Milota 84% 92 csillagozás

El fogtok szörnyülködni orbitális műveletlenségemen, de sokáig azt hittem, hogy a Milota női név – mert annak hangzik, meg a borítón is női arc van, meg ott van a Jadvigával való részleges egybecsengés, meg… Aztán rájöttem a tévedésre. Bár a Jadvigával való egybecsengés nem volt teljesen az – főként ami a két regény szerkezetét, narrációs megoldásait, színhelyét, témáját, hangulatát illeti. Mondtam már, hogy szeretem, ha egy szerző írásainak sora otthonos teret alkot, ahol ismerősen lehet mozogni, és ilyen vagy amolyan formában vissza-visszajárnak a szereplők? Ha nem, hát most mondom. Ebből a szempontból sem véletlen Mikszáth felbukkanása itt-ott a regényben. Mert az ő szereplői is elbeszéléseken átívelő ismeretségben és kapcsolatban vannak egymással, ahogy itt is fel-felbukkan Jadviga vagy Ondris neve. De benne van Mikszáth az anekdotázós elbeszélésmódban is, elsősorban a nagy dumás Milota történeteiben, melyekből úgy rajzolódik ki a társadalmi háttér, mint Mikszáth legjobb írásaiban – finoman, érzékenyen rátappintva a lényegre, egyszerre romantikus és realista beütésekkel, egy kis adag iróniával fűszerezve, és ezúttal nyakon öntve egy nagyobb adag posztmodern játékkal, amely néhol túl talányosra és követhetetlenre sikeredett.

Nem volt mézes-mákonyos bódulat*, és bár a méhekkel és méhészettel kapcsolatos fejtegetések nem untattak, sőt, azért néha éreztem, hogy túl sok belőle. Mármint a jóból. Mert azt is túl lehet adagolni. Az egyszerre két (sőt, ha meggondolom, három) elbeszélő által felépülő regényvilágból súlyos titkokat rejtegető családtörténet rajzolódik ki, mely egyszerre szociográfiai pontosság igényével megírt látlelet is a múlt század leglényegesebb történelmi mozzanatairól.
Elbeszélői – az egyik a napló/feljegyzésíró Erka, a másik a magnószalagra beszélő idős Milota, az áttételesen harmadik pedig Adamecné a maga feldolgozott naplójával –, szóval elbeszélői a történetek elmesélhetőségével bajlódnak. A szerelmi bánattól szenvedő Erka és a köztudottan nagy csaló, hantás Milota nagy gonddal építgeti, alakítgatja az igazság képére és nem kis mértékben a saját képére is alakított, pontosítgatott szövegét – Elkezdem és törlöm, írok és kihúzom, aztán elölről me¬gint, de Adamecnéről is kiderül, naplója nem más, mint saját maga által alakított élettörténete.
Az elmesélhetőség kérdése az időrend kavarodását is maga után vonja, valamint a nézőpontok megsokszorozódását, érdekes kölcsönhatásba lépését is. Erka és Milota szövege is rájátszik egymásra, mindkettő olvassa, értelmezi a másikat, de a harmadik fejezet rátesz egy lapáttal a bonyodalomra: Adamec Zsófi néni régi naplója, amelynek egy sorát sem olvashatjuk a műben, és amely szükségszerűen torzított a valóságon, most, színjátékká alakítva, az eredeti sztorihoz ezer szállal kötődő, ezt eljátszó, kommentáló, egyszerre benne levő és ebből kilépő szereplőkkel igazi tohuvabohu szituációt eredményez.
A regény nagy gonddal és remekül felépített motívumrendszerben nem véletlenül jelenik meg a pünkösd mint állandó hivatkozási pont. A nyelvek zűrzavarát hivatott feloldani – a megérdést, a tisztázódást várjuk tőle, akár Erka és Milota a mindent megoldó halált. A végére, úgy tűnik, sok minden a helyére kerül, de marad azért bőven bizonytalanságból is.
A motívumokról egyébként külön regényt lehetne írni, úgyhogy ettől most eltekintek, pedig nagyon élveztem, ahogy behálózták a regényt.

