Fehér ​fogak 82% 42 csillagozás

Ennek a regénynek nagyon nagy reményekkel vágtam neki, a fülszöveg ugyanis egy multikulturális családregénnyel kecsegtetett, amit sajnos csak részben kaptam meg.

Kezdetben nagyon sokat nevettem a könyvön, azt mondtam, na ha ez végig ilyen lesz, akkor jó lesz. Nahát a végére még ilyenebb lett, de már olyan szinten, ami idegesített, és már nevetni sem tudtam, csak próbáltam magam átküzdeni a semmitmondó oldalakon.

A történetét és a témáját tekintve a könyv aktuálisabb nem is lehetne, és jó oldalról is közelített meg bizonyos dolgokat, de engem akkor sem sikerült magával ragadnia, s ezt én magam sajnálom a legjobban.

Egyébként bizonyos részeket kivágva, egy kis ezt meg azt hozzáadva, egy olyan könyv is lehetett volna, ami akár kedvencemmé válik. De Zadie Smith könyveivel azért fogunk még találkozni.
http://konyvutca.blogspot.hu/2018/04/en-es-az-1001-kony…

Körülnéztem a neten, miket írnak erről a regényről. Ott bukkantam a hisztérikus realizmus (avagy recherché postmodernism) kifejezésre, amellyel egy irodalomkritikus jellemezte ezt a könyvet és még néhány kortársát. Szerintem nem igazán tekinthető posztmodernnek, hisztérikusnak azonban mindenképpen, amennyiben nagyon sok benne a széles gesztusokkal, túlzott érzelem-megnyilvánulással előadott történet.
Abszolút jól jellemzi, hogy milyen a 21. század elején Nagy-Britannia, hogy élnek együtt vagy egymás mellett az első vagy második generációs bevándorlók, a volt gyarmatokról származók, és a tősgyökeres britek. Hogyan él tovább a brit gyarmatbirodalom több évszázaddal később, ki hogyan keresi (és sokszor nem találja) a helyét ebben az olvasztótégelyben. Hogyan próbálja a társadalom integrálni a kívülről érkezőket, és párhuzamosan hogyan alakul át minden addigi szabály az integráció eredményként (pl. a hagyományos keresztény, sőt, európai pogány ünnepek mellett elkezdik megtartani a muszlim vallási ünnepeket is; mindenki nagyon politikailag korrekt kell, hogy legyen, legalábbis az „őslakosok” közül; mindeközben a bevándorlók, akik rengeteg bőrszínt és vallást, életfelfogást, szokást hoznak magukkal, vérmérséklettől függően szelíden vagy agresszíven érvényesülnének, megtartják a kultúrájukat vagy vesznek fel újat és pl belépnek a Jehova tanúi közé, stb. Vannak már kijárt utak, amelyek az egyiket ugyanabból a családból a társadalom csúcsára repítik, a másikat pedig a terroristák közé sodorják. A volt gyarmatosítók tudják, hogy a nagy birodalmak kora lejárt, az elnyomás már nem divat – azt viszont nem tudják, hogy a kulturális integráció az ő életükön is mélyreható változásokat okoz. Ez a regény 15 éve íródott, de ma aktuálisabb, mint akkor, mert az még a folyamat eleje volt, nem lehetett tudni, hová vezet, de azt jól bemutatja, hogy mi az, amivel minden bevándorlónak és befogadónak meg kell küzdenie egyénként is.
A „fehér fogak” a mindenkire, származástól függetlenül érvényes társadalmi normát kezdik jelképezni, és a fehér fog, fogvesztés gyökerek, agresszió, hatalom témában erős, a könyvön végigvonuló metafora. Ha a könyvet egy Kentben született és felnőtt angol rózsa külsejű író írta volna, akkor valószínűleg „Lőtt combseb” vagy „Fej vagy írás” lenne a címe.
Végzetül emlékezzünk meg a fordítóról, Sóvágó Katalinról, aki derekasan és sikeresen megküzdött a burjánzó szöveggel, és a puszta fordításon túl az eredeti mű hangulatát is híven adta vissza.

