Egy pesti fényképész-műteremben 1940 szeptemberében összegyűlnek a háziasszony, Weiner Janka rokoni, szerelmi és baráti vonzáskörének legfontosabb alakjai – divatáru-boltos unokanővére, papnövendék öccse meg a régi társak, a katonadiplomata, a költőjelölt, az újságírók, a barátnők –, sváb, magyar, zsidó és félzsidó magyarok. Izgalomban tartja őket az erdélyi országgyarapítás csakúgy, mint a fajvédelmi törvény – miközben konokul, lázasan vagy reménytelenül szeretik egymást. Závada Pál színpadra állítja őket egyetlen éjszakára, hogy föltárja, honnan jöttek, s hogy bevilágítson a jövőjükbe: Mivé lesznek, mire a háború véget ér? Hőseinek sorsán keresztül próbálja megérteni, mit okoznak a szellem, a test és a lélek mélyén a XX. századi életbe vágó élmények és traumák. Hogyan válnak idegenné és leszakítandóvá az olyan nemzet-testrészek és ország-darabok, mint maga a magyar zsidóság vagy az alig-visszacsatolt területek? Mit jelent a háborús országveszejtés, miként csap le már az új… (tovább)
Idegen testünk 74 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 2008
Enciklopédia 3
Szereplők népszerűség szerint
Ady Endre · Csinszka · Octavian Goga
Kedvencelte 7
Most olvassa 2
Várólistára tette 60
Kívánságlistára tette 31
Kölcsönkérné 2
Kiemelt értékelések
Annyi helyen olvastam már, hogy mennyire fontos könyv is az Idegen testünk. És bizony, így is van, rendkívül fontos és a maga egyszerű komplexitásában, szimplán zseniális.
A regény hősei 1940 szeptemberében egy pesti műteremlakásban táncolják körül a nép, a nemzet, az ország, vagyis nagy idők tanúinak csülkös bablevesét. Ezek a hősök pedig historikus múltjukkal, képlékeny jelenükkel, majd egyre gyakrabban felpislákoló, csalóka jövőjükkel válnak részeseivé ennek az összeurópai tébolyodásnak. Persze mindenki csak a maga aprócska mellékszerepével. Így válik ez a körtánc a statiszták apokaliptikus balettjévé.
Miközben néha egymás testét is megkívánják, azért leginkább csak abból a bizonyosan bizonytalan identifikációjú (nemzet)testből/testtel „ga(rá)zdálkod(ná)nak”. Hol eltaszítanák, hol visszagyarapítanák azt. Itt egy kis Felvidék, ott egy csipetnyi Erdély. De bizony, hogy a visszacsatolt erdélyi részekkel visszajön a zsidó is… Hát akkor meg kinek is kell ez az egész? Meg amúgy is, mennyire izgalmas az, amikor a frissen katolicizált félnémet hazafi majd jól „megfajvédi” a magyar turult a zsidó héjától, de még a német sastól is.
Végül az is milyen pikáns tud lenni, mikor magyar nyilas ment magyar zsidót német hatóság karmaiból, majd rövidesen jó szándékú nemzeti érzelmű katonatiszt fölött ítél kommunista hatalom (a szerepek és szereplők gyakorlatilag tetszés szerint felcserélhetők, változtathatók).
A lényeg az összidegenség, ebben az ezerszer szaggatott, toldozott-foldozott, meggyalázott, mégis istenített (nemzet)testben. Az a millió árnyalat, az a rengeteg ellentmondás, azok a harsogó színek és mélységes feketék, amik ezt a rettenetes-gyönyörű tablót megfestik Závada regényében, azok mind együtt teszik, hogy a száz kisember aprócska regénykéje együtt a kor nagyregénye, tehát fontos regény lesz.
Engem nem zavart a vibráló ecsetkezelés sem, a sokak számára hektikusan ránduló narrációs technika. Olyannyira, hogy a szereplők akár még többszáz oldalon kísérhetnének tovább, és bizony nem izgatna, hogy egy adott történést megidéző mondatot Weiner Janka szemszögéből kezdek olvasni, majd belelátok Flamm Johannka gondolataiba, hogy a végén éppen Flórián Imre szavai csengjenek a fülemben.
Úgy gondolom, hogy az Idegen testünk a korszakot bemutató, meghatározó nagyregény, számomra tökéletes alkotás.