Ami a karaktereket illeti, a középpontban kétségtelenül Milota áll, aki minden hibája ellenére a legszimpatikusabb, legéletrevalóbb, legerősebb és -karakteresebb alakja a regénynek. Milota, az öreg életművész, a mákos-mézes nagy rajongója. Az apa, akitől a legfontosabb szereplőket összekötő szálak kiindulnak, az apa, akihez a görög tragédiák végzetére emlékeztető sorstörténetek fűződnek. Persze kissé enyhítve a régi tragédiák komolyságán. A név szerinti vagy más néven futó összes Milotához (még a kis Füleshez is) vonzódó, de többnyire döntésképtelen, „bomlékony kedélyű” Erka nem mérhető a görök hősnők mércéjével, néhol átérezhető, de inkább csak megmosolyogtató szenvedése gyönge kiegészítője a milotai életerőnek, tudásnak, tapasztalatnak.
Erka és Milota alakja akár nagyobb távlatot is kaphat, ha az épp elmúlására készülő múltat és a milotanincsen betegség elől boldogítószerbe menekölő, élhetetlen, meddő jelent próbáluk megpillantani bennük. Hogy nem egyedi esetek, azt példázza Kuhajda Mákony és lánya, Ilona kísértetiesen hasonló története is. Voltak méhek és mézek, fullánkosak és édesek, és vannak álanyák (és herék). Ennyit az apikultúráról.

Még egy gondolat – már többször említettem: különösen érzékenyen reagálok a kisebbségi tematikára, nyilván személyes érintettség okán. Závada regényei ezért is állnak közel hozzám. Ezúttal is elgondolkodtam azon, mennyire szerencsések vagyunk, hogy van a magyar irodalomnak egy Závadája. Aztán mennyire szomorú, hogy Závadája nem a szlovák irodalomnak van. Persze lehet ezt másként is értelmezni, de azért nem jó belegondolni abba, mi lenne, ha a román irodalomnak lenne egy Bodorja, egy Szilágyija, egy Sütője, egy… Nem sorolom.

* van a regénynek számos gyengéje is, olvasás közben morogtam is rajtuk, most, jó pár hét elteltével az értékelésen morfondírozva, inkább a pozitívumok jönnek elő. Pedig az elején komolyan gondolkodtam azon, hogy (csak picit) lehúzom a könyvet.

Ennek a regénynek (?) egyetlen baja van, hogy később jelent meg, mint a Jadviga. Igazából persze nem baj, de az ember akaratlanul is a nagy elsőhöz hasonlítja. Nem véletlen ez az összevetési kényszer, mind a történetben, mind a szerkezetben számos párhuzam fedezhető fel. Bizony, még rokoni kapcsolatokra is fény derül. Számomra sokkal emberibb, sokkal megkapóbb volt ez utóbbi, olyannyira, hogy amíg a Jadvigát jó eséllyel többször nem olvasom el, a Milotátót nem búcsúzom végleg.
Nem mondom, nehezen követhető a felek furcsa párbeszéde, mely sem térben, sem időben nem lineárils, talán egy kicsit több figyelmet is igényelne, mint amennyit az elején tőlem kapott, de még úgy sem biztos, hogy teljesen megfejthető, hogy valójában, hogy születtek meg az egymásra reflektáló részek, és hogy végül ki válogatta össze az anyagot. Minthogy azonban ez utóbbi kérdés teljesen lényegtelen, nem is akarom tovább firtatni.
Bár a történet ez esetben sem vidámabb, az öreg Milota Gyurka dagályként folyó monológja, humora, öniróniája sokkal jobban körbefonja az olvasót. Úgy éreztem, hogy azok a magnóra mondott szónoklatok, nekem is szólnak, hogy nem úgy kell kilesnem, titokban kiolvasnom a történetet valaki másnak szánt levelekből, naplókból.
Bármilyen furcsa is, a Milota családregény. Szinte észrevétlenül kapunk bepillantást több nemzedék egymást követő élete mellett az egész közösség sorság meghatározó eseményekbe is, úgy, hogy ki sem mozdulunk a méhesből és az intézetből. Míg Gyurka bácsi hangját szinte hallottam, láttam őt, elképzeltem, ahogy ül a telkén a méhesben, Erka önvallomása, keserű önvizsgálata, kisiklott életének összefoglalása kevésbé volt érdekfeszítő számomra. Persze itt is felfedezhető néhány igen meglepő mozzanat. Na mindent összevetve, lehet, hogy ez a regény kevésbé összeszedett, esetleg kevésbé jó, mint a Jadviga bár én ilyen hösszehasonlítást nem szívesen tennék, nekem mégis sokkal nagyobb élményt nyújtott, úgyhogy szívemből ajánlom mindenkinek.
….mit nem adnék érte, ha lenne belőle hangoskönyv!!!

