A karantén – avagy a „globális meghunyászkodás” – első hónapjaiban Zadie Smith kis írásokban fogalmazta meg, hogy milyen kérdéseket, tanulságokat, sugallatokat ébreszt ez a példátlan helyzet. Hogyan változtatja meg az értékrendünket – és hogyan őrizhetjük meg magunkban az együttérzést akkor, amikor mi is szenvedünk? Létezik-e relatív szenvedés? Mit jelent összezárva lenni azokkal, akiket szeretünk? Beszélhetünk-e Amerika kivételességéről akkor, amikor ezt a büszke országot sújtja legjobban a járvány? És miből fakad benne a megvetésnek az a vírusa, amely legalább olyan pusztító, mint a Covid?
Zadie Smitht a magyar olvasók eddig csak mint kiváló prózaírót ismerhették, pedig ragyogó esszéíró volt eddig is. Most ebből is kapunk egy kis ízelítőt – és épp olyan kérdések kapcsán, amelyek ma a világon mindenkit foglalkoztatnak.
Sugallatok 50 csillagozás
Kedvencelte 1
Most olvassa 2
Várólistára tette 36
Kívánságlistára tette 28
Kölcsönkérné 1
Kiemelt értékelések
„És írni azt jelenti, hogy meghallanak.”
Ez a picike kötet elég súlyos témáját tekintve, ugyanis olyan mélyre ás az emberiség társadalmi problémáiba, amennyire csak lehetséges. Természetesen fő kiindulópontja Amerika és az ott élők, mégis mondanivalója ráruházható bizonyos szinten más népek asszonyaira, és bizonyos szinten én úgy gondolom nemtől függetlenül szól az emberekhez.
12 történeten keresztül vizsgálja a koronavírus előtti állapotokat, valamint az első „elzárás” időszakában már érezhető változásokat. Nagy hangsúlyt fektet a nők társadalmi szerepére, de elsődlegesen önmagán keresztül szemlélteti álláspontját az alkotó. Némiképpen túlzónak érzem, hogy lassan visszamegyünk az evolúcióhoz és azzal azonosítjuk a mostani helyzetet, valamint nem egészen értem az alkotó állásfoglalását bizonyos kérdésekben.
Nekem valahogy nem jött át az az igazi, mélyről fakadó mondanivaló.
De érdekes volt olvasni egy más népből származó nőtársam gondolatait.
Egy olvasásnak megfelelt.
Már régóta szerettem volna Zadie Smithtől olvasni, így most nagyon örültem neki, hogy ez a kis könyvecskét nagyon olcsón tudtam beszerezni. Kihagyhatatlan lehetőség volt.
A könyv alapvetően szemelvényeket villant fel előttünk: embereket, érzéseket, problémákat, amiket akár a koronavírus idejében (és emiatt) éreztünk, láttunk, tapasztaltunk, vagy csak ehhez az időszakhoz kapcsolódóan élhettünk át.
A könyv nagyon érdekes volt, mert alapvetően nem fikciós mű, hanem esszéket tartalmazott, de mégis könnyen emészthető, rövidke írások vannak benne, amit azért megért az is, aki nem szokott gyakran olvasni. Izgalmas felvetések voltak benne, és nagyon látványos volt, hogy mekkora különbségek is vannak (különféle tengelyek mentén) az emberek, és emberi gondokodásmódok között. Ilyen szempontból ez a könyv nem az, amire folyamatosan bólogatni fog a kedves olvasó, hanem aminél a saját megélt érzéseivel egyfajta vitát folytat.
