Természetes ​fény 60 csillagozás

Závada Pál: Természetes fény

A Természetes fény döntően a második világháborúban meg előtte és utána játszódik. A szereplők javarészt Békés megyeiek, nők és férfiak, magyar magyarok, magyar szlovákok és magyar zsidók – ettől is függően veti őket a történet az öldöklés, a kényszermunka, a fogság vagy az áttelepülés közép- és kelet-európai helyszíneire. Eközben szeretnek és csalódnak, áldozattá vagy tettessé is válnak, elbeszélnek vagy fényképeznek – és vannak, akik nem térnek vissza többé.
Eltelt hét évtized, az okokat és a miérteket elfelejtettük: könnyű szívvel nézegettünk retusált képeket. Hogy ennek vessünk véget, ezt ajánlja Závada Pál nagy regénye, miközben máig bevilágít bennünket az iszonyúan szenvtelen természetes fény.

>!
Magvető, Budapest, 2014
632 oldal · ISBN: 9789631431995
>!
Magvető, Budapest, 2014
622 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631431698

Enciklopédia 3

Helyszínek népszerűség szerint

Szeged


Kedvencelte 5

Most olvassa 6

Várólistára tette 116

Kívánságlistára tette 88

Kölcsönkérné 3


Kiemelt értékelések

>!
vargarockzsolt P
Závada Pál: Természetes fény

Történelmi tabló, hitelesnek tűnő emberi sorsokkal és fényképekkel illusztrálva. Részleteiben zseniálisan megoldott, de szerintem összességében kudarcos vállalkozás.
Ha szépirodalom, akkor a hatszázhúsz oldal mögül hiányzik a figyelmet folyamatosan megtartó, sodró lendületű cselekmény. Túlságosan töredezett. A posztmodern azt mondja ugyan, hogy nincsen a történet, csak történetek vannak, de egy jó író ki tudja választani ezek közül, hogy melyek az elmesélésre érdemesek. És azokat úgy mondja el, hogy az olvasó belefeledkezzen a könyvbe. Ez persze szubjektív. Kinek melyik könyv tetszik, melyik az, amelyik magába szippantja? Talán én vagyok türelmetlen, és aki lassú, realista, orosz nagyregényekhez vagy Balzachoz szokott, az kedvelni fogja. Nekem túl részletes és túl hosszú.
Ha pedig történelem, akkor hiányoznak a tágabb összefüggések és a levéltárakban ellenőrizhető források.
Leginkább talán szociográfia, regényes társadalomtörténet és mikrotörténelem, amely mögül azonban hiányzik a szerző nyílt kiállása: én láttam, én gyűjtöttem, én válogattam, én írtam meg.
E nélkül pedig csak – sajnos – az objektivitás álcája mögé bújt manipuláció.
Írom ezeket a kritikai észrevételeket úgy, hogy közben a szerző történem-szemléletével és világnézetével tökéletesen azonosulni tudok. Nemzeti önismeret szempontjából nagyon fontos és szerintem igaz mindaz, amit megír, de az anekdota, a mese nem történelem. Wass Albert vagy Tormay Cecilé ugyanezt a műfajt használta, sokkal jobban kiszolgálva az olvasói közízlést, néha egészen botrányos, embertelen eszméket támogatva.

Azért ez nem rossz könyv. Olyan – leginkább szégyenteljes – történelmi eseményeket illusztrál, amelyekről ma már csak a szaktudósoknak van tudomásuk, pedig az a kor, a 20. század első fele, állandó hivatkozási alap a mai politikai harcokban. És olyan – leginkább tragikus – magyar emberi sorsokat rajzol meg, amelyeket napjaink politikai érdekek vezérelte történelemhamisítói ki akarnak törölni a nemzet emlékezetéből. Ezek mögött a sorsok mögött élő emberek látszódnak, nem afféle kunderai kitalálmányok. Hétköznapi emberek, akik a történelemnek kiszolgáltatva próbálták a saját sorsukat igazítani, boldogan élni, szeretni, és akiknek ez a könyv méltó emléket állít.

