönyvekben itt véget ér a fejezet (lapozzatok egyet, gyerekek!), addig a valós sorsoknak folytatódniuk kell, néha rosszabbul, mint amikor a bombák elől kellett menekülni. Hozzáteszem, Závada nem alkalmaz hosszas, esszéisztikus beszédeket, végig csak történeteket mesél, éppen az aktuális beszélő hangján, éppen ezzel éri el, hogy szinte a saját bőrünkön érezzük szereplői szenvedéseit. A hazatérő fogoly szerelvény leírása például döbbenetes erejű, szinte magam is rosszul lettem.
De valójában egy történelmi könyv ez? Tagadni nem lehet, de árnyalni lehet a képet. Elképzelhető, hogy mindaz, ami itt le van írva, az úgy is történt a valóságban? Hogy mindez 50-60 év távlatából ilyen pontossággal feltérképezhető? Vagy a történelmi tényeket az írói képzelet egészíti ki? És ha igen, akkor milyen arányban? No és persze a fényképek, amik ugyan nem a szereplőket ábrázolják, de a történetet illusztrálják. Akkor hogy is van ez? Itt van pl. ez az idézet a könyvből (http://moly.hu/idezetek/387428). Hihetünk-e a szemünknek, és hihetünk-e mások beszámolóinak? Egy beszámoló mindig lehet hazug, téves, pártos, no de a fénykép! Sajnos az is lehet hazug. És nem csak a retusálásra gondolok, Sztálin eltűnt bajtársaira a fényképekről, pl., a propaganda fotográfia is egy alternatív „valóságot” tár elénk, de elég, ha csak a helyszínt és az időpontot hazudjuk, és máris mást mond a kép. A képek megsegítik az emlékezetet, de egyben ki is emelnek, háttérbe szorítva azt, amiről éppen nincs kép. Rengeteg elveszett fényképről hallunk a regényben, vajon ha ezek meglennének, akkor másképp látnánk a történetet?
Vagy itt ez a másik idézet (http://moly.hu/idezetek/387141). Ez is jól kifejezi, mennyire képlékeny az emlékezet. Itt egy kép, jól emlékszünk rá, mit csinálunk éppen, de hogy aznap reggel, vagy este éppen mit tettünk, az már a feledés homályába vész. Vagy a feledtetésébe.
Nagyon gazdag ez a regény, sokat lehetne még róla beszélni, de inkább olvasd el, és fedezd fel benne a magad szempontjait.
Csak egy szó a szerkesztésről: a Magvető kitett magáért, alig találni hibát a szövegben, nekem csak egy dolog tűnt fel. Závada sokszor használja az evakuálás kifejezést, de szerintem többször is hibásan. A szó kiürítést jelent, így épületeket, településeket lehet evakuálni, de embereket nem.

3 hozzászólás
eme>!
Závada Pál: Természetes fény

A Milotán innen és a Jadvigán túl került kezembe a Természetes fény jó pár hónapja már. Azóta sem sikerült valami értelmeset írnom róla. Azt hiszem, túl közel került hozzám. Olyan dolgokat mond ki, amelyek mindig is érdekeltek, amelyekkel ilyen vagy amolyan formában nagyon gyakran találkozom még ma is. Mert mindaz, amiről ez a regény szól, a látszat ellenére nem lezárt történet, hanem egy folyamat része, mely még ma is tart, melynek részesei vagyunk, és amelyet pontosan ezért, annyira nehéz kívülről, objektíven szemlélni, elemezni, megérteni. Talán nem is kell. Talán csak belülről, közvetlen vagy közvetett érintettként kell/lehet belenézni a tükörbe.

