Jadviga ​párnája 83% 595 csillagozás

Felkavaró történet, nyugalmamat teljesen megzavarta, idegeimet próbára tette.
Ez már a második próbálkozásom az értékelés írására, remélem most több sikerrel járok.
Egyszerűen nehéz szavakba (nyomdafestéket tűrő szavakba) foglalni az érzéseket, amiket hagyott maga után ez a könyv.

Závada Páltól korábban nem olvastam még semmit sem, írásmódja számomra új, egyedi, ízes, húzd meg ereszd meg módra izgalmas. A története fordulatokban bővelkedő családregény, melyet a politika, a ma már történelemnek számító hatalmi játszmák szőnek át, de éppen csak olyan mértékben, hogy kapunk egy képet a korszak súlyos terheiről, melyek a mindennapokra is rányomták égő bélyegüket. Ilyen a szlovák-magyar emberek kezdetben békés együttélése, a szlovákok helyezkedése a saját állam kialakításának reményében és a háború körüli végtelen nehézségek. A rekvirálások és megfigyelések/megfigyeltetések, amikor testvér testvérnek kéme, árulója. Sok újat tudtam meg a felvidéki magyarság korabeli szokásairól, helyzetéről, a jelenlegi szlovák-magyar viszony előzményeiről.

A regény napló formájában íródott és ez a formátum nagyon illik hozzá, vagyis hogy jól eltalált módja a sanyarúságos sorsok elbeszélésére, hiszen ki-ki maga mondja el nekünk a maga történetét úgy ahogy tudja.
Amitől teljesen kiakadtam, az Jadviga mérhetetlen kegyetlensége, ocsmánysága, önzése, mocskos játéka a körülötte élőkkel. Olyan gyáva és önző, hogy nem választ, űzi folytatja önös élvezeteit, végig nézi a körülötte élők, az állítólagos szerettei mérhetetlen kínjait és szenvedéseit. Mindenkit tönkre tesz kivétel nélkül. Abszolút nem érdekelt, nem hatott meg, hogy ő maga mennyit szenvedett ebben a helyzetben, hiszen senki másnak csak neki lehet felróni mindent. Ilyen magas fokú szarháziságot nőben, ilyen mélyen, nyíltan, hosszan elnyújtva nem is igen olvastam még soha. Kiütötte nálam a biztosítékot.
Szerencsétlen, szegény, szánalomra méltó Ondrisko. Ennyit férfi még nem szenvedett azért mert ilyen mértékben szerelmes volt és hajtotta a vágya. Semmi egyebet csak szánakozást tudok érezni meg egy kevés megvetést amiért hagyta magát. Végig azon drukkoltam, hogy álljon a sarkára, legyen férfi, álljon ki magáért, rázza meg Jadvigát, üsse, verje, ordítson, takarítsa el a házból, vagy takarodjon el onnan és sose nézzen vissza.

Miso, engem sajnos az ő története már annyira nem tudott megérinteni, valószínűleg Jadviga mocska, Ondrisko szerencsétlensége elvette az összes erőmet, kiégette az érdeklődést ez iránt a szülei terheit cipelő szegény fiú iránt, és én már nem nagyon tudtam és akartam az ő részeit olvasni. Nekem ott volt kerek befejezése a történetnek, ahol Jadviga befejezi a maga részét, ami utána jött az már túl sok volt és nem tudott megérinteni, nem nagyon érdekelt.

Ami engem nagyon zavart olvasás közben, az a rengeteg szlovák mondat, melyeket lábjegyzetben olvashattunk magyarul, értem én a célját, átjött, hogy akkor ott így mentek a dolgok mindenki mondta azon a nyelven amit tudott, és értették egymást, de az olvasási élményre nagyon súlyosan rányomta a bélyegét nálam ez a kétnyelvűség. És sok esetben egyszerűen fölöslegesnek éreztem, hogy szlovákul írja. Én nem olvastam el a szlovák mondatokat hiszen nem tudok szlovákul olvasni, rögtön mentem a lábjegyzetbe és magyarul olvastam, de ebből olyan sok volt, hogy esetenként az olvasástól is elvette a kedvemet. És néha hiányzott a fordítás is (igaz csak ritkán).

Érzelmek és belső viharok keltésében Závada Pál nagyon jó, könyve olvasmányos és ahogy az elején is írtam felkavaró. Biztosan nem ez volt az utolsó olvasásom tőle.