Závada az egyik kedvencem, persze nem minden könyve sikerül egyformán jól. Ezt már anno a megjelenésekor elkezdtem olvasni, de csak pár oldalig jutottam. Valóban az időkezelés és a nézőpontok folyamatos váltakoztatása nem könnyíti meg az olvasó dolgát. Lehet, hogy érdemes ezt a könyvet egyből kétszer elolvasni, hogy minden részlet a helyére kerüljön, bár én, amilyen türelmetlen olvasó vagyok, ezt nem teszem meg. Szóval nem könnyű olvasmány, de örülök, hogy elolvastam végül, mert történelmi regényt így, ennyi tudással, tájékozottsággal és humanizmussal azt hiszem, tényleg csak ő tud írni.
Fontos könyv, a magyar közösség ügy feldolgozása, és az antiszemitizmus vizsgálata miatt is, de még érdekesebb a stílusa, a sokak által kárhoztatott módszer: az elbeszélői nézőpontok váltogatása. Pontosan annyira radikális, amennyire kell. Akinek nem tetszik az ne olvassa, akinek kell ez a könyv, az meg fog küzdeni érte. Nem tökéletes, de nagyon fontos könyv!
Szeretném leszögezni, ez egy nagyon jó könyv. A második, amit megjegyeznék, hogy szeretek Závadát olvasni. A Milota hamar belopta magát a szívembe, a Jadviga párnáját pedig egész egyszerűen egy kiváló irodalmi alkotásnak tartottam.
Azonban ez most nem az én Závadám volt. Igyekeztem… Lehet, hogy én vagyok kevés ennek a kötetnek az olvasására, de nem azt kaptam tőle, amit vártam.
Hozzáértő kezekbe került a téma, ezt egy percig sem vitatnám, ahogy azt sem, hogy ennek a könyvnek is fő szépsége, hogy érezhetően Závada tolla minden sor szülőanyja, de számomra valami mégsem volt rendben.
Kicsit olyan nekem ez a könyv, mintha a kedvenc ételeimet: a brassóit, a Cézár salátát, a gyümölcslevest egy tálba öntöttük volna, s ennem kellene belőle. Imádom őket, de nem így. Tartok egy kis Závada-szünetet, de a lelkesedésem – remélem – hosszú távon nem csappan… csak erre most rá kell pihenni…
„Régi szelid esték, ti is emlékké nemesedtek!
Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott
tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?
hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot
ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?”
Végig ez járt a fejemben, miközben Závada regényét olvastam: a szöveg keretét adó két este között pontosan ugyanez a világégés történt, amit Radnóti is leír. Mindenféle karakterek sorakoznak itt fel, akiket az elején nem mindig volt egyszerű megértéssel szemlélni, aztán a végén – vagy még a vége előtt – még nehezebb volt elengedni. És még úgy is öt csillag, hogy a mondaton belüli perspektívaváltást mint narratív stratégiát én kifejezetten frusztrálónak éreztem spoiler Valami egészen fantasztikus éleslátással, sokoldalúsággal és az elsődleges kontextus megértésével ír Závada olyasmikről, amikről bizony muszáj. És szerintem olvasni is muszáj.
Vegyes érzelmeket hagyott bennem a regény, az elején nagyon tetszett, de az összkép nem lett annyira jó.
A témaválasztása nagyon bátor, ezt az időszakot, az Észak-Erdély visszatérésétől, 1940 őszétől 1946-ig terjedő időszakot ilyen komplexen, ennyire részletekbe menően, sokoldalúan, és minden részletében emberi sorsokon keresztül még nem mutatta be senki. Zseniális az az éjszaka, amelynek vitáival, beszélgetéseivel bemutatja a szerteágazó családi/baráti kört, kinek-kinek a helyét a politikai nézőpontok palettáján. Nagyon zavart viszont a sokféle nézőpont szerinti elbeszélés, amíg rá nem jöttem, hogy ezeket a szereplők írják-mondják tollba, nem derül ki, kinek. Erős koncentrálást igényelt ez a szerkesztési mód, hiszen minden rész önálló történet, amelyik valamiképpen kapcsolódik az előzőekhez és következnek belőle a későbbiek, és mindegyikben egyszer, csak egyszer árulja el a beszúrt egyes szám első személyű mondatrésszel, ki az elbeszélő. (Ha végig odafigyeltem volna erre, akkor valószínű a kötet felénél tudtam volna, ki marad életben és ki nem, de ez csak a vége felé jutott eszembe).