Csend, (el)hallgatás és kimondás játéka vibrál a fényben. Pillanatképek és beállított fotók, elmondott és elhallgatott történetek próbálnak segíteni emlékezni arra, amit inkább elfelednénk. Mára már többnyire a történeteink mellől hiányzik a megerősítő, dokumentáló kép, néha a kép mellől-mögül a történet. A regény ezt a hiányos, az emlékezet, néha a lelkiismeret által torzított összképet igyekszik mesterséges megvilágítás és retusálás nélkül megörökíteni. Az egyes ember, a mikrotörténelem révén rámutatni az elfeledett múltra. Megkeresni a kép mögötti történetet, képet csatolni a meglévő történethez. Nem mindig sikerül, mert nem is sikerülhet maradéktalanul. A nézőpontok sokasága és játéka, az elbeszélő által kiigazított, akár megkérdőjelezett tények, dokumentumok ellenére végig az az érzése az embernek, hogy a világháború előtti, alatti és utáni periódus sokkal igazabb és valóságosabb arcát látja, mint a megkérdőjelezhetetlen, megfellebbezhetetlen, többnyire egyéni és társadalmi szinten is elfogadott narratívák esetében. Előttem, egyszerű, mezei olvasó előtt játssza fény- és árnyjátékát a történelem, előttem elevenedik meg az a folyamat, amely során a tények naplók, levelek, fotók formáját öltve alakulnak, változnak úgy, hogy később emészthetővé, elfogadhatóvá válljanak. Mennyire semmitmondó tud lenni az annyira várt, és generációkon át féltve őrzött, frontról küldött levél. Mennyire nem azt mondja, amiről szól. Klisék és tömény giccs, miközben lelkiismeretet kiiktatva folyik a mészárlás… Mosolygó katonák a tömegsír mellett. Mert a fényképezőgép előtt mosolyogni szokás. Reflex. Závada remekül ragadja meg a pillanatot – és a folyamatot.
Természetes fényben áll előttünk a múlt és megmásításának bonyolult pszichológiai-társadalmi folyamata, mely már az egyén szintjén, szinte ösztönösen elkezdődik, hogy majd intézményesített formában éljen tovább – és úgy természetes ez a fény, hogy közben az írói megmunkálás, a dokumentumok fikcióval való elegyítése hozza azt létre.

A regény szereplői szinte követhetetlen kapcsolatrendszer hálójába bonyolódva tekintenek ránk a gyors sodrású események közben készített képeken. Mintha nem lenne sem idő, sem lehetőség részletezni, kerek, bonyolult karaktereket láttatni. Képek, hol szemből, hol profilból, messziről, közelebbről – de soha nem a teljes, háromdimenziós embert adva. Sem a valós, sem a „szövegfotókon”. Valami mindig hiányzik, nemcsak a karakterekből, hanem a cselekményből, a történtekből – de érdekes módon hiányával is annyira erőteljesen van jelen, hogy magad előtt látod, érzed… És ha már dimenzók – a negyedik, az idő az, amely egyszerre korlát, de lehetőség is. Ha már visszafele nem léphetünk, és csak kimerevített pillanatokban közelíthetjük meg a múltat, legalább a jövőre nézve érdemes mélyebben beleásni magunkat ebbe a pillanatrögzítésbe – együtt, egy nagy csoportképen szemlélni Semetkáékat, Weiszékat, Koleszárékat, Sógor Miskát, László Bözsit, Karkus Rózsit, Suta Klárit, Káplár Gyuszit és a többieket. Egy képen, mert valamikor együvé tartoztak. És talán ma is összetartoznak, függetlenül attól, hogy ma honnan és hová küldik leszármazottaik révén a leveleket.

Nagyon-nagyon kellett ez a könyv. Mi sem bizonyítja jobban, hogy bizonyos szempontból nagy a csend kürülötte. A csend pedig száz nyelven beszél… És mind magyarul.