Állítólag gyengébb, mint a Jadviga. Én nem is tudom. Nagyon hasonló: mind stílusában, mind szerkezetében, mind hangulatában.
Legjobban a szerkezete tetszett: a párhuzamos fejezetek egyikében Milota György visszaemlékezéseit halljuk (igen, halljuk: ugyanis magnóra veszi a mondókáját és az olvasó szinte hallja az öreg Milota hangját), a másikban pedig Roszkos Erka naplóját olvashatjuk. Mondhatnátok, hogy ebben aztán semmi különös nincs. De van: mert Erka a számítógépbe bepötyögött naplóját kinyomtatta, hatalmas borítékba préselte és eljuttatta Gyuri bához, illetve Erka is megkapta a kazettákat, amiket aztán végig is hallgatott.
Na, de hogyan is kapcsolódik egymáshoz ez a két személy? Először is Milota György fia, János volt Erka élete szerelme (az már más kérdés, hogy mégsem ment hozzá feleségül, szeretők voltak, hol hosszabb, hol rövidebb szünettel.) Másrészt a szeretetotthonban, ahol Erka dolgozott, az öreg volt a gondnok.
A naplókból és a kazettákból kerekedik ki a történetük, mely kissé hosszú, kissé szomorkás, de mindenképpen élvezetes. Az öreg Milotát a szívembe zártam, csuda egy lókötő volt! Zavada is erre a sorsra jutott (s itt nem a lókötőségre célzok ;) ) : mindhárom eddig olvasott regénye tökéletes!

Három: a Hrabal, a Nádas, meg a Závada.
Férfiak, aki úgy, de úgy tudják a nőt.
Mondom én (pontosabban a Márai mondja, bár nem pont szó szerint, úh nem idézek): minden író angyal – bukott angyal, nagy fekete szárnyakkal, nikotin- és kénkőszaggal –, s tud olvasni az emberek gonolataiban.
Nahát.

Az a baj (ami a Jadvigával is), hogy túlkonstruált. Könyv készül itt, emberek, akárki meglássa!

Nem szabad föladni a méhészeti részeknél :-) Nagy terjedelemben bontakozik ki a történet, de teljesen magával ragadó könyv. Nagyon ajánlom!

Szeretem ezt a sodródást. De hogy ezek mindig csak egymásba botlanak bele, újra meg újra, hogy egy falu csak az egész világ? Már majdnem kedvem lett mézet enni is, de azért inkább marad a mák.

A kedvenc Závada Pál könyvem. Csak olvastam és olvastam. Rótam a sorokat. Vitt magával a történet. Letehetetlen.

Soha többé Závada… Nem azért mert rossz, viszont annyira kedély-gyilkos. Fogyasztása semmilyen korosztály számára nem javasolt stb.

Legkedvesebb Závada könyvem. Megdolgoztatta az agytekervényeimet, felkavarta az érzéseimet és hosszas vitákra-beszélgetésekre adott alkalmat meredek domboldalakon.