82 hozzászólás
>!
Kuszma P
Závada Pál: Természetes fény

Csak szuperlatívuszok, persze szigorúan szubjektívan. Én szerettem a Jadvigát és a Milotát is, de a Természetes fényről már a századik oldal környékén körvonalazódott bennem a gondolat, hogy Závada most aztán tényleg megérkezett a világklasszis írók közé. Aztán ez csak erősödött. Nem csak arról van szó, hogy el nem tudom képzelni, ezek után mit kell írnia a többieknek a jövő évi Aegon-díjért, hanem (és ez a lényeg) egy álló éjszaka alatt nem tudtam összeszedni 5 könyvet a háborús irodalomból (de úgy a komplett világtermésből), hogy ez ne lett volna közöttük. Félelmetes. Hölgyeim és uraim, ez egy magyar klasszikus. És lehet, hogy európai. Meg világ.

Amúgy a Természetes fény szimpla „alulnézeti” történelmi regény volna, ahol ugye a szereplők mit sem értve az események valós jelentőségéből sodródnak jobbra-balra a II. világháború és közvetlen előzménye-utózmánya során. Annak sem utolsó, több olyan epizódot is megismerünk történelmünkből, amihez még a szakemberek sem szívesen nyúltak hozzá (partizánháború civilek ellen Ukrajnában, vagy a szlovák-magyar lakosságcsere). Én teljesen megértem, hogy ezekről sokan nem szívesen olvasnak, de könyörgöm, ez hadd ne hassa meg az írót, Závada pedig nagyon bátor, hogy a várható ellenállás ellenére belenyúl a kényesbe.

Ami azonban az egész szöveget káprázatossá teszi, nem is a téma, hanem a tálalás. Egyrészt Závada legjobb formáját nyújtja annak, amit eleve tud: töredezett, élőbeszédet idéző hangvétel, ravasz játék az elbeszélői síkokkal, az olvasó megszólítása, satöbbi. Másrészt: a képek. Persze nem ő találta ki, már Sebald is csodásan alkalmazta, de egész egyszerűen fantasztikusak – a szó szoros értelmében arcot adnak a szereplőknek. Így a kettő együtt a Természetes fényt valami különös, meditatív (nem találtam jobb kifejezést) hangulatú óriáseposszá varázsolja, ahol néha teljesen elfeledkeztem arról, hogy fiktív alakokkal benépesített térben vagyok – a történelem nem is velük, hanem velem történt meg. (Épp ezért időnként szinte fájt olvasni, legszívesebben szabadultam volna tőle, de egy regénynek nézetem szerint ez inkább előnyére válik.) Féltem kicsit, hogy a vége majd csendesen elhal (ez benne volt a könyv ritmusában), de nem: Závada a fináléban hangot vált, mégpedig olyan érzékkel, hogy engem például letaglózott. El fogom még olvasni.

(És most valami még szubjektívebb, tulajdonképpen ne is olvassa el senki: azok az írók, akik legjobban sérelmezik, hogy Závada ilyen „aktuálpolitikailag sérelmes” katyvaszba nyúlt bele, a két lábukat odaadnák, ha akár csak közel ilyen minőséget tudnának írni. De ez tényleg csak a személyes gyanúm.)

16 hozzászólás
>!
Juci P
Závada Pál: Természetes fény

Vannak könyvek, amiket meg szoktam ölelgetni, miután befejeztem őket. Ebbe úgy kapaszkodtam, mint aki mindenét elveszítette ezen az egy darab könyvön kívül. Vagy mint aki vigasztalni akarja a lapok között lakó vigasztalhatatlant. Kérlek, kérlek, olvassátok el.

1 hozzászólás
>!
eme P
Závada Pál: Természetes fény

A Milotán innen és a Jadvigán túl került kezembe a Természetes fény jó pár hónapja már. Azóta sem sikerült valami értelmeset írnom róla. Azt hiszem, túl közel került hozzám. Olyan dolgokat mond ki, amelyek mindig is érdekeltek, amelyekkel ilyen vagy amolyan formában nagyon gyakran találkozom még ma is. Mert mindaz, amiről ez a regény szól, a látszat ellenére nem lezárt történet, hanem egy folyamat része, mely még ma is tart, melynek részesei vagyunk, és amelyet pontosan ezért, annyira nehéz kívülről, objektíven szemlélni, elemezni, megérteni. Talán nem is kell. Talán csak belülről, közvetlen vagy közvetett érintettként kell/lehet belenézni a tükörbe.