4 hozzászólás
n P>!
Závada Pál: Természetes fény

Félbehagytam, majd a minap újrakezdtem. Ezt a nem értékelést is, csak úgy magamnak dünnyögöm, biztatásként a hátralévő 500 oldalhoz. Nem szoktam ilyet csinálni, de most, mintegy tartozásképpen, mégis megteszem, hiszen a könyv helyszínein élek-járok, ismerem nagyjából a történetüket. Ez nem könnyíti meg az olvasást. Miért? Mert néha szeretnék eltérni a kollektív emlékezettől, szeretnék saját, családi, rokoni emlékeket beleszőni ebbe a monumentális regénybe. De közben elfogadni és alkalmazkodni is szeretnék mások emlékeihez. Mert az szent dolog. Az, hogy kinek, például apám, vagy nagyanyám emlékeit tiszteletben tartva próbálom Závada emlékezését összefésülni. Úgy teszem ezt, hogy a gyerekkori emlékeimet is előhívom, mint fejben lévő fotókat. A kukoricafosztást, amikor még az emberek eszmét cseréltek, szemtől szemben mondták ki, hogy kiről, miről, mit gondolnak. Nem volt virtuális világ, személyes találkozások voltak és a szavak, a kimondott gondolatok, akkor és ott, helyben értek mindenkit. Kitárgyaltak mindent és mindenkit. A múltat, a jelent és az alig, de tervezett jövőt. Závada könyve a megőrzésre szánt dolgoknak próbál emléket állítani. Visszanézés ez és ehhez kell egyfajta érdeklődés, kíváncsiság a múlt felé. Beszélgettem a könyvről egy kollégámmal, akinek felkeltette az érdeklődését a könyv elején és végén található térkép. Hosszan tanulmányozta és eszébe jutott, hogy a Romániában élő diákjaink nem sokat tudnak a két ország történelméről. Otthon nem beszélnek erről. Ők, viszonylag közel élnek a határhoz és inkább románnak mondják magukat, mint magyarnak. Erdélyi kolléganőm abszolút magyarnak. Ebben nem a különbséget vagy egyebet akarom kiemelni, csak a hovatartozás kérdése érdekes. De visszatérve a regényre, én többnyire úgy olvasom, mintha a képek lettek volna meg előbb és azokhoz lett szőve a történet. Amennyiben van történet. Závada a szülőföldjéről ír, Tótkomlósról is (ezt már többször is megtette), most ismét elővett egy olyan témát, ami talán kimeríthetetlen. Hiszen rengeteg ásni és megeleveníteni való lehet a feltárások során. De mások emlékeit magunkévá tudjuk-e tenni? Saját emlékezéseinkben is szelektálunk, kiválasztunk és vannak fényképek, amik kimaradnak a szépen beragasztott albumból. A regény pótolni igyekszik ezeket. Én így olvasom.

ppeva P>!
Závada Pál: Természetes fény

Kár, hogy ilyen nagy, hogy ilyen hosszú – gondoltam az elején, mikor folyton belegabalyodtam a nézet-, idő- és szereplőváltogatásba, mikor szokatlanul lassan haladtam előre az oldalakkal, mikor félálomban kizuhant a kezemből a méretes kötet, vagy már elfáradtam tartani, és mindig becsukódott. A felénél kicsit félre is tettem pihenőre az olvasást. Gondoltam, nagyon jó ez a könyv, de ennyit egyszerre rázúdítani az emberre…
Kár, hogy már vége, hogy ilyen rövid volt – gondoltam később, mikor a második felében szinte röpültek az oldalak, és mikor a végén azonnal megfordítottam a könyvet, és újra kezdtem, hogy újra visszamerüljek a szereplők fiatal korába, és összeillesszem a szálakat.
Igazi történelemlecke ez, ahol egyszerre látjuk a történelem szereplőinek több rétegét – nem a zsidók, nem a magyarországi szlovákok, nem a katonák, nem a hadifoglyok, nem a szerelmes fiatalok, nem a háború áldozatainak, nem a 45-ben a zavarosban halászók és értetlenül állók története ez, hanem mindez együtt, egymás mellett-felett-alatt-között, sőt, ellenére. A töredezett írásmód, ami az elején nehezíti az olvasást (bár Závadánál megszokott), egy idő után nemcsak természetes lesz, de szinte az egyetlen jó megoldásnak látszik. Ott lehetsz olvasóként mindenhol, ahová az emlékezet fénye vetül, és olyan dolgokat is látsz, amit csak az láthatott, aki ott volt, és persze emiatt sok olyat is, amire senki se lehet büszke, mégis meg kell őrizni az utókor számára, ha már megtörtént, és mégse lehet elhallgatásra, feledésre ítélni csupán azért, mert úgy kényelmesebb lenne. Mert jó lenne magunkat (főleg természetesen magunkat!), sokkal szebb fényben látni, és utólag kicsit átírni, retusálgatni a történeteket, hogy mindig valaki más lehessen a hibás, a főhibás, de hogyan tehetnénk, ha itt vannak ezek a képek, ezek a jegyzetek, ezek az emlékek, amikre nem rázhatjuk a fejünket…
Nagy könyv ez, és nem a méreténél, hanem a tartalmánál fogva. Kár, hogy sokkal kevesebb szó esik róla, sokkal kevesebb figyelem fordul felé, mint számos agyonreklámozott és agyonbeszélt könyv esetében. Ez a könyv mintha azokhoz képest inkább agyonhallgatott lenne. Mert kényelmetlen szembesülni, mert inkább félrenéznénk, ha lecsúszik a takaró sarka a takargatnivalókról.

