Void ​Star 6 csillagozás

Zachary Mason: Void Star

“Ez ​a legjobb és legszebb regény a számítógépekről a Neurománc óta.” —Michael Clune

A nem túl távoli jövőben a tengerszint megemelkedett és az Egyenlítő menti területek kiürülőben vannak, de még mindig jó gazdagnak lenni San Franciscóban, ahol felfegyverzett drónok tartják távol az elszegényedett tömegeket. Irina nem gazdag, legalábbis nem annyira, de mesterséges memóriával rendelkezik, aminek köszönhetően mindenre tökéletesen emlékszik. Közvetítőként dolgozik a megbízói és azok átláthatatlanul összetett mesterséges intelligenciái között. A munka jól fizet, Irina évente egyszer még a Mayo Klinikára is el tud menni belőle, ahol különböző kezelésekkel késleltetik az öregedését.

Kern nem mondhatja el magáról mindezt. Egyike azon menekülteknek, akik a várost körülvevő, drónok építette, állandóan terjeszkedő favelákban nyomorognak. A napjait szerzetes módjára tölti, könyörtelenül gyakorolja a különböző harcművészeteket, miközben tolvajként és utcai… (tovább)

Eredeti mű: Zachary Mason: Void Star (angol)

>!
Agave Könyvek, Budapest, 2018
384 oldal · ISBN: 9789634194538 · Fordította: Farkas Veronika
>!
Agave Könyvek, Budapest, 2018
384 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634194521 · Fordította: Farkas Veronika

Most olvassa 7

Várólistára tette 83

Kívánságlistára tette 105

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

>!
pat P
Zachary Mason: Void Star

Szóval az igen kedvező első benyomások után küzdöttünk egymással rendesen, de aztán úgy 55%-nál úgy döntöttem: baromi élvezetes ez, a meglepően hosszú és kacifántos mondataival egyetemben, ha nem a metrón akarom olvasni, vagy késő este nulla aggyal.

Meg fogtok egyébként lepődni, ha megmondom, miért élveztem. Mert nem, nem, nem a rettentő mély és kifinomult mondanivaló&kérdésfeltevések miatt, nem is a szépirodalmat közelítő stílus miatt. (Halkan jegyzem meg, hogy attól, hogy egy átlagos mondat 12 tagmondatból áll, és szépek benne a jelzők, meg még pontosvesszőt is rendszeresen használ az író, nem lesz szépirodalmi egy mű; inkább csak stílusnehéz, ami zsánerkönyvnek nem biztos, hogy jól áll. Cyberpunk-leszármazottnál persze nyilván ez alapfelszereltség, nem is kell nagyon nyafogni – csak otthon, nyugiban kell olvasni.)

Legjobban a döbbenetesen jó hangulata tetszett – a mindenféle országokkal, favelákkal, hóesésekkel, drónokkal, muay thai-jal, szerverparkokkal, és még számtalan, többé-kevésbé spoilerveszélyes alkotóelemmel megkomponált világ összességében hideg és idegen, de dinamikusan változó, időnként mégis (ha máshonnan nem, egyéb történetekből) ismerős hangulata. Nekem főleg Neal Stephenson és Ian McDonald integetett sokat a sorok közül (Gibsonon kívül, persze), de meglepően gyakran volt benne egy kis Mátrix és Greg Egan, sőt Rajaniemi és Dan Simmons is – Mason nem akkora mágus ugyan, mint Rajaniemi, és különféle nagyvadakról is tanulhatna még ezt-azt Simmonstól, de összességében engem meggyőzött. Sokáig aggódtam ugyanis, hogy a cizelláltan bonyolult mondatszövevények virtuális selyemköntöse alatt a király tulajdonképpen meztelen – de végül elhittem, hogy van tartalom is a forma mellé. Ha átvert mégis, hát nem bánom. :)
A másik dolog pedig, ami miatt tetszett, az nem más, mint a pörgős cselekmény, ami hát tulajdonképpen izgalmas, és lebilincsel és nehéz letenni a könyvet: a három történetszál, ahol Kern az akció, Irina a kulcs, Thales pedig a rejtély, és ahogy a három összeér.

Ne olvassatok róla cselekményleírást: vagy spoileres, vagy nem lehet róla érdemben írni.
És szerintem tényleg csak nyugiban érdemes, ha nem akartok az elején lepattanni a szövegről. Később már nem olyan nehéz, ahol a cselekmény igazán beindul – addig kell kicsit küzdeni, de nekem megérte.