Csend, (el)hallgatás és kimondás játéka vibrál a fényben. Pillanatképek és beállított fotók, elmondott és elhallgatott történetek próbálnak segíteni emlékezni arra, amit inkább elfelednénk. Mára már többnyire a történeteink mellől hiányzik a megerősítő, dokumentáló kép, néha a kép mellől-mögül a történet. A regény ezt a hiányos, az emlékezet, néha a lelkiismeret által torzított összképet igyekszik mesterséges megvilágítás és retusálás nélkül megörökíteni. Az egyes ember, a mikrotörténelem révén rámutatni az elfeledett múltra. Megkeresni a kép mögötti történetet, képet csatolni a meglévő történethez. Nem mindig sikerül, mert nem is sikerülhet maradéktalanul. A nézőpontok sokasága és játéka, az elbeszélő által kiigazított, akár megkérdőjelezett tények, dokumentumok ellenére végig az az érzése az embernek, hogy a világháború előtti, alatti és utáni periódus sokkal igazabb és valóságosabb arcát látja, mint a megkérdőjelezhetetlen, megfellebbezhetetlen, többnyire egyéni és társadalmi szinten is elfogadott narratívák esetében. Előttem, egyszerű, mezei olvasó előtt játssza fény- és árnyjátékát a történelem, előttem elevenedik meg az a folyamat, amely során a tények naplók, levelek, fotók formáját öltve alakulnak, változnak úgy, hogy később emészthetővé, elfogadhatóvá válljanak. Mennyire semmitmondó tud lenni az annyira várt, és generációkon át féltve őrzött, frontról küldött levél. Mennyire nem azt mondja, amiről szól. Klisék és tömény giccs, miközben lelkiismeretet kiiktatva folyik a mészárlás… Mosolygó katonák a tömegsír mellett. Mert a fényképezőgép előtt mosolyogni szokás. Reflex. Závada remekül ragadja meg a pillanatot – és a folyamatot.
Természetes fényben áll előttünk a múlt és megmásításának bonyolult pszichológiai-társadalmi folyamata, mely már az egyén szintjén, szinte ösztönösen elkezdődik, hogy majd intézményesített formában éljen tovább – és úgy természetes ez a fény, hogy közben az írói megmunkálás, a dokumentumok fikcióval való elegyítése hozza azt létre.

A regény szereplői szinte követhetetlen kapcsolatrendszer hálójába bonyolódva tekintenek ránk a gyors sodrású események közben készített képeken. Mintha nem lenne sem idő, sem lehetőség részletezni, kerek, bonyolult karaktereket láttatni. Képek, hol szemből, hol profilból, messziről, közelebbről – de soha nem a teljes, háromdimenziós embert adva. Sem a valós, sem a „szövegfotókon”. Valami mindig hiányzik, nemcsak a karakterekből, hanem a cselekményből, a történtekből – de érdekes módon hiányával is annyira erőteljesen van jelen, hogy magad előtt látod, érzed… És ha már dimenzók – a negyedik, az idő az, amely egyszerre korlát, de lehetőség is. Ha már visszafele nem léphetünk, és csak kimerevített pillanatokban közelíthetjük meg a múltat, legalább a jövőre nézve érdemes mélyebben beleásni magunkat ebbe a pillanatrögzítésbe – együtt, egy nagy csoportképen szemlélni Semetkáékat, Weiszékat, Koleszárékat, Sógor Miskát, László Bözsit, Karkus Rózsit, Suta Klárit, Káplár Gyuszit és a többieket. Egy képen, mert valamikor együvé tartoztak. És talán ma is összetartoznak, függetlenül attól, hogy ma honnan és hová küldik leszármazottaik révén a leveleket.

Nagyon-nagyon kellett ez a könyv. Mi sem bizonyítja jobban, hogy bizonyos szempontból nagy a csend kürülötte. A csend pedig száz nyelven beszél… És mind magyarul.

