1.
A lebegő világ
Úgy terülnek el alatta a völgy fényei, mintha izzó drágakövek lennének egy sötét dagályhullámon. Az öböl egy negatív tér körülöttük, ólomhullámain megcsillan a hold ragyogása. Irina ráeszmél, hogy a lámpák szabálytalan elhelyezkedésében van egyfajta mintázat, ami mélyebb és sokatmondóbb az épületek és az utcák esetleges geometriájánál, amelybe a város, ha vonakodva is, de belekényszerült, és miután erre rádöbben, a korábban különállónak tűnő fénypontok csillagképekké állnak össze, és mindegyik fénypont önmagában is egy csillagkép, egy ragyogó alakzat a maga végtelen, lefelé haladó útján, a város pedig egy jelentéstől sugárzó csillagköd, és Irina ennek hatására ébred végül tudatára annak, hogy álmodik.
Most már tisztában van azzal, hogy egy repülőgépen ül, a homloka az ablaknak támaszkodik, rácsodálkozik a saját lassú, egyenletes lélegzetvételére, és arra, hogy milyen esetlen természetességgel dobja szét maga előtt a két lábát. Az utolsó Los Angelesből San Franciscóba tartó gépet kapta el, amely éjfélkor indult egy kihalt terminálról, ahol már csak a padlósúroló drónok maradtak. Most, hatezer méteres magasságban teljesen egyedül van, a repülőgép magától követi az ég erővonalait, mint egy néma, barátságos állat, ami már jól ismeri a hazavezető utat. Ezen még az ébredezés ködében is meghökken egy kicsit, mivel az automatizált kereskedelmi repülőgépeket csak kamaszkorában találták fel, de arra gondol, hogy a műholdakhoz, illetve a szélformációk, a felhőalakzatok és a légi forgalom adatbázisaihoz hozzáféréssel rendelkező gép az egész éjszakát egyben látja lát.
Eszébe jut az ülés támlájába rejtett kamera – elképzelhető, hogy egy távoli, elsötétített irodában ott ül egy unatkozó, magányos alkalmazott, akinek a körme már árkokat váj a kávéscsészéjébe, és az arcáról visszatükröződik a LED fénye, miközben őt nézi, és egy pillanatra aggodalommal tölti el a mozdulatlansága, de utána megnyugszik a szemhéja rebbenései láttán – vajon ez az alkalmazott táplál bármiféle együttérzést a rábízottak iránt, akik ebben a hatalmas, égi tengeröbölben sodródnak?
A repülőgép megbillen, mire Irina teljesen felébred. Egy hangosbemondó tanácsokat kezd osztogatni tompa hangon, amelyeket automatikusan elenged a füle mellett. Az ablakon túl látja, hogy a pikkelyes szárnypanelek kicsit megdőlnek, a légáramlat hófehér felettük. Még mindig ott van alatta az öböl a firkaszerű fényeivel, de immár teljesen egyértelműen és banálisan – ott ragyognak az új belváros tornyai, a hivatali épületek parkjai, a favelák ciklopszi salakkupacai. Már könnyebbnek érzi magát; megkezdődött a leszállás.
1. fejezet