cseri>!
Závada Pál: Természetes fény

Azt hiszem, hogy ebből a könyvből talán többet tudtam meg a második világháborúról, mint eddigi életemben. Kivéve mondjuk pl. a haláltáborokat, mert arról már olvastam egy s mást. Igen, az ember megtanulja a főbb történelmi eseményeket, meg még sok mindent, pl. a munkaszolgálatot, de nem tudom, hogy mennyire érti, hogy valójában milyen is volt az a helyzet. Mert különben is felfoghatatlan, de itt azért, néhány tótkomlósi ember sorsát követve sok minden leesik.
Három fejezet van egyébként a könyvben, az elsőn egész elandalodtam, nézegetve a korabeli fényképeket, és olvasgatva a történetet, ami leginkább a falu fiatalságára és arra koncentrált, hogy ki kibe szerelmes. Aztán egyszer csak se szó, se beszéd, ott voltunk a legbrutálisabb háborúban. Nem esett jól. (Legutóbb az volt ilyen brutális, amikor Kunta Kintét elhurcolták rabszolgának. De ezt ne vegyétek viccnek, komolyan írom. Szóval jól volt ez megírva így, na.)
Ja, a képek. Olyanok vannak benne, hogy némelyiken a számat tátottam. Majd meglátjátok, ha elolvassátok, hogy melyikekre gondolok.
És persze nem száraz történelemkönyv, hanem sorsok és Závada, és persze, hogy öt csillag.

Kalmár_Melinda P>!
Závada Pál: Természetes fény

    Milyen szerencse, hogy @gesztenye63 értékelése link felkeltette bennem a vágyat, hogy annyi év után újra Závada Pált olvassak! Pedig az első oldalak megijesztettek: „ez tényleg ilyen lesz 600 oldalon keresztül?!” Mindegy, gondoltam, sok benne a kép, előbb-utóbb csak átrágom magam ezen a száraz szociográfián. Aztán szépen lassan körém szövődött a történet, én pedig olyannyira belülkerültem, hogy az utolsó 50 oldal olvasását szinte percenként megszakítottam, nehogy vége szakadjon ennek az együttlétnek. Sokan írták, hogy igazi nagykönyv, remekmű, Závada írói pályájának, sőt a magyar irodalomnak az egyik csúcsa – bízvást állíthatom, hogy a lelkes méltatásokban szemernyi túlzás sincs.
    Závada arról ír, ami a történelemkönyvekből kimarad, ám egyedül lényeges: az egyénről. Hogy a hétköznapi ember hogyan próbált helytállni, boldogulni vagy legalább megmaradni a vészterhes időkben, a nagyhatalmak játszmáinak kereszttüzében. Amikor a kedves, szerelemre vágyó, szeretni akaró férfiak elajasultak, és önként, dalolva öltek. Vagy ha nem, hát végignézték, amikor társaik ezt tették.
    Benne van ebben a könyvben az egész magyar huszadik század. A Trianon utáni évek. A háború réme, a frontkatonai szolgálat Ukrajnában. A gázkamrától megmenekülő, de azért sikerrel megnyomorított zsidóság. A hátországban maradottak mindennapjai spoiler. A bizonytalanságban tartott hadifoglyok vég nélküli utaztatása spoiler. A katonaszökevények reszketése. Az éhezés és ismét az éhezés. A háború utáni túlkapások (enyhe kifejezés). A mesterségesen szított nemzetiségi ellentétek, melyek áttelepülésekhez vezettek – és összeségében emberek ezreinek az életét tették tönkre. Mindebből Závada Pál páratlan szőttest alkot. S ha ez így valakinek esetleg kevés lenne, ott van a furcsa narráció spoiler és ott vannak még a képek.
    Igen, remekmű. A legnagyobbak egyike. Ha egyszer elkészítem a „Legkedvesebb kedvenceim”-polcomat az elsők között teszem föl rá a Természetes fényt.

4 hozzászólás

Népszerű idézetek

Csabi>!

Érdekes, hogy jobban emlékszem arra, mi volt látható azon a képen, amely aztán elveszett, mint a történteknek azokra a valóságos elemeire, amelyek közt a szóban forgó képet exponáltam.

133. oldal

Csabi>!

De mi az isten haragjának kell az otthonotokat elhagyni?, ha ezt meg tudnám érteni! Ha egyszer az ember már otthon volt ott, ahol volt, hogy képzeli?, hogy másutt majd még inkább otthon lesz?