4 hozzászólás
>!
n P
Závada Pál: Természetes fény

Félbehagytam, majd a minap újrakezdtem. Ezt a nem értékelést is, csak úgy magamnak dünnyögöm, biztatásként a hátralévő 500 oldalhoz. Nem szoktam ilyet csinálni, de most, mintegy tartozásképpen, mégis megteszem, hiszen a könyv helyszínein élek-járok, ismerem nagyjából a történetüket. Ez nem könnyíti meg az olvasást. Miért? Mert néha szeretnék eltérni a kollektív emlékezettől, szeretnék saját, családi, rokoni emlékeket beleszőni ebbe a monumentális regénybe. De közben elfogadni és alkalmazkodni is szeretnék mások emlékeihez. Mert az szent dolog. Az, hogy kinek, például apám, vagy nagyanyám emlékeit tiszteletben tartva próbálom Závada emlékezését összefésülni. Úgy teszem ezt, hogy a gyerekkori emlékeimet is előhívom, mint fejben lévő fotókat. A kukoricafosztást, amikor még az emberek eszmét cseréltek, szemtől szemben mondták ki, hogy kiről, miről, mit gondolnak. Nem volt virtuális világ, személyes találkozások voltak és a szavak, a kimondott gondolatok, akkor és ott, helyben értek mindenkit. Kitárgyaltak mindent és mindenkit. A múltat, a jelent és az alig, de tervezett jövőt. Závada könyve a megőrzésre szánt dolgoknak próbál emléket állítani. Visszanézés ez és ehhez kell egyfajta érdeklődés, kíváncsiság a múlt felé. Beszélgettem a könyvről egy kollégámmal, akinek felkeltette az érdeklődését a könyv elején és végén található térkép. Hosszan tanulmányozta és eszébe jutott, hogy a Romániában élő diákjaink nem sokat tudnak a két ország történelméről. Otthon nem beszélnek erről. Ők, viszonylag közel élnek a határhoz és inkább románnak mondják magukat, mint magyarnak. Erdélyi kolléganőm abszolút magyarnak. Ebben nem a különbséget vagy egyebet akarom kiemelni, csak a hovatartozás kérdése érdekes. De visszatérve a regényre, én többnyire úgy olvasom, mintha a képek lettek volna meg előbb és azokhoz lett szőve a történet. Amennyiben van történet. Závada a szülőföldjéről ír, Tótkomlósról is (ezt már többször is megtette), most ismét elővett egy olyan témát, ami talán kimeríthetetlen. Hiszen rengeteg ásni és megeleveníteni való lehet a feltárások során. De mások emlékeit magunkévá tudjuk-e tenni? Saját emlékezéseinkben is szelektálunk, kiválasztunk és vannak fényképek, amik kimaradnak a szépen beragasztott albumból. A regény pótolni igyekszik ezeket. Én így olvasom.

>!
ppeva P
Závada Pál: Természetes fény

Kár, hogy ilyen nagy, hogy ilyen hosszú – gondoltam az elején, mikor folyton belegabalyodtam a nézet-, idő- és szereplőváltogatásba, mikor szokatlanul lassan haladtam előre az oldalakkal, mikor félálomban kizuhant a kezemből a méretes kötet, vagy már elfáradtam tartani, és mindig becsukódott. A felénél kicsit félre is tettem pihenőre az olvasást. Gondoltam, nagyon jó ez a könyv, de ennyit egyszerre rázúdítani az emberre…
Kár, hogy már vége, hogy ilyen rövid volt – gondoltam később, mikor a második felében szinte röpültek az oldalak, és mikor a végén azonnal megfordítottam a könyvet, és újra kezdtem, hogy újra visszamerüljek a szereplők fiatal korába, és összeillesszem a szálakat.
Igazi történelemlecke ez, ahol egyszerre látjuk a történelem szereplőinek több rétegét – nem a zsidók, nem a magyarországi szlovákok, nem a katonák, nem a hadifoglyok, nem a szerelmes fiatalok, nem a háború áldozatainak, nem a 45-ben a zavarosban halászók és értetlenül állók története ez, hanem mindez együtt, egymás mellett-felett-alatt-között, sőt, ellenére. A töredezett írásmód, ami az elején nehezíti az olvasást (bár Závadánál megszokott), egy idő után nemcsak természetes lesz, de szinte az egyetlen jó megoldásnak látszik. Ott lehetsz olvasóként mindenhol, ahová az emlékezet fénye vetül, és olyan dolgokat is látsz, amit csak az láthatott, aki ott volt, és persze emiatt sok olyat is, amire senki se lehet büszke, mégis meg kell őrizni az utókor számára, ha már megtörtént, és mégse lehet elhallgatásra, feledésre ítélni csupán azért, mert úgy kényelmesebb lenne. Mert jó lenne magunkat (főleg természetesen magunkat!), sokkal szebb fényben látni, és utólag kicsit átírni, retusálgatni a történeteket, hogy mindig valaki más lehessen a hibás, a főhibás, de hogyan tehetnénk, ha itt vannak ezek a képek, ezek a jegyzetek, ezek az emlékek, amikre nem rázhatjuk a fejünket…
Nagy könyv ez, és nem a méreténél, hanem a tartalmánál fogva. Kár, hogy sokkal kevesebb szó esik róla, sokkal kevesebb figyelem fordul felé, mint számos agyonreklámozott és agyonbeszélt könyv esetében. Ez a könyv mintha azokhoz képest inkább agyonhallgatott lenne. Mert kényelmetlen szembesülni, mert inkább félrenéznénk, ha lecsúszik a takaró sarka a takargatnivalókról.