Tulajdonképpen minden problémát érint Závada, ami a történelmünket a XX. században alakította: a trianoni sérelmeket és a visszatéréskor a beleérzés teljes hiányát; a zsidógyűlöletet, német-gyűlöletet és a velük szembeni engesztelhetetlenséget; a hatalom erkölcsi tarthatatlanságát, kétszínűségét és tétovaságát; az anyaország értetlenségét és pökhendiségét a visszatértekkel szemben; a háború utáni a kegyetlenül bosszúéhes totalitárius rendszer céljait és eszközeit.
Biztosan nem mindenki ért egyet azzal a csendesen beleszőtt ítélettel, ami Závada a sorok közé rejt, de nem ez a lényeg – hanem az, hogy a hazug pántlikás visszaemlékezések, az ide vagy oda hajló regények szemlélete után megszülethetett egy ilyen összegzés. Amiből csak egy dolgot hiányoltam ahhoz, hogy kerek legyen a XX. századi összefoglalás (tudom, hogy az írónak nem volt szüksége még erre is, hogy az emberi sorsokat cizellálja): a hadvezetési döntések tétovasága és a katonai vezetés vaksága nem mutatkozik a regényben.
Az olvasás és megértés nehézsége okán veszem le a fél csillagot, mert egyebekben tökéletes.
ZP zseniális, mint mindig. Újraalkotja a 40-es évek nyelvét, hangulatát. A kerekesjani által kárhoztatott elbeszélői technika valóban furcsa elsőre, de szerintem hamar meg lehet szokni. Ráadásul figyelmes olvasásra kényszerít, mert ha egy kicsit elbambulsz, akkor már nem tudod mi van. Ráadásul ez a stílus nagy szabadságot ad az írónak, nem kell állandóan körmondatokba keveredni, nem vagyunk rászorulva egy főhős, vagy az elbeszélő nézőpontjára. Hisz maga a regény is a különböző nézetek ütközését mutatja be.
Néhány csapongó gondolat: abszolút élveztem a stílust, hagytam magam sodortatni vele. Megint belefutottam egy témába, amiről sokadjára azt mondom, hogy elég, de még mindig tud újat mondani. És ami végig ott motoszkált, és ami mindig aktuális: nacionalizmussal, rasszizmussal soha nem vittük semmire.
Népszerű idézetek
De kiderült, hogy rajta kívül mind olvastuk Urbán Vince kolozsvári tudósítását, úgyhogy a mindentudó Raposka Károly a csucsai epizódhoz rögtön hozzá is fűzheti a mendemondát. Miszerint – na, hát arról hallottunk-e, hogy Ady Endre állítólag mégse gyermektelenül halt meg. Ráadásul éppen Csucsán tette anyává – Csinszka helyett- azt a bizonyára elég alkalmas termetű cselédlányt, aki nagymosást járt föl hozzájuk csinálni. Tizenhétben született meg a fiú, aki – kézenfekvő szellemességgel – a Csucsai Péter nevet kapta, de a feje, haja, szeme, testtartása, úgy mondják, a megszólalásig Adyé Apját annyiban követi, hogy a nők és a jó borok igencsak érdeklik, annyiban viszont aligha, hogy a költészet egy kicsit sem izgatja – kérdés persze, tud-e valamicskét egyáltalán magyarul. Mert hogy kinek a nevelt fiaként nőtt fel?, na, mit gondolunk, a fáma szerint ki lett a gyámja? Hát anyjának és a kastélynak az új gazdája, Octavian Goga!
74-75. oldal
Pirkad már épp a csucsai kastélyhegy mögött, midőn vonatunk csikorogva fékezni kezd, hogy kofferek zúdulnak le, bóbiskolók buknak orra, kupéfalnak torlódik utas és poggyász – s ahányan csak ablakhoz tudunk férni, aggódva dugjuk ki fejünket, nem esett-e baj, gázolás, ütközés, netán nem ugrott-e le a sínről valamelyik kerék.