Ez a könyv (sok más koronavírusos, 2020-as) nem alapvetően szórakoztató, hanem sokkal inkább elgondolkodtató. Felvázol a szerző egy helyzetet, és azon gondolkodik az ember, kicsit átformalja ezekkel az információkkal a taasztaásait, de közben mégis a témáról gondolkodik az ember. Emiatt pedig nem is ajánlom mindenkinek. Sokaknak nem biztos, hogy a rövidke könyv élvezetes lenne, és inkább a hiányt vennék észre, sem mint azt, amit mond a könyv. Számomra kellemes olvasmány volt
Bizonyos könyvek a fejemben párt alkotnak, a kicsiny Ulickaja [Csak egy pestis] és a szintén kicsit Zadie Smith is ilyen. Számomra az utóbbi volt a gyengébb olvasmány, ha nagyon őszinte akarok lenni, egy kis semmiség, amiben van néhány jól elkapott pillanat (főleg a különféle jellemrajzok), de ezt leszámítva nyom nélkül átfolyt rajtam. Nem bánom, hogy megvettem, mert szeretem Zadie Smith stílusát, tetszik, ahogy a világot látja, de ez a könyvecske tipikusan könyvtárból kikapkodós olvasmány.
A tavalyi karantén időszak és a koronavírus-járvány berobbanása rengeteg művészt, írót, alkotót megihletett. Zadie Smith egy vékonyka esszékötetben foglalta össze érzéseit, „sugallatait” ebből az időszakból. A karantén és a járvány érintőlegesen jelenik meg benne, inkább a személyes élményeire – találkozásokra fókuszál, mindezek hatását próbálja néhány oldalban felfejteni. Hangulatok, életképek, filozofikus gondolatmenetek jelennek meg a kötetben, ezért ha kimondottan nem akarsz egy újabb 'karanténnaplót' olvasni, akkor ez jó választás lehet ill. ismerkedés Zadie Smith írásaival. Ahogy olvastam felidézett bennem emlékeket tavalyról, amikor otthonról figyeltem a természet ébredését, amikor egyre jobban ritkultak a találkozások, világvége hangulatban pakoltunk a munkahelyen a home office előtti napon.
Még ha Zadie Smith nem is írta maradéktalanul nekem, azért tetszett ez a szokatlan szöveg, és egészen lenyűgözött a fordítás is.
Azt hiszem, azokkal a részekkel nem voltam kibékülve, amik nagyon modorosan filozofáltak. (És azt is sajnálom, hogy épp a Sugallatok című résszel nem tudtam mit kezdeni igazán.)
Néha annyira elkalandozott, hogy még egy kedves tárgyi tévedést is vétett – amikor a viszonylagos és abszolút szenvedésről írt, egy mém kapcsán Jézust hozta fel a kereszten, aki „minden bizonnyal arra gondolt, hogy a kínjai, mindent egybevéve, viszonylagos értelemben mégiscsak jobbak, mint a jobbján és a balján lévő tolvaj csavargóké, akiknek a szenvedése már jóval a mostani keresztre feszítésük előtt kezdődött, és akik nem reménykedhetnek benne (mint Krisztus), hogy a kereszt után jobb lesz a helyzetük…” Nincs ismeretem arról, hogy Smith vallásos-e vagy sem (ennek alapján gyanítom, nem, később, valahol pár oldallal arrébb úgy fogalmaz: „Nincs semmi bajunk Istennel, csak épp meg vagyunk lőve: hogyan fogjuk megoldani a következő keddet?”), de az biztos, hogy az evangélium nem igazán jött át neki; mindenesetre a többieknek elárulom: Jézus pont megígérte az egyik szomszédjának, hogy még aznap együtt csapatják majd a Paradicsomban, szóval de, volt reménység a kereszt utáni időre.
Ahhoz képest, hogy annak idején megfogadtam, hogy nem fogok karantén-irodalmat olvasni, lám,nem is olyan sokkal az esemény(telenség)ek után mégis itt vagyok…
Arra mindenesetre jó volt, hogy olyan távol érezzem magamtól a karantént, mintha egy másik életben lettünk volna rákényszerítve – pedig ez az egész azért még present perfect continuous; és a jelenségekkel, amikről Smith másfél éve gondolkodott, még bőven akad dolga a ma és a jövő emberének is.
És nem csak a vírusról, természetesen – a vírus csak egy apropó volt itt, hogy ordító társadalmi különbségekről beszéljünk újra és újra.
Lassítani képtelen embernek érdemes beiktatni az olvasmányai közé.