>!
cseri P
Závada Pál: Természetes fény

Azt hiszem, hogy ebből a könyvből talán többet tudtam meg a második világháborúról, mint eddigi életemben. Kivéve mondjuk pl. a haláltáborokat, mert arról már olvastam egy s mást. Igen, az ember megtanulja a főbb történelmi eseményeket, meg még sok mindent, pl. a munkaszolgálatot, de nem tudom, hogy mennyire érti, hogy valójában milyen is volt az a helyzet. Mert különben is felfoghatatlan, de itt azért, néhány tótkomlósi ember sorsát követve sok minden leesik.
Három fejezet van egyébként a könyvben, az elsőn egész elandalodtam, nézegetve a korabeli fényképeket, és olvasgatva a történetet, ami leginkább a falu fiatalságára és arra koncentrált, hogy ki kibe szerelmes. Aztán egyszer csak se szó, se beszéd, ott voltunk a legbrutálisabb háborúban. Nem esett jól. (Legutóbb az volt ilyen brutális, amikor Kunta Kintét elhurcolták rabszolgának. De ezt ne vegyétek viccnek, komolyan írom. Szóval jól volt ez megírva így, na.)
Ja, a képek. Olyanok vannak benne, hogy némelyiken a számat tátottam. Majd meglátjátok, ha elolvassátok, hogy melyikekre gondolok.
És persze nem száraz történelemkönyv, hanem sorsok és Závada, és persze, hogy öt csillag.

>!
AeS
Závada Pál: Természetes fény

Olyan ez a regény, mint az igazi népmesék, embert próbáló feladatok után eljuthat főhősünk a megérdemelt kincshez.
Első próbatétel: hol és hogyan lehet a legkényelmesebben elolvasni 622 oldalt? Adja magát, hogy nem a BKV-n, akkor legyen elalvás előtt az ágyban… no igen, de ebből nem elég ám egyszerre 5-10 oldalt olvasni, mert szétaprózódik és eltűnik a szemünk elől. Hétvégi ágyban olvasás, hétköznap esték teljes rááldozása – és ez még csak az első próba volt.
Második próbatétel: ki kicsoda voltaképpen? Elbeszélőnk hol ennek, hol annak adja át a szót, ismeretlen narrátorunk pedig még az elbeszélőt is kijavítja alkalomadtán, és az aktuális műsorvezetőink nem mindig mutatkoznak be a fejezetek elején, így aztán bekezdések telnek el, mire megtudjuk, hogy most éppen Marika fejében járunk-e, avagy Sógor Miskáéban. Türelmetlenebb olvasóink akár a sarokba is vághatják emiatt a könyvet, de ne feledjük, három a magyar igazság.
Harmadik próbatétel: na, és hát akkor az igazság. Hogy az akkor most mi. Vagy kinél van. Hogy az egész hajcihő, a földmunkásegylettel, meg a háborús viszonyokkal, meg Betty leveleivel, na és persze a háborút követő káosszal, kitelepülésekkel együtt mikor áll össze egy egésszé, hogyan adja át a szerzői akaratot, egyáltalán, mire gondolhatott az író? Hol van ennek az egésznek a kulcsa, miféle következtetést akarunk mi ebből levonni?
Ez az igazán nagy csel, a harmadik próbatétel. Nem érzem, hogy meg kellene oldanunk, vagy meg kellene válaszolnunk minden kérdést. Bőven elég, ha el-eltöprengünk rajta, jó emlékezetünkben megtartjuk Weisz Kóbi, Sógor Miska, Semetka Mária vagy Koleszár Matyi egy-egy mondását, döntését, gondolatát; netán beszerezzük a könyvet, és újraolvassuk.
Mert a kincs is mindenkinek csak az, amit leszűr magának belőle, nem általános és mindenek felett álló.