Kettős érzést váltott ki belőlem ez a könyve Zadie Smithnek, bizonytalan is vagyok, hogy miképp merjem őt kritizálni. De úgy érzem, hogy a könyvét befejezve mindenképp kell kritikát mondanom. Első olvasásom volt az írótól, talán kicsit túl terjedelmes és itt-ott már rétestészta szerű nyúlós valami volt. Annyira egymásba gabalyította a szálakat, hogy néha már én se nagyon tudtam követni. mégis azt kell, mondjam, hogy színtiszta irodalom volt, mely megmutatta, hogy mi emberek, milyen sztereotípiák szerint élünk, előítéletekkel, megmásíthatatlanná belénk vésődik, ránk ragadnak mások érzései, gondolatai, és ezzel az ellenséges álarccal másoknak való megfelelni akarásból mi is cinkos játékosai leszünk az ördögnek. Nagyszerűen megmutatta a vegyes házasságokat, az ellentétek vonzását, és a fehérek lenézését, a „feketék” színesek irányában. A bevándorlók egymás mellett élnek, megtűrt személyként Angliában, de szerintem ez a megvetés, utálat bárhol jellemző lehet a nagy világban.
Sokat tépelődtem a mű címén, miért ennyire lehetetlen, egyszerű, már-már közönséges ? És rájöttem, hogy talán azért, mert bárhonnan bármiképp vizsgáljuk az embereket, bontjuk faji előítéletek szerint „színre” egy közös bennünk, az pedig a fogazat. Mindenkinek fehér foga van, így ergo egyenlőnek is születtünk a világra, és nagy botor dolog valakit az alapján megítélni, hogy milyen a bőr színe.
Egyfajta karikatúra ez a könyv.
spoilerViccesen végigvezet éles szarkasztikus hangvéttel a világ különféle vallásain, legyen az keresztény, zsidó, vagy muzulmán, egy közös van benne, a hinni akarás, és az összetartás, nekünk embereknek mindig is szükségünk van ,volt ,lesz a hitrendszerre, amiben hiszünk, hinni akarunk, egy magasztosabb felső lény létezésében, de egyúttal ez a sokszínű vallásosság szét is tagolja, darabolja az embereket, mintegy rétegezve.
Lássuk csak, a szent Korán, és vonzata, a fanatikus vallásos háborúzások, hatalom hajszolása. Véleményem szerint a vallás maga egyfajta politika, hatalom.
Ez a könyv megfogott, végigvezetett, magával ragadott, majd elengedett. Sok társadalmi csavart, és dilemmát élezett ki, amivel megvágja magát az óvatlan olvasó. Én is „elvágtam” a kezem ezzel a könyvvel, mert édes-bús, elgondolkodtató volt. Megmutatta a tipikus gőgös embert, akik vagyunk, megtagadva a múltat, szemben állva a jövővel. Holott összetartás nélkül nincs fejlődés. Egy dolgot azonban nem lenne szabad elfelejtenünk, hogy mind egy anyagból vagyunk gyúrva, és egy felé tartunk. Időnk véges. Éppen ezért nagyobb tiszteletet kellene tanúsítanunk az élet felé.

Zadie Smith regénye méltán lett világhírű.
Három család élete a multikulturális Londonban. A cselekmény feszes, folyamatosan ébren tartja az olvasót. A történet jobb megértéséhez az írónő néha visszanyúl a század közepi Jamaicába és Bangladesbe. Nagyon élvezetes olvasmány. Folyamatosan olyan érzésem volt, mintha Rushdie meséje keveredne Heller abszurd szatírájával. Mindenkinek ajánlom, aki igényes (poszt)modern szépirodalomra vágyik.

Hát nem semmi, hogy Zadie Smith milyen fantáziával rendelkezik. Mind a szereplők, mind a történet, mind a szerkezet nagyon egyedi. Egy hatalmas családregény több generáció bemutatasával a multikulturális Londonban. Első körben két férfi barátságát ismerjük meg, akik együtt voltak katonák. Az egyik egy fehérbőrű angol, a másik egy muszlim bangladesi. Aztán ők megnősülnek és ezután pedig a gyerekek szemszögével folytatjuk. Végigkísérjük az életüket, hétköznapi szituációkban láthatjuk hogyan küzdenek az előítéletekkel legyen az vallás, bőrszín, szexuális vagy nemi hovatartozás. De a történetben megjelenik a génmanipuláció és a szélsőséges csoportok is mint a mai modern korunk velejárói.
Azért be kell vallanom, hogy néha azért kicsit untam, főleg Szamad szemszögét. Vagy csak azért mert az ő megnyilvánulásaival, döntéseivel nem értettem egyet legjobban. Márcsak azért is mert ő pontosan tudja milyen a megkülönböztetés, és pont ő az aki a feleségét se tekinti egyenlő félnek. De a fiai nevelése sem volt szimpatikus nekem. Aztán Irie fejezete alatt mélyültem bele jobban a könyvbe. Talán mert az övé volt az egyetlen női rész, de nagyon kíváncsi is voltam milyen lehet az élet ilyen felmenőkkel. Nagyon sajnáltam is őt, hogy folyamatosan megfelelési kényszere volt és ugyan más problémák miatt is (pl.: afro frizura) de mégis nagyon magamra ismertem, hiszen ha egy kicsit is más vagy mint az átlag akkor egy állandó plusz munkának érzed, hogy beilleszkedj.
Számomra pont ezért a fő mondanivalója a történetnek az volt, hogy bármennyire fontosak a gyökerek és keresed azt, hogy hová is tartozol mégis akkor leszel boldog ha elfogadod magad és megteremted a saját önálló életed és környezetedet úgy, hogy másnak nem ártassz.
Az, hogy ez a könyv a 90-es évek végén íródott nagyon felnyitotta a szememet arra, hogy mennyire lassan változnak a dolgok. Eltelt több mint 20 év és még mindig ugyan azokkal a gondokkal küzd a társadalom, ugyanúgy kisebbségek vannak, sőt ha azt nézem még a nők helyzete se változott sokat…
Örülök, hogy ajánlással ugyan de a kezembe került ez a könyv és biztosan mást is fogok olvasni az írónőtől.