Abszolút kedvenc. A szerkezete miatt, ahogy a három személy naplóját, leveleit egybefonja kerek történetté. S igen, a történet miatt, mely engem Móricz Zsigmond világába röpített. S végül a karakterek miatt – habár Jadvigát néhányszor szerettem volna vállon ragadni és jól megrázni, hogy térjen már észhez végre.
Szegény Ondrisko és Miso…

A könyv elolvasása után a macisajtra oly gyermeki ártatlansággal, mint korábban, nézni többé nem tudok.

Nem tudok normálisan reagálni. Ez nagyon jól esett, kellett és késztetést érzek ismét naplót vezetni.

Emlékszem, hogy amikor megjelent, hatalmas port kavart, sokan, sok helyen beszéltek erről a könyvről, ki lenyűgüzve, ki kevésbé elragadtatottan, de senkit nem hagyott közömbösen, aki kapcsolatba került vele. Én is elhatároztam, hogy amint lehet elolvasom. Aztán elfelejtődött, aztán meg csak húzódott évről-évre, míg végül 20 év telt el a megjelenése óta.
Mit mondhatnék, úgy ahogy a cimkék közt a női sors szerepel, szerepelhetne a férfi sors is, hiszen egy ilyen történet nemcsak az abban részt vevő nő gyötrelmeiről szól, hanem a férfiakéról is akik így vagy úgy de szintén hordozzák a hazugságok, titkok terhét.
Belőlem egyébként inkább szánalmat váltott ki, mint együttérzést, és jobban bosszantott annál, minthogy bármely szereplővel – mondjuk úgy – sorsközösséget tudtam volna érezni.
Persze tudom, hogy ma egész mások a körülményeink, máshogy kommunikálunk a kapcsolatainkban, mások az elvárások egymás felé és máshogy akarunk ha akarunk egyáltalán megfelelni szűkebb és tágabb környezetünknek.
Tudom azt, hogy a történelem viharai tépték az akkor élőket, és persze tudom azt is, hogy ez egy regény és mint ilyen, mondani akar valamit.
Hát nekem azt mondta, hogy a titkok, a hazugságok az ember életében olyanok, mint a fekély. Először még gyógyíthatónak, eltakarhatónak tűnnek és csak észrevétlenül rágják tovább a húst, de eljön az a pillanat, amikor visszafordíthatatlanul elterjed és minden kapcsolatot megrohaszt körülöttünk. És mindegy az, hogy mikor élünk, hogy milyen szelek fújnak körülöttünk, ha hagyjuk befészkelni az életünkbe, menthetetlenül tönkreteszi.
Így számomra a Jadviga párnája, nem az élet, hanem a lassú enyészet regénye.

Talán háromszor is olvastam már és nem tudom, mi fog meg benne annyira, de emlékezetes olvasmány, az biztos. Szerintem fogom még olvasni!

Ó, hogy mennyire kellemes csalódás volt! Mindig nehezen nyúlok hasonló könyvekhez – bár ha mondhatok ilyet, hogy hasonló, mert ez aztán egyedi volt!
Tetszett a naplóforma, érdekes volt, szuper keretet és hátteret adott a történetnek. Annyira valóságos volt így, annyira élethű… annyira emberi.

Zseniális!
A történet, a karakterek és a keret. Egyedi megoldás ez a naplóban beszélgetős dolog. Nagyon jó, hogy elsődlegesen is a férj érzésein, gondolatain keresztül bontakozik ki a történet. Rég olvastam ilyen szép, emberi mesét!
Szegény Misó! Ő nagyon kedves figura volt.
http://gaboolvas.blogspot.hu/2013/10/jadviga-parnaja.html