>!
marcipáncica 
Zachary Mason: Void Star

Igazából jó ez a könyv, csak én nem értettem igazán. Van ez így, én ezt nem is feltétlenül rónám fel hibaként, aki otthonosabban mozog a Mason által feldolgozott témákban, vagy több időt szán az utánanézésre, annak egy egészen sajátos élményben lesz része. Türelem kell ehhez a könyvhöz, ami bennem nem feltétlenül volt meg.

Pedig annyira jó témák vannak benne, amikből süt, hogy az író értette a dolgát. A Mason által felvázolt világ remek, nem túl távoli jövőképe valóságos, és a jelenlegi világunk nagyon is valószínű továbbgondolása. Nagyon tetszett, hogy igazából csak felvázolja azt, hogy merre tart a jelenlegi társadalmi- és technikai fejlődés, nem dob hozzá semmilyen váratlan katasztrófát, vagy idegenkezűséget, ezzel nagyon jól megalapozott egyfajta feszültséggel teli, kissé rémisztő alaphangulatot. Az atmoszféra, a hozzátartozó apró részletek, a világ kidolgozás aprólékos, szépen és következetesen felépített, és egyszerre idézi meg a nagy klasszikus cyberpunk-művek világát, és ad hozzá kellő egyediséget.
A technológia fejlődésének iránya, a mesterséges intelligencia, a memória-fokozás, az élet meghosszabbítása (illetve a halhatatlanság elérése) az emberiséget örökké foglalkoztató témák, amiket felhasználva Mason súlyosabb egzisztenciális kérdések átgondolásának irányába tereli az olvasót, csak sajnos elég körülményes módon.
A rengeteg, nyelvezetében és részleteiben gazdag leírás bár tényleg gyönyörű, egy idő után inkább csak lassítja a történetet, és ez egyébként is kesze-kusza cselekményt még jobban megzavarja. A helyenként nagyon rövid – néhol hosszabb fejezetek, amikben folyamatosan váltakozik a három főszereplő szemszöge önmagukban jól működnek, de egységében nézve nagyon nehezen épül fel belőlük a regény. Magukról a szereplőkről igazán nem is tudnék mit elmondani, bár általuk nagyon érdekes pszichológia kérdések is felszínre kerültek a történetben, magukat a karaktereket nem találtam kiemelkedőnek, inkább csak eszközök voltak a cselekmény és a mögöttes tartalom összehozásában.

Maga az írás minősége és az ötletek nagyon jók, de számomra a megvalósításon elcsúszott a dolog. Kicsit úgy éreztem, hogy a technológia háttér nem földi halandók számára lett közvetítve, és sokszor kaptam magam azon, hogy egyszerűen értetlenül olvasom csak a sorokat, akár többedjére is, és nem sikerült összeraknom a képet. Valahogy Mason többet akart, de nem sikerült megfelelően közvetítenie azt számomra, és a történet a közepetáján szét is esett. Ettől függetlenül azt mondom, hogy a Void Star egy nagyon érdekes és elgondolkodtató regény, ami akár többszöri újra- vagy beleolvasást is megérdemel, és amikor éppen elkaptam a cselekmény fonalát, illetve tudtam követni Mason gondolatmeneteit, akkor nagyon jó élményben volt részem.