(első mondat)
– na, hát arról hallottunk-e, hogy Ady Endre állítólag mégse gyermektelenül halt meg. Ráadásul éppen Csucsán tette anyává – Csinszka helyett – azt a bizonyára elég alkalmas termetű cselédlányt, aki nagymosást járt föl hozzájuk csinálni. Tizenhétben született meg a fiú, aki – kézenfekvő szellemességgel – a Csucsai Péter nevet kapta, de a feje, haja, szeme, testtartása, úgy mondják, a megszólalásig Adyé. Apját annyiban követi, hogy a nők és a jó borok igencsak érdeklik, annyiban viszont aligha, hogy a költészet egy kicsit sem izgatja – kérdés persze, tud-e valamicskét egyáltalán magyarul. Mert hogy kinek a nevelt fiaként nőtt fel?, na, mit gondolunk, a fáma szerint ki lett a gyámja? Hát anyjának és a kastélynak az új gazdája, Octavian Goga!
Kezdve ott, hogy hát az igazi demokrácia fokmérője vajon nem épp ez a fajta szabad gondolatmozgás volna-e, mint amit e röplap is megjelenít. Mert ha a Weinerék vörös lobogójára tűzött demokrácia ennyire se bírja a kritika napfényét, akkor az valójában önkény, mely csupán álcázza magát demokráciának.
319. oldal
Flamm Johannka, ha jól sejtjük, egy ideje már csakis szépíró-művészi fokon óhajt írni, azazhogy a szépírást is inkább lepárolná, vagyis költeni vágyik.
Echte magyar misszió…!, ha volna szabad diszkréten fölkacagni, akkor Johannka azt mondaná: ha-ha.
Echte népizenekar, magyar cigány és héber zsivány vegyesen, Weisz bácsi berlini csárdájából, ugye, itt egy Szőke Szakáll, ott egy Alpár Gitta, körúti kuplé, jiddis humor és cukros operett, na, gratulálok, ő a maga részéről köszöni szépen!
Janka bólogat, és mondhatja, tökéletesen érti a fanyalgást, ám ha jól emlékszik, mint belépőjegy- és tombolafelelős éppen Johannka szedte ott a pénzt – hogyan engedhette hát, hogy az adományok nagyobbik része fajtisztasági szempontból mégis roppant kétes eredetű legyen?
De bizony hogy előfordultak. Ugye, a magyarságon esett sérelmek megbosszulásának mikor jött volna el az ideje, ha nem most, amihez katonaságunk vakon és némán segédkezik persze.
Micsoda?, kapja föl a fejét Vass Gerzson, hol? S hogy folyt-e vajon ártatlanok vére is.
Hogy hát bizony folyt. Mint magyar honvédek koncoltunk föl nemcsak fegyveres, hanem fegyvertelen román civileket – elszórtan párat számos helységben. Ám ami ezek közül kettőben végbement, halkítja le a hangját Flórián, azt, öregem, már vérengzésnek kell mondani.
És az alezredes most részletezhetné a rettegve beteges gyanakvásnak, a gyáva rosszhiszeműségnek és a vérszomjas ostobaságnak ezeket a szomorú példáit – a sajátjaink géppuskatüzet véltük például ellenséges támadásnak, és emiatt bőszülve föl irtottunk ki majd’ egy egész falut –, de nem részletezi. És azt is elhallgatja, mit felelt neki a miniszterelnök, amikor ő erről jelentett neki, de csak slágvortokban, többre nem jutott idő – hát mit tegyünk, barátocskám, azt mondja Teleki, hiszen tudjuk, nincs anélkül házasság, hogy egy két tányér ripityára ne törjön –, de Flórián alezredes erről sem beszél, hiába faggatja őt elképedten Vass őrnagy.
Aki aztán megjegyzi, csak arról meg ne feledkezzünk a nagy sajnálkozásban, hogy a mi tulajdon véreinkkel, odaát maradott magyarjainkkal most hogyan bánnak túloldalt. Mert úgy hallja, vége hossza nincs a Dél-Erdélyben rekedt magyarsággal szembeni erőszakoskodásnak.
Aminek következtében megindultak a menekülők, bólogat Flórián, s naponta tízezrével tódulnak át hozzánk, mert nem akarnak vissza nem került földön élni tovább. Hiába hogy szülőföldjük is akár, de oly csalódottak, amiért féligazság született csak, és akkora etnikumi s hatósági bosszúnak vannak kitéve, hogy nincsen maradásuk. Holott a miniszterelnök szigorú parancsba adta: Nem ereszthetünk át senkit, ne hagyjuk megtelepedni őket, tilos állást juttatni nekik, térjenek békében haza, ez kikezdhetetlen nemzeti érdek. Különben ki szolgálna jogalapul a soron következő, Dél-Erdélyt is felölelő revízióhoz?