Azt hiszem az ilyen írásokra mondják, hogy maradandó. Nehéz összeszedni a gondolataimat, ha egy ilyen összetett, sokrétű írásról akarok beszélni. Nem is szólva a nyelvi leleményességről, a gyönyörű mondatokról, amik visszarepítenek a múlt század elejére. Az ilyen élményekért érdemes kortárs magyar irodalmat is olvasni, csak legtöbbször sajnos meg szoktam bánni a velük való kísérletezést. spoiler Szóval kedvenceltem, és ezekről tényleg nagyon nehéz írni, mármint a kedvencekről, mert az ötödét sem tudom elmondani annak, amit szeretnék, ilyenkor érzem akadálynak a nyelvet. Na de egy kitűnő író épp ezzel az eszközzel dolgozik, és tud elmondani annyi sok dolgot, amit én nem.
Úgy volt realista ez a történet, hogy az ereimet sem akartam felvágni a végére, ez plusz egy pont. És mégis tudott hiteles lenni, át tudtam élni, érezni a szereplők helyzetét, még az egyre kevésbé szimpatikus Jadvigával is együtt tudtam érezni, szóval lehet ezt így is csinálni.
A három elbeszélőnek különböző, egyéni hangja volt, nem az írót hallottam ki mögülük. Egy család regénye, egy házasság története, több élet tragédiájában köszön vissza a felmenők rossz döntéseinek, kapcsolati mintáinak sora. Nem szép történet, sajnos egészséges kapcsolatokat nem látunk, sőt olyan nagyon ép embereket sem. Gyönyörű lélektani regény, és én az olyat nagyon szeretem. És mindez a viharos huszadik században, amikor a szereplők sorsát a történelem, a származás és a földrajzi hely is meghatározza. Csak lelkesen ajánlani tudom!

„Nem lehetséges, hogy az, aki ágyról ágyra bolyong, s a bőr illatából, a fogak csattogásából, a húsok hullámveréséből, tengerízéből remél páros megváltást, egyszer csak – combokat széttárva s betérdepelve közéjük – megérzi, hogy imazsámoly az a nő is? Hogy kéjvágyó húsból való oltártérdeplők az asszonyok? Hogy a női test, ez a párás, hullámzóan eleven márvány kolostori kőpadlattá lesz, amelyre bűnbocsánatért könyörögni vetjük rá magunkat? Hogy a szenvedély új és új megtestesüléseibe mélyesztett vágyak, a belőlük kicsikart, szétszaggató beteljesülések mind a test áldozásai, fohászai a megváltásért?”

„Az ágy közös. / A párna nem.” (Pilinszky János: Életfogytiglan)


Mindig azokról a könyvekről a legnehezebb írni, amik a legtöbb nyomot hagyták bennem. Már többször megfogadtam, hogy jegyzetelek olvasás közben, de a pontos érzéseimet és gondolataimat talán úgy sem tudnám írásba foglalni. Megint azzal kezdeném, hogy hogyan is fogtam neki az olvasásnak. Tíci írta fel nekem kötelezőként még a múlt évre, mert valamiféle előítéletek okán (eredetük homályba vész) tartottam ettől a könyvtől. Pedig hiába tűnik első látásra klasszikus, nagyepikus napló- és családregénynek, ugyanennyire ízig-vérig mai és kortárs, millió rejtett réteggel. Gyönyörűen megírt, lebilincselő könyv, melyért újfent érdemes volt magyar anyanyelvűnek születnem.

A történetet vázolja és előrevetíti a szintén nagyon szép fülszöveg: elidegenedés és széthullás. Két ember, egy házaspár, egy család, egy nemzetség széthullása, miközben társadalom, közösség és egy ország is széthullik a történelem viharaiban. Persze a jó 400 oldalas napló középpontjában s így a történet magvában Osztatní ( =Utolsó! ) András és Palkovics Mária Jadviga lelket és testet gyötrő, évtizedeken át elhallgatásokra, közeledésekre és távolodásra alapuló, szomorú kapcsolata áll. Nagyon kedvelem azt a fajta pszichológiai látásmódot, jobban mondva azt a narrátorok lelkébe bújva és onnan legmélyről történő lélekboncolást, ami az emberek között néha oly nagyon megmagyarázhatatlan és szélsőséges, irracionális kötődéseket, szerelmet és/vagy gyűlöletet próbálja a felszínre hozni és ábrázolni. Elhittem és hiszem most is, hogy léteznek életre szóló hazugságok, hogy a férfi elhiszi, hogy csupán testi vágyai beteljesülése elhozza a feloldozást. Elhiszem, hogy a nő teste is, lelke is húz valahova, vágyik valakire, de legfőképp az egyedüllétre, hiszen az az egy , ő már soha sem pótolható többet. És egymás mellett és mégis fényévekre egymástól él évtizedekig ez a két ősi, kibékíthetetlen erő, a női és a férfi, egymásra utalva, de oly sokszor mégis egymás ellen.