Népszerű idézetek

>!
Agave_Könyvek KU

1.
A lebegő világ

Úgy terülnek el alatta a völgy fényei, mintha izzó drágakövek lennének egy sötét dagályhullámon. Az öböl egy negatív tér körülöttük, ólomhullámain megcsillan a hold ragyogása. Irina ráeszmél, hogy a lámpák szabálytalan elhelyezkedésében van egyfajta mintázat, ami mélyebb és sokatmondóbb az épületek és az utcák esetleges geometriájánál, amelybe a város, ha vonakodva is, de belekényszerült, és miután erre rádöbben, a korábban különállónak tűnő fénypontok csillagképekké állnak össze, és mindegyik fénypont önmagában is egy csillagkép, egy ragyogó alakzat a maga végtelen, lefelé haladó útján, a város pedig egy jelentéstől sugárzó csillagköd, és Irina ennek hatására ébred végül tudatára annak, hogy álmodik.
Most már tisztában van azzal, hogy egy repülőgépen ül, a homloka az ablaknak támaszkodik, rácsodálkozik a saját lassú, egyenletes lélegzetvételére, és arra, hogy milyen esetlen természetességgel dobja szét maga előtt a két lábát. Az utolsó Los Angelesből San Franciscóba tartó gépet kapta el, amely éjfélkor indult egy kihalt terminálról, ahol már csak a padlósúroló drónok maradtak. Most, hatezer méteres magasságban teljesen egyedül van, a repülőgép magától követi az ég erővonalait, mint egy néma, barátságos állat, ami már jól ismeri a hazavezető utat. Ezen még az ébredezés ködében is meghökken egy kicsit, mivel az automatizált kereskedelmi repülőgépeket csak kamaszkorában találták fel, de arra gondol, hogy a műholdakhoz, illetve a szélformációk, a felhőalakzatok és a légi forgalom adatbázisaihoz hozzáféréssel rendelkező gép az egész éjszakát egyben látja lát.
Eszébe jut az ülés támlájába rejtett kamera – elképzelhető, hogy egy távoli, elsötétített irodában ott ül egy unatkozó, magányos alkalmazott, akinek a körme már árkokat váj a kávéscsészéjébe, és az arcáról visszatükröződik a LED fénye, miközben őt nézi, és egy pillanatra aggodalommal tölti el a mozdulatlansága, de utána megnyugszik a szemhéja rebbenései láttán – vajon ez az alkalmazott táplál bármiféle együttérzést a rábízottak iránt, akik ebben a hatalmas, égi tengeröbölben sodródnak?
A repülőgép megbillen, mire Irina teljesen felébred. Egy hangosbemondó tanácsokat kezd osztogatni tompa hangon, amelyeket automatikusan elenged a füle mellett. Az ablakon túl látja, hogy a pikkelyes szárnypanelek kicsit megdőlnek, a légáramlat hófehér felettük. Még mindig ott van alatta az öböl a firkaszerű fényeivel, de immár teljesen egyértelműen és banálisan – ott ragyognak az új belváros tornyai, a hivatali épületek parkjai, a favelák ciklopszi salakkupacai. Már könnyebbnek érzi magát; megkezdődött a leszállás.

1. fejezet

>!
Agave_Könyvek KU

– Hogy vagy? – kérdezte az anyja rekedtes hangon, miközben a kötésre vigyázva hátrasimította a haját, és Thales látta, hogy megnyugszik, amikor a tekintete végre ráfókuszál. Ott volt a szavai emléke, majd a szavai emlékének az emlékének az emléke és annak az emléke, egymást visszhangozva, amíg a figyelme el nem terelődött.
– Mi történt? – kérdezte. Pár pillanatnyi szünet, amíg az anyja kigondolta, mit mondjon, és ez arra utalt, hogy valami baj van, aminek, a körülményekre való tekintettel, eleve nyilvánvalónak kellett volna lennie.
– Megtámadtak titeket – mondta az anyja. – Egy bérgyilkos. Te megsebesültél, az apád pedig meghalt. Politikai ügy volt.
Thales szomorúságot keresett, de csak meglepődést talált magában afelett, hogy az öregembernek elfogytak a trükkjei; felmerült benne, hogy nem bizonyul-e vajon az apja végzete megrendezettnek, mintha Sherlock Holmeshoz hasonlóan nem halt volna meg, csak elbújt volna, hogy egy megfelelően drámai pillanatban ismét felbukkanjon.
– Rio már kibírhatatlan volt – folytatta az anyja –, és azok az orvosok, akikre szükséged van, nem voltak hajlandóak Brazíliába utazni, úgyhogy a testvéreiddel együtt idehoztalak, Los Angelesbe. Nemsokára visszamegyünk az igazi Államokba, ha megkapjuk a vízumokat, és eléggé rendbe jössz az utazáshoz.
– Megsebesültem?
– Egy orvlövész páncéltörő lövedékeket lőtt az apád kocsijára – szólal meg az idegen felállva.
Amerikai, ennek megfelelő színpadiassággal és végtelen magabiztossággal, a kölnije folyóvizet és orchideákat idéz.
– Téged kétszer eltalált. Kilyukadt a tüdőd, és komoly koponyasérülést szenvedtél. Három héten át mesterséges kómában tartottak. Huszonhat órán keresztül műtöttelek.
A sebész mozdulatai rendkívül fegyelmezettnek tűnnek, mintha nem lenne hajlandó kimutatni a kimerültségét.
– Én most emlékszem dolgokra.
– Az implantátumod miatt. Nagyjából öt centivel a homlokodon lévő kötés alatt van. Átvette a pótolhatatlan szövetek funkcióját, és így megmentette az életedet. A memóriabővülés csak egy mellékhatás, egyfajta bónusz.
A sebész a tabletjére pillant és elmosolyodik; ez az első repedés az egyébiránt töretlenül szakszerű álcáján.
– A beültetése… bonyolult volt, de örömmel jelenthetem ki, hogy tökéletesen működik.
Thales olvasott már memóriaimplantátumokról, és gondolkozott is már azon, hogy milyenek lehetnek, de soha nem hitte volna, hogy megtudja.
– De azok nem szoktak működni – mondta.
– A memória mindig működött, csak a páciens halt meg általában – válaszolta a sebész szenvtelenül és távolságtartással.