Én pedig, azt hiszem, felveszem a repertoáromba az esszéköteteket is – mint új műfajt!
A szerző évek óta polcomon álló regényét is kicsit előrébb veszem a sorban…
Elég sok súlyos társadalmi problémát boncolgat ez a pici kötet, ráadásul a karatén időszakában született. Érdekes volt olvasni, ám engem ez most nem kapott el.
Úgy látom a könyves fórumokon, hogy Zadie Smith vékonyka kötete eléggé megosztja az olvasókat. Nekem nagyon tetszett.
Mondjuk én mindentől epifániát érzek, amit ő ír.
És ez igazából nem is esszékötet, inkább gondolatnapló. Egy érzékeny és okos nő csapongó szövegei a világról, amiben most karantén és vírus van. De van még benne szomszéd, Zoom, munka, politika, rasszizmus, véletlen.
Sok fejezetben éreztem azt, hogy végre értelmes hangot hallok, ami kimondja, mi van, ami nevén nevezi a dolgokat.
Ami elborzad és aggódik, felidegesíti magát és fogódzókat keres.
Tényleg abszurd hely ez a világ.
Több empátia, de még inkább cselekvés kell bele.
A pandémiáról rengeteg könyv fog születni, és elsők között érkezett meg Zadie Smith esszékötete is. Azt érzem, talán ez az elsők közöttiség, ami miatt kiforratlan, mintha random vett naplóbejegyzések halmaza lenne, de minőségi írás. Fogok még tőle olvasni. Tetszik, ahogy ábrázolja a múló interakciókat egymással, mégis összességében mélységek nélkülieknek találom most ezt a kötetet, túl sok közhellyel. Bár az utolsó részek egyike: 'A megvetés, mint vírus' megadta azt a tartalmat, amit kerestem, de ott meg olyan megcsinált, szájbarágós volt.
Ha jól tudom, a Sugallatok értékesítése után járó jogdíját teljes egészében jótékony célra felajánlja, emiatt és a klimaxot váró hölgy lektűrje miatt érdemes volt megvásárolnom.
Jót tett Zadie Smithnek, hogy hirtelen felindulásból követte el a Sugallatokban található írásokat. Jóval egyszerűbbek, ezáltal sokkal befogadhatóbbak, szerethetőbbek e történetek, mint pl. a Menekülés New Yorkból novellái. Nincsenek túlbonyolítva, túlfilozofálva – na jó, néhol igen, ez nagyon zadiesmithes, nagyon new york-i, nagyon Upper East Side, Manhattan, Brooklyn, Broadway, vagy isten tudja, mi… de mindegy is, mert van, akinek meg pont ez tetszik benne. Nekem mindenesetre túl sok, amikor beüt a nagyon nagyvilági stílus, ezért fél csillag levonás. De mindent egybevetve, ez az egylélegzetes kötet jó kis sztorikat tartalmaz, érdekes gondolatokat boncolgat eredeti stílusban, egyszóval minden adott ahhoz, hogy az olvasónak kellemes perceket szerezzen.
Ez a vékony könyv csak kinézetre könnyű. Zadie Smith gondolatainak gyűjteménye a 2020-as pandémia időszakáról. Minden írás egy-egy személyhez, akik hétköznapi emberek, kapcsolódik és e köré épülnek a gondolatok, érzések. Van amelyik globális szinten 'boncolgatja' a helyzetet, kilépve az amerikai kontinensről. Érdekes látni, hogy különböző nemzetiségű, korú, nemű szerzők hogyan írnak a történelemről 'élőben', hisz mindannyian ugyanazt éljük most, még ha nem is mindig vagyunk ennek a ténynek a tudatában.
Népszerű idézetek
Minden egyes regény, amit az ember elolvas (nem is beszélve arról, amit ír), legalábbis ajánl egy elméletet arról, hogy mi a legjobb viselkedés bizonyos esetekben, és ha elég sok regényt olvas el az ember, akkor legalábbis lesz egy jó nagy repertoárja a lehetséges viselkedésekből.