Hát ez sajnos így van – kikre hivatkozhatnánk akkor?, vonja meg a vállát Vass Gerzson, és belekortyol a szatmári szilvába. Imruskám, és mondd csak, törli meg a száját, te nem éheztél meg?, mert én igencsak.
Azzal máris a gyomruk működését taglalják. Pedig a magunk részéről szívesen kiteregetnénk Vass őrnagynak, a magyar közösségi testvéreknek vagy magának a kormányfőnek – de akár a bécsi döntés bármelyik urának, kedvezményezettjének avagy kárvallottjának is –, amit Flórián alezredes nem. Hogy az országvisszagyarapítás e mozgalmas heteiben mi mindenen megyünk mi keresztül.
Említendő esetünk mindjárt a kiürítés napját követően azzal veszi kezdetét, hogy a szatmári magyarság részéről mint kifosztottak tüntetni vonulunk fel. Erre föl mi viszont a megelőző napon Máramaroson fosztogatni és gyújtogatni kezdünk – részint mert kivonuló román katonaként, szétszéledés közepette ugyan mi mást tehetnénk, részint a kárvallottak másnapi tüntetése végett. Mármint hogy annak számos halottat is követelő sortűz alkalmazásával vethessünk majd véget.
Ellenben Diószegen nem hagyjuk kirabolni magunkat, hármunkat agyon is lő a román, de őbelőle kettőt meg a magyar katonák terítenek le, kik jönnének éppen eltemetni minket. Kolozsváron általános fejetlenséget s magyar áldozatokat hagyunk magunk mögött, Csíkban viszont román csendőrt s adóvégrehajtót ütünk agyon. Megint másutt, hogy megbosszuljuk két magyar nemzetőr halálát, megrohanunk egy román munkástelepet. Törünk-zúzunk, kit agyonverünk, ki elmenekül, de köztük asszony és gyerek is – hál’Isten, az új hatóság már nem minket ver vasra, hanem az ellenszegülő telepi román férfiak hepciásabbjait.
Az idegi túlfeszítettség kivált a fegyverszállítmányokat kísérő katonáink sorában érezhető, s miután Élesdnél öt honvédünk ellenséges aknára lép, nem csodálkozhatunk a Szilágyipp községben történteken.
Kétség nem fér hozzá, hogy szakszerűtlen gránátszállítás miatt robban föl az a lőszereskocsi, amelyen két katonánk meghal. Mi persze merényletre gyanakszunk, és bosszúból a faluban kivégzünk százötvenhét román civilt.
Mert Berlinben kellett rájönnie, hogy odahaza ő, Johannka mennyire be akart sulykolni minden helyeset, követendőt – viselkedést, öltözködést, minden megszólalást –, és miért? Nehogy rosszul sorolják be, vagyis nehogy alantasabb rendbe legyen besuszterolva, hiszen az embert úgy nevelték, hogy egyre följebb és többre törekedjék – folyton gyarapodni, egy percet sem elvesztegetni… De odakint mindettől egy csapásra mentesült, mintha valami nagylélegzetű tágasság nyílt volna ki előtte – talán a szabadság maga. Hogy lehet akárki, jöhet akár idegenből is, hisz ennek a városnak a kapui épp erre vannak direkte kitárva, hogy csak jöjjön minden nyugtalan, érdekes, tehetséges, izgága. Mert ezektől ők nem tartanak ám, nem is nézik le őket, nem is legyintenek rájuk, hanem szép nyugodtan, komolyan végighallgatnak, odafigyelnek, és ha van értelme, föl is karolnak.
240. oldal
Hasonló könyvek címkék alapján
- Vámos Miklós: Apák könyve 91% ·
Összehasonlítás - Békés Pál: Csikágó 95% ·
Összehasonlítás - Tar Sándor: A mi utcánk 94% ·
Összehasonlítás - Spiró György: Fogság 93% ·
Összehasonlítás - Tóth Krisztina: Akvárium 92% ·
Összehasonlítás - Salamon Pál: A menyegző 92% ·
Összehasonlítás - F. Várkonyi Zsuzsa: Férfiidők lányregénye 90% ·
Összehasonlítás - Kőrösi Zoltán: Romkert 93% ·
Összehasonlítás - Gyurkovics Tamás: Migrén 91% ·
Összehasonlítás - Dragomán György: A fehér király 89% ·
Összehasonlítás