28. oldal

3 hozzászólás
Csabi>!

Képzeljem el, magyarázza Juci értetlenül, hogy mindjárt be fog özönleni a városba egy idegen sereg, amelyiktől ezeknek félniük kell, hiszen ki fogja ütni őket a hatalomból, és ezzel vége szakad az uralmuknak, amely kiüldözött és elhurcolt az otthonunkból, vagyis közeleg az óra, hogy nekik színt kell majd vallaniuk, hová tüntették el ezt a temérdek embert, és ők ahelyett, hogy meghasonlanának, s legalább utólag visszarettennének attól, amit műveltek, ahelyett, hogy a bűnösök is meg a részvétlenek is visszatekintenének, és legalább elképzelnék, hogy jóvá akarnának valamit tenni… Hát nem, Miska, képzelje, hogy nem, hanem az utolsó pillanatban még a templomot is fölgyújtják. És ez alig háborít föl már Szarvason valakit.
Mért, ki kéne, hogy háborogjon?, vonogatják a vállukat, hiszen zsidó már nincs is Szarvason.

447.

10 hozzászólás
Csabi>!

Közben azon tépelődünk, hogy kielégítő dokumentatív erővel bírnak-e az írott szavak. Vegyük akár a fiatalembernek ezeket a jegyzetfüzetébe rótt sorait – ezek érvényesek-e vajon annyira, hogy tanúságtételképpen is hinni lehessen nekik? Én azt mondom, nem, az írás a szó szoros értelmében nem bizonyító erejű dokumentum – szemben a fotográfiával, amely kétséget kizáróan meg tudja győzni az embereket valaminek a valóságosságáról. Mondjuk arról, hogy az ajtó fölött tényleg a hentesüzlet cégére látható, hogy előtte egy kislány áll, hogy a szalag a hajába van bekötve, nem pedig a karjára fölhúzva, s hogy a lábánál valóban hever egy komondor. A fiatalember vitatja álláspontomat – szerinte létezhetnek dokumentatívan hiteles írások ugyanúgy, mint szavahihetetlenül hiteltelen fényképek.

192. oldal

Kalmár_Melinda P>!

És itt hallottam, írja, mi a partizánok fő szabálya: Soha ne tudja meg az ellenséged, hogy ki az ő ellensége!

233. oldal

Kalmár_Melinda P>!

… úgy szoktuk mondani, hogy ezt már fél lábon is kibírjuk. Holott az ember elég keveset bír ki fél lábon, jegyzi meg Sebes, noha más oldalról tekintve rettentő sokat kibír. De tűrni, elviselni is elég hosszan képes – kivált hallgatásba burkolózva –, ha el nem pattan váratlanul mégiscsak a húr.

522. oldal

Kalmár_Melinda P>!

Weiszék első másfél közös évtizedükben folyamatos hátrálás közepette, igen szűkösen élnek, mégsem hagyják egymást a reményvesztettségbe hanyatlani. Az asszony szerencsére gyakorlatias és jó kedélyű, a férfi pedig szorult helyzetben is nyugodtan tud pipára gyújtani, és kirakni egy pasziánszot, s nem összeszorított fogú, görcsös igyekezettel, hanem valami kedélyes flegmával képes tizedszer, huszadszor is összepakolni a motyót, hogy odébbálljanak néhány várossal.

55. oldal

Kalmár_Melinda P>!

És az én úrinő anyám itt válik koldussá, aki mohón falja az alamizsnát, amivel megkönyörültek rajta.

459. oldal

Kalmár_Melinda P>!

Június 4. Ma van a trianoni békeszerződés 25 éves évfordulója. Mit értünk el negyedszázad alatt? Még egy vesztes háborút.

469. oldal

Kalmár_Melinda P>!

Ha ez is tilos, az is tilos, mit változtat a dolog lényegén, ha kimondják, hogy szabadok vagyunk?

469. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Anne C. Voorhoeve: Liverpool Street
Thomas Keneally: Schindler listája
Kristin Hannah: Fülemüle
Markus Zusak: A könyvtolvaj
Marton Emma: Még nem mehetünk haza
Mary Ann Shaffer – Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság
Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai
Gárdos Péter: Hajnali láz
F. Várkonyi Zsuzsa: Férfiidők lányregénye
Janet Skeslien Charles: A párizsi könyvtár