>!
akire MP
Závada Pál: Természetes fény

Anyai felmenőim a Felvidéken éltek, az 1947-es szlovák-magyar lakosságcserekor települtek Magyarországra.
Férjem anyai dédapja fényképész volt Marosvásárhelyen és Déván, majd az első világháborúban haditudósítónak állt, onnan visszatérve pedig Sepsiszentgyörgyön telepedett le. Ha a XX. század első felében elfényképezett volna a Felvidékig, akkor panorámaképe befogta volna az összes közöttük élőt, akiknek történeteit most Závada Pál világította meg természetes fénnyel.
„Tudniillik ha nincsen fény, akkor kép se lesz” – írja, és emlékezet sem, teszem hozzá.

>!
korkata 
Závada Pál: Természetes fény

A könyv elolvasása után több kérdés is felmerült bennem. Hol az otthonunk? Ahol élünk? Mennyi borzalmat tudunk elviselni? Örök életünkben hordozzuk magunkban a történteket.
Történelmi regényt olvastam. Sok volt, nem a hosszúsága, hanem a tartalma miatt. A lapokon megjelenik a II. világháború minden borzalma. Harcok, zsidóüldözés, kényszermunka. Mindezt a szerző részletesen tárja elénk. Úgy, hogy nem nehéz átérezni. Volt amit szinte láttam magam előtt.
Felfoghatatlan, hogy ennyi rossz megtörténhetett. Ráadásul ezt mi emberek csináltuk egymással.


Népszerű idézetek

>!
Csabi MP

Érdekes, hogy jobban emlékszem arra, mi volt látható azon a képen, amely aztán elveszett, mint a történteknek azokra a valóságos elemeire, amelyek közt a szóban forgó képet exponáltam.

133. oldal

>!
Csabi MP

De mi az isten haragjának kell az otthonotokat elhagyni?, ha ezt meg tudnám érteni! Ha egyszer az ember már otthon volt ott, ahol volt, hogy képzeli?, hogy másutt majd még inkább otthon lesz?

28. oldal

3 hozzászólás
>!
Csabi MP

Képzeljem el, magyarázza Juci értetlenül, hogy mindjárt be fog özönleni a városba egy idegen sereg, amelyiktől ezeknek félniük kell, hiszen ki fogja ütni őket a hatalomból, és ezzel vége szakad az uralmuknak, amely kiüldözött és elhurcolt az otthonunkból, vagyis közeleg az óra, hogy nekik színt kell majd vallaniuk, hová tüntették el ezt a temérdek embert, és ők ahelyett, hogy meghasonlanának, s legalább utólag visszarettennének attól, amit műveltek, ahelyett, hogy a bűnösök is meg a részvétlenek is visszatekintenének, és legalább elképzelnék, hogy jóvá akarnának valamit tenni… Hát nem, Miska, képzelje, hogy nem, hanem az utolsó pillanatban még a templomot is fölgyújtják. És ez alig háborít föl már Szarvason valakit.
Mért, ki kéne, hogy háborogjon?, vonogatják a vállukat, hiszen zsidó már nincs is Szarvason.

447.