Azt hiszem nagyon megtaláltak mostanában az igazán nekem való regények, ez is nagyon tetszett. Végig olvasmányos, vicces, érdekes, és az utolsó oldalakon még vár egy nagy csavar is.

A Fehér fogak tipikus debütáló-regény: lehet, hogy helyenként kiforratlan, vagy túl sok mindent akar egyetlen könyvbe zsúfolni, de annyira eredeti, lendületes és lelkes, hogy az ember könnyen megbocsátja neki az apróbb hibákat. A stílusáról nekem Franzen jutott az eszembe: szatirikus, lényeglátó és realista. Sodró lendülettel száguld a katarktikus végkifejlet felé, s közben tökéletesen bemuatatja az angol (és egyéb nyugat-európai) multikulturális társadalmak problémáit. Brexit-regénynek is simán elmenne: igaz, hogy 16 évvel a népszavazás előtt jelent meg, de nagyjából minden folyamatot bemutat, melyek a mostani helyzethez vezettek.
Nagyon szerettem – annak ellenére is, hogy számomra mindig megnehezíti az olvasást, ha egy ilyen hosszú könyv szatirikus. Amikor ennyi időt töltök a szereplőkkel, szeretem őket kedvelni – na, Ikbalékat, Jonesékat és pláne Chalfenékat a legtöbbször nagyon nehéz. Szerencsére Zadie Smith azért nem veti el a sulykot, és mindig éppen akkor csillantja meg a szereplők esendő emberi oldalát, mikor már kezdene túlságosan is elegünk lenni belőlük.
Biztos, hogy fogok még tőle olvasni mást is.

Igazából nem is értettem magam, hogy miért vettem meg. Talán valami kritikát olvastam róla a Guardian-ben. Aztán sokáig ott figyelt a polcon mígnem egyszer elkezdtem olvasni és lassan de biztosan beszippantott. Szimpatikus és kevésbé az karakterek, de hitelesnek tünnek. Jó dramaturgia. Kedvenc. 5 / 5

Nagyon egyedi családregény. Az elején nagyon szerettem a humorát, a stílusát, ahogy bemutatja ezt a sok szereplőt. Tetszett a kultúrák keveredése, a vallások sokfélesége és a regény mondanivalója. Értőn kalauzolja végig az olvasót a multikulturális Londonban a bevándorlók életén és dilemmáin: a szülők a múlt és hagyományok szorításában vergődnek, miközben vágynak a haza után, amit elveszítettek, a gyermekeik pedig, a második generáció, akik már az új hazában született, keresik a saját identitásukat, ami független a szülőktől, de amitől mégsem tudnak soha teljesen megszabadulni. Elgondolkodtatott, hogy milyen nehéz is bevándorlónak lenni, hogy a múltadat mindig magaddal hordod, és nem tudsz teljesen asszimilálódni soha. Mindig meglep, amikor egy szépirodalom ilyen olvasmányos és gördülékeny, mint ez, az első felét igazán szórakoztató volt olvasni. De aztán beütött az ilyen féltéglák átka, kezdtem úgy érezni, hogy túl sok az oldal és ahhoz képest kevés a tartalom. Volt pár lényegtelen epizód benne, és a vége sem lett akkora katarzis, mint amilyen alaposan elő volt készítve. Ennek ellenére nem bánom, hogy elolvastam. Jó a címe is, ahogy a fogak újra és újra megjelennek a regényben, emlékeztetve arra, hogy lehet valaki bármilyen bőrszínű, bármilyen vallású, bárhonnan jött is egy biztos: hogy fehérek a fogai.

Érdekel a kultúrák találkozása, bevándorlók élete témakör, emiatt választottam ezt a könyvet. Viszont szerintem nehezen indult, és a végére sem tudta fenntartani az érdeklődésemet. A közepét szívesen olvastam, de néha nem egészen értettem, hogy egyes jelenetek hogy is kerülnek bele a történetbe. Pl. a zenetanárnő esete nekem kicsit kilógott, ami azt jelenti, hogy ezek miatt nem állt bennem össze kerek egésszé.