Egy történetet sokféleképpen el lehet mesélni, egy teljesen ugyanolyan cselekmény teljesen más megvilágítást kap például szemszögek változtatásával, bizonyos részek ignorálásával, közben más részletek központba helyezésével, vagy egyszerűen a befejezés kialakításával. Amilyen kegyetlen őszinteséggel szétboncolta az írónő Hanna és Ádám kapcsolatát, valami tőrdöfésszerű végkifejletre számítottam, de örülök, hogy végül megkönyörült az olvasókon, és függővéget sem szőtt bele a könyvbe. Egy pár oldallal több, és máris teljesen máshogy ért volna véget a kötet, jóval több lett volna egy vihar előtti csend hangulatánál. Na, és vajon hogyan folytatódhat egy ilyen történet? Boldogan vagy fájdalmasan. És ahogy Hannát ismerjük, olyan nem létezik, hogy túl sok szenvedés, az erős emberek tűréshatárát pedig különösen nagy előszeretettel teszi próbára a sors újra és újra.
Aki még sosem volt igazán szerelmes, általában nehezen és kétkedve tudja elképzelni, mi tarthat fenn egy kapcsolatban hosszú távon olyan szeretettel-teli odaadást, ami továbbra is ébren tartja azt a szenvedélyes lángot, és mik azok a kötelékek, amik láthatatlan szálakként mindig egymás felé húzzák a két félt. Ez a történet (gondolok itt mindkét könyvre) egy tökéletes szerelmi tanácsadó. Nem olyan, amiket tini- vagy női lapok oldalain lehet olvasni, hanem ami mélyen beléd ivódik és ha akarod, ha nem, hatással lesz rád. Elvisz mindkét irányba a végletekig, és hosszasan elidőz az átmenetnél, vagy legalábbis ez tűnhet a leghosszabb stációnak. Hiszen mi a legelviselhetetlenebb dolog a világon? A közöny. Lehetetlen egy életen át fenntartani, az emberi agy azonnal elkezd magyarázatot keresni, és eredmény hiányában saját emlékeiből, érzéseiből és gondolataiból próbál meg összeállítani egy pacát, ami egyszerűen néha olyan groteszkül mutat – és ezt tudat alatt érezni is lehet –, mégis jobb, mint a semmiben való hánykolódás. Egy ilyen érzésbe taszítani valakit… kegyetlenség, és emiatt nagyon mérges lettem Ádámra, ugyanis amennyire önzetlennek néz ki a döntés, ugyanannyira tudható be saját félelmeinek is. Hanna viszont roppant szimpatikus csajszi, ővele bármennyi szenvedéssel teli kötetet végig tudnék olvasni, nagyon szeretem és becsülöm azt a lelki erőt, amivel szinte bárhonnan képes felkelni és azok számára hasznosítani, akiknek biztosan szüksége van rá.
Nem vagyok boldogtalan, mert elmúlt. Boldog vagyok, mert megtörtént. Ha az életem további részét úgy élem, hogy a pokol kénköves bugyrai egy vidámparkhoz hasonlítanak majd az én szenvedéseim mellett, akkor is megérte. Akkor is kellett. – És ez az idézet: azt hiszem mindent elmond, nem is kérdés ezután, hogy az egyik kedvenc szereplőmmé avassam-e a történettel együtt.:)