10 hozzászólás
>!
Csabi MP

Közben azon tépelődünk, hogy kielégítő dokumentatív erővel bírnak-e az írott szavak. Vegyük akár a fiatalembernek ezeket a jegyzetfüzetébe rótt sorait – ezek érvényesek-e vajon annyira, hogy tanúságtételképpen is hinni lehessen nekik? Én azt mondom, nem, az írás a szó szoros értelmében nem bizonyító erejű dokumentum – szemben a fotográfiával, amely kétséget kizáróan meg tudja győzni az embereket valaminek a valóságosságáról. Mondjuk arról, hogy az ajtó fölött tényleg a hentesüzlet cégére látható, hogy előtte egy kislány áll, hogy a szalag a hajába van bekötve, nem pedig a karjára fölhúzva, s hogy a lábánál valóban hever egy komondor. A fiatalember vitatja álláspontomat – szerinte létezhetnek dokumentatívan hiteles írások ugyanúgy, mint szavahihetetlenül hiteltelen fényképek.

192. oldal

>!
Csabi MP

Szeretett alföldi szlovák testvéreink! Akik ha távolra szakadtatok is tőlünk, szintén a mi szlovák országanyácskánk, a mi nemzetédesanyánk gyermekei vagytok. Halljátok hát az örömhírt: Szétszakítottságunk fájó sebe gyógyulhat be most. 1946. február 17 -én aláírtuk a lakosságcsere-egyezményt, így a magyarországi szlovákság visszatérhet anyanemzetének ölelő karja közé. Hogyan is fog mindez lezajlani?, kérdezgetitek nyilván egymást – de hát minket kérdezzetek, és mi felelünk nektek. A kontrakt értelmében a mi csehszlovák különbizottságaink március 4-től hat héten át szabadon tehetik közzé hívogató szózataikat Magyarországon. Célunk az, hogy minden testvérünket meggyőzzük: ha jót akar magának és családjának csakúgy, mint nemzetének, akkor hazatelepül Szlovákiába.
T.-beli körzetközpontunkban csakúgy, mint másutt, bizottságunk mellé van rendelve nyolc géppisztolyos katona, van két személygépkocsink, egy teherautónk és a hátrahagyott főutcai zsidó ingatlanban irodánk, mely kitatarozva ragyog. Az épületre kifeszítjük a nagy csehszlovák lobogót, bent pedig világvevő zenél, melynek hangszóróját az utcára is kivezetjük. A kapukra kiszögezzük színes képes plakátjainkat, melléjük meg a csereszerződés lényegét két nyelven.
A munkát saját vendéglátóinknál kezdhetjük. Elővesszük az édességcsomagocskákat meg a csokoládészeletkéket a gyermekeknek, a férfinépnek pedig számolatlan osztjuk a cigarettát. S mint a futótűz terjed a híre, hogy megjöttek a cukorkás szlovák urak – de az asszonykák cipőzsinórt, csizmakenőcsöt, szappant és Odolt is kaphatnak, ha mellénk ültetik a férjecskéjüket is egy kis beszélgetésre, melyet pár stampedli borovicskával öntözünk meg. Tudjátok meg, hogy a mi erőnk az egységben van, s így teljesíthetjük be hivatásunkat, a béke szolgálatát. Mert a szlovákok – e galambszelíd faj gyermekei – békét óhajtanak Közép-Európában. Mi minden más népnél erősebben szomjúhozzuk a békét. Itt az ideje annak, hogy a szlovák vér ne keringjen, a szlovák szív pedig ne dobogjon többé idegenben. Hogy a mi vérünket ne szívhassák többé ellenségeink. Idegenben sínylődő felebarátaink! Ti a mai napig szlovákok vagytok, vér a vérünkből, hús a húsunkból. A vér szava, a szlovák nyelv és a szlovák szenvedés tikteket is hazahív.
A mi közös szülőhazánk, Csehszlovákia gazdasági élete oly magasan fejlett, hogy össze sem lehet hasonlítani a magyarokéval. Mezőgazdaságunk virágzik, gazdálkodóink robbanómotoros traktort, nem pedig ósdi gőzgépet használnak, koronánk vásárló értéke állandó, a gazda jó iparcikkeket kap a búzájáért, és ha spórol, még Skodába is ülhet. A magyarországi gazdálkodás ezzel szemben haldoklik, az ország romokban áll, temérdek a be nem vetett föld, magyar iparról pedig beszélni sem lehet.
De Magyarország mint társadalmi formáció is megroggyant és darabjaira hullott. Szerkezetének egész osztályai, rétegei és népcsoportjai törtek össze, pusztultak el, széledtek szét és váltak tömegével földönfutókká. Sőt, ha jobban meggondoljuk, magyar nemzet tulajdonképpen nincs is. Ami van, azt a meghamisított statisztikák mutatják ki pusztán, hisz a lakossági listákon csak úgy hemzseg a sok szláv, német és román név. A magyar nép halálra van ítélve, így azok sorsa is megpecsételődött, akik a magyarokkal együtt élnek.
A magyarok másra se jók, mint hogy a zavarosban halásszanak, hogy a feketekereskedelmet, a zugárusítást és az árdrágítást űzzék. Mert ők az egész magyar kereskedelmet – de még a határokon átívelően is – a zsidók kezére játsszák át. Hiszen Magyarország Közép- Európa zsidó országa. S bizony a magyar ugyanúgy, mint a zsidó, rég megérett arra, hogy eltávolítsuk Európából. Ne akarjatok hát, szlovák testvéreink, olyan nációk között hányódni, melyeknek Európában nincsen jövőjük.
Ezért mi a vegyes lakosságú falvakban a szlovák menyecskéknek még azt is megsúgjuk, hogy nyugodtan jelentsék be szlovák kitelepülőként akár volksbundista múltú sváb vőlegényüket, avagy kivetkőzött magyar nyilas udvarlójukat is, hadd gyarapodjon a létszám. De hajdani nemzetiszocialisták és egyéb rovott múltú egyének is berukkolhatnak repatriáló szlováknak – mi aztán igazán megértjük az ilyet, hisz nem kis részben magunk is Tiso, Tuka vagy Mach fasiszta irányzatának hajdani tagjai vagy jelenleg is titkos követői vagyunk.
Találkozzunk odahaza, országanyácskánk ölében! Matka nás volá – ideme! Édesanyánk hív – megyünk!