Sok más hasonló formátumú regénnyel szemben Závada zseniálisan használja és a lehető legtöbbet hozzá ki a naplóformátumból. Nem csak egymás elől hallgatják el egy életre lelkük titkait, sokszor a naplóba is saját maguk (magunk) által látni vélt, látni akart igazságokat írunk le. A knyizsecsku (könyvecske) Ondrísko menekülése, előbb ideiglenesen, majd végleges menedéke. Jadviga csak férje halála után kezd „bejegyzéseket írni”, urának címezve válaszait, de az igazán nagy problémákat még most is megkerüli, gyönyörű szépen fogalmaz, kitér, köntörfalaz, mellébeszél. A könyvecskét lábjegyzetezi is egy harmadik „narrátor”, először csak a megértést segítendő fordítja magyarra a szlovák kifejezéseket, majd egyre inkább belefolyik, hiszen mint kiderül, az ő életét is meghatározza az Utolsók széthullása… Hármójuk vallomásai és (ön)reflektáló írásai hivatottak beszámolni ezt a tragikus széthullást, de mindhárman tipikusan megbízhatatlan narrátorok, a három szemszög sorai mögé is az olvasónak kell meglátnia, kihallania a szívek és lelkek olykor tényleg esztelen reakcióinak okait.

A regény legfőbb erőssége a nyelv ereje. Sajnos kevés magyar könyvet olvasok, de mindig, különösen az ilyen költői erejű nyelvezettel rendelkező szövegeknél el kell mondanom, hogy mennyire jó érzés már csak az olvasása is. A történet 1915-ben kezdődik, így Ondris prózája még kissé archaikusnak is hat, szemet gyönyörködtető, már-már barokkos képeket is használ néha, ami tehetetlen dühének sokszor ad egyfajta fura kontrasztot. Ráadásul az alföldi falu szlovák többségű közösségének tagjaként bele-belecsúsznak szlovák szavak, mondatok, persze csak úgy fonetikusan, hallás után. Jadviga prózája mint már említettem, nagyon költői, szintén túlzásokba esve, gyönyörűen ír immár eltávozott férjének. „Szerkesztőjük” pedig a fülszöveg fogalmazása szerint ellenpontozza a két főszereplő szenvedélyét; ezt egészíteném ki annyival, hogy igen, ő az, aki nem naplóként írja életét, aki nem legbensőbb gondolatait tárja ki, nem szépít, nem költői, sőt arrogáns, kívülről, de mégis nagyon is saját bőrén tapasztalva fűz egyre keserűbb megjegyzéseket a naplórészletek szövegéhez. A könyvet pedig az ő „története” zárja – szinte unalmas is volt ez a rész, de mindenképpen szükséges. Lezárja a család, egy ország történelmét, elvezet a jelenig, a kiüresedett valóságig, nyelvileg puritán, csúnya és száraz, a szavai inkább karcolnak, ellentétben Jadviga és Ondris költői erejű leírásaival. Az ív így lesz egész, az i-re így kerül a keserű pont.

Végül még szólnom kell egy szintén ízlésemnek megfelelő vonatkozásról. Ez pedig a történelmi-társadalmi háttér, hisz történelmünk egyik legviharosabb korszakában járunk, az első világháború utáni zűrzavarban, a forradalmak, vörösterror, román megszállás, Trianon káoszában. De ez csak a háttér, nincs szó Kun Béláról, Károlyi neve is csak egyszer kerül elő, de a románok viszik a termést, a Tanácsköztársaság után pedig már senki se bízik senkiben, gyanúsítgatás, kihallgatások. Ondrist persze hidegen hagyja a szlovák nemzeti ébredés is, mégis megbélyegzik. Ő házassága repedéseit igyekszik vérrel-verítékkel befoltozni, miközben egy egész világ hullik szét körülötte, darabjaira esik szét az ország, és bár hiába kapnak a szlovákok egyet maguknak, az alföldi falucska Magyarországon marad, Osztatní Andrással együtt. Sosem érti meg, miért tartozná máshová, miért hagyná el azt, ahová köti minden, még ha itt már mégis idegen lenne számára az élet.

Sok gondolatom maradt még, de csak magamat tudnám ismételgetni. A könyv formátuma, a narrátorok, a nyelvezet változása, a kegyetlen tanyavilágtól a kolhozosításig történő mérhetetlen társadalmi változások, a családi kötelékek felbomlása, megcsalásokon, dacból elvett lányokon, soha fel nem tárt vérfertőzéseken át, egy viharos század embertelenségei mind-mind ugyanazt a célt szolgálják, a végére egybeáll mindez az egész. Nagyon fontos és kiemelkedő értékű könyvnek tartom, gyönyörű, nagybetűs Irodalmi Mű, melyet mindvégig különleges, rabul ejtő atmoszféra leng körül. Fájdalmasszép regény.