3. fejezet - Az okulusz

>!
Agave_Könyvek KU

2.
Játszótér a magasban

Kern tenyere megsajdul a hűvös betonra csapódva, de a férfi felpattan, és továbbrohan, végigsuhan a sűrű favela tetői felett. Az éjszakai vigadozók és ragadozóik már eltűntek, a dolgozók még csak most ébredeznek, úgyhogy nincs más tanúja az útjának, csak a szélben reszkető zászlók és a kiteregetett ruhák.
Ekkor egy kanyon nyílik meg előtte, egy rés a háztetők anyagában – az önfegyelme nem engedi, hogy lassítson, úgyhogy csak megveti a lábát, és elrúgja magát – alatta erkélyek villannak, kábelek cikáznak a semmiben, a szakadék hideget lehel rá egy pillanatra. Szilárd talajt ér, és hálás a beton durvaságáért, a súrlódásáért, azért, hogy a játszóterévé változtatja a favelát.
Egy gömbölyű, kutya méretű hangyára emlékeztető drón terít módszeresen egy új réteg betont az előtte lévő falra; lassan felemeli mályvaszín műanyag fejét, hogy letapogassa Kernt, de ő már felette és mögötte van, túl rajta. Illegális robotok; a zümmögésük, ami a napnak ebben a szakában az egész várost áthatja, el fog tűnni, mire munkába indulnak az emberek. Még egy éjszaka, és bármi is épül, az be lesz fejezve, a súlya hozzáadódik a folyamatosan fejlődő városhoz.
A beton mintha egy kicsit engedne a lába alatt; ez talán csak a sebességéből fakadó illúzió, de az is lehet, hogy ez a tömb túl lett építve és ingatag. Kern látott már víznyelőket, repedezett beomlásokat, összetört bútorokkal keveredő sitthalmokat, szétszórt ruhákat, a tönkretett magánéletek összes szomorú relikviáját. Megvizsgálta a közelmúltbéli omlások nyomában maradt romokat, emlékszik a megtervezetlen útvesztők zsúfolt, véletlenszerű geometriájára, a felette megmoccanó betontömbök keltette rémületre. Gyorsabban kezd futni, mintha kergetnék, a lehelete gőzölög, a lába szinte hozzá sem ér a talajhoz.
A háztetők lejteni kezdenek, és Kernt rettenetes könnyűség tölti el, miközben törött betonprizmákon ugrál át; a lejtő arra emlékezteti, hogy egykor domboldalak voltak a favelák alatt, és felmerül benne a kérdés, hogy a favelák töredezett körvonala vajon az immár láthatatlan lankákét tükrözi-e. Soha nem talált odalent tiszta földet, csak alagutakat, falrétegeket és újabb és újabb szobákat egyre mélyebben, alattuk pedig az ősi épületeket, pincéket és csatornákat, sötétben feledett üregeket. Azt beszélik, a mélyben csodálatos dolgok várják azt, aki ismeri az utat – egy bordélyház egy hosszúkás teremben, amelyet egyetlen izzó világít meg, egy titkos klub, ahol férfiak sakkoznak, és soha senki nem szólal meg, egy tengervízzel megtöltött úszómedence, lazuritlapokkal kirakva.
Előtte egy alumínium víztorony, egy funkcióját vesztett vegyszertartály áll ki a tetőből, mint egy felállított tojás. Kern lendületet vesz, és felugrik rá, a hanyagul összehegesztett létra megnyikordul a súlya alatt; amikor a tetejére guggol, a tartályban megloccsan, mozogni kezd a több ezer liter folyadék. Miközben a fiú lélegzetvétele lelassul, a verejtéke pedig felszárad, végignéz a víz halvány ragyogásán, a hidakat magukba burkoló ezüstszínű felhőkön; belső szemével követi a saját titkos útjai térképét San Franciscón át. Van valami a belváros toronyházainak fényében, amitől távolinak, megronthatatlannak, időn kívüli helynek tűnik.

2. fejezet


Hasonló könyvek címkék alapján

Ernest Cline: Ready Player One
Neal Stephenson: Snow Crash
Cixin Liu: A Háromtest-probléma
James Dashner: Halálos hajsza
Jeff Noon: Vurt
Iain M. Banks: Közelkép
Kaptás András: A Tudás fénye örök
Mur Lafferty: Hat ébredés
Dan Simmons: Hyperion
Kim Stanley Robinson: Aurora