584-586. oldal

5 hozzászólás
>!
pepege MP

De hát így is van ez jól, drága honfitársaim, zengeti meg hangját a tér fölött Semetka bíró, hisz az ember végre is nem idei tinó, akit csak úgy átterelünk az egyik legelőről a másikra. Mert az embert nemcsak a testi-lelki személyisége teszi, nemcsak a neve meg a mestersége, hanem a környezete, az emlékei meg a múltja is, az ismerősei, a barátai, de még az ellenségei is.

47-48. oldal

>!
pepege MP

A könyvmegőrzők azok a régi jó földmunkásotthon-beliek voltak, akik a könyvtárból szépen kiválogatták, egymás között szétosztották és hazahordták az olyan olvasnivalót, ami szemet szúrhatott egy netáni razziánál, hiszen az ő kultúrházukból a politizálás minden szó- és írásbeli, valamint gondolatbeli fajtája ki volt tiltva.

81. oldal

1 hozzászólás
>!
pepege MP

Én csak egyet mondok, mondtam neki. Ha azt hallom, hogy ez meg az a férfi is odavan magáért, Annuskám, én megnyugszom. Hiszen ki mást akarnának, jól választottam tehát. Ezért kérem szépen, ha maga hall hasonlókat rólam, hogy énutánam bolondul ez vagy az a nő, maga is legyen rám inkább büszke, szívem, ne pedig féltékeny.

244. oldal

1 hozzászólás
>!
Goofry P

…akik nem tudnak és nem értenek semmit abból, ami velük és általuk történik, azok csak idegenek lehetnek – azokhoz képest, akikkel félszavakból is otthonosan megértjük egymást…

321. oldal

>!
pepege MP

Amúgy meg éppen a fény hiányzik ebből a félhomályos próbateremből. Márpedig az ember ne akarja megörökíteni azt, ami nem látszik – legalábbis fényképen ne. Amelyet nem véletlenül hívnak így – tudniillik ha nincsen fény, akkor kép se lesz.

63. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai
Kondor Vilmos: Bűnös Budapest
Markus Zusak: A könyvtolvaj
Berkesi András: Küszöbök
Gárdos Péter: Hajnali láz
Csobánka Zsuzsa: Majdnem Auschwitz
Flóri Anna: Érkezési oldal
Kathleen Tessaro: A parfüm titka
David Mitchell: Felhőatlasz
Piotr Szewc: Alkonyok és reggelek