15. oldal
[…] a körülményeim ketrece az agyamban a nemem volt. Nem maga konkrétságában – a testemet eléggé szerettem. Azt nem szerettem, amit, úgy gondoltam, jelent: az állati testemhez, az ösztönök egész főemlős-birodalmához, éspedig sokkal elementárisabban, mint mondjuk fiútestvéreim. Nekem voltak „ciklusaim”, nekik nem. Nekem figyelnem kellett a belső órámra, nekik nem. Voltak a láthatáron derengő speciális szavak, amelyek létezésem lehetséges jövőbeli stádiumait jelezték. Lehet belőlem vénlány. Lehet belőlem banya. Lehet bébi, MILF vagy „gyermektelen”. A fiútestvéreim, történjék velük bármi, férfiak maradnak. És a legvégén, ha szerencsém van, a legszánalmasabb lény lesz belőlem, öreg néni, azaz olyasvalaki, mint már akkor is felfogtam, aki mindenki lekezelhet, még a gyerekek is.
12. oldal
A manikűrösnél senki nem tudja a nevem, de kedves ismerősként fogadnak, mint a délelőtt tizenegy órakor már részeg vendégeket a nem messze lévő White Horse kocsmában. Tudom a masszőr nevét. Bennek hívják. Ő engem „Hé, asszonyom”-nak hív. Nem beszélgetünk sokat – és a masszázs alatt már semennyit sem. Csak néha egy kicsit előtte. Szinte mindig azt mondja bánatosan: „Hé, asszonyom, mindig olvas. Soha nem relax. Mindig csak olvas.”
49. oldal
Sok könyvet fognak írni a 2020-as esztendőről: történelmi, elemző, politikai műveket, és szintúgy átfogó beszámolókat.
(első mondat)
Furcsán visszájára fordul egy csomó minden. Az emberek azon kapják magukat, hogy megtapsolják azt az országos egészségügyi szolgálatot, amelyet a saját kormányunk bűnös módon alulfinanszírozott és elhanyagolt az elmúlt tíz évben. Az emberek hálát adnak Istennek azokért, akik az alapvető szolgáltatásokról gondoskodnak, miközben nemrég alantasnak tartották a munkájukat, és megvetették őket azért, mert tizenöt dolláros órabért akartak.
24. oldal
A hozzá szükséges idő mennyisége miatt még soha életemben nem pedikűröztettem. És nem hiszem, hogy húsz év alatt ötnél többször lehettem volna manikűrösnél, aminek az a fő oka, hogy nem lehet közben olvasni. Semmilyen szépészeti kezelést nem tudok elviselni, ami alatt nem lehet olvasni […]
47. oldal
Nem vagyok se természet-, se társadalomtudós. Regényíró vagyok. Aki most már így, a nap vége felé, a halálnak ebben a különös és letaglózó idényében, amely az ablakomon túl összecsap a pitypangok megjelenésével, elfogadom, hogy néha bennem is fakad tavasz, és hogy a hold néha rángatja a hangulatomat, és ha hallok egy furcsa babasírást, lényem egy része még mindig azonnal figyelni kezd – és megadja magát. És nagy ritkán néhány vulgáris tavaszi virág kijátssza rég kifejlesztett öntudatosan merev városi esztétikámat.
18. oldal
Említett könyvek
Hasonló könyvek címkék alapján
- Michelle Obama: Így lettem 92% ·
Összehasonlítás - Tillie Cole: Raze – Letarol 92% ·
Összehasonlítás - Justin Cronin: A tükrök városa 91% ·
Összehasonlítás - Daniel Cole: Hóhér 88% ·
Összehasonlítás - Murakami Haruki: Miről beszélek, amikor futásról beszélek? 88% ·
Összehasonlítás - Michelle Obama: Belső fényünk 86% ·
Összehasonlítás - Olivia Laing: A magányos város 83% ·
Összehasonlítás - Jodi Picoult: Bár itt lennél 84% ·
Összehasonlítás - Ruby Saw: Az a nap 99% ·
Összehasonlítás - Alan Moore: A teljes Watchmen 94% ·
Összehasonlítás