Void ​Star 76% 62 csillagozás

A Void Star itt lapult már egy ideje a polcomon, amikor az értékelések között megakadt a szemem Ian McDonald nevén. A kérdés eldőlt, előre a várólistán. Olvasás most, késlekedés nélkül. Majd: döntés pozitív visszacsatolása, a választás tökéletes.
A történet valóban játszódhatna akár napjainkban is. Hiszen földtörténeti korok mércéjével mérve ténylegesen csak másodpercekre vagyunk attól, hogy az egyre gyorsuló technikai-műszaki fejlődésünk, biotechnológiai kutatásaink, a klímaváltozás gyorsulása, a gazdasági szereplők helyzetének – mind társadalmi rétegek, mind pedig földrajzi helyzetük vonatkozásában – egyre gyorsuló polarizálódása, a regénybeli Föld bolygón uralkodó állapotok a hétköznapjaink részeivé váljanak. Bizonyos rétegek, gazdasági-politikai oligarchák elképesztő mértékű térnyerése, a szegényebb népcsoportok további lecsúszása, mindeközben az egyetlen, ma még elérhetetlennek tűnő cél, a halhatatlanság, vagy egyszerűen csak az öregedés megállításának víziója.
No, és ekkor csapunk bele igazán a lecsóba: humán hatalmakon átnyúló mesterséges intelligenciák a háttérben, rejtélyes hálózatokon futó számítógépes szimulációk, a transzhumanizmus árnyéka, agyi implantátumok emlékbankjainak fosztogatása. Üldözés és menekülés, családi titkok és országokon átívelő rejtélyek, határtalan erőforrások gátlástalan kihasználása a kommercializálódott tudomány „szent grál”-jának, az öregedés megállításának „receptjéért”.
De ez mind semmi, hiszen hasonló eszköztárral dolgozott Gibson már évtizedekkel ezelőtt (és már azt is imádtam). Az igazi varázslat azonban (és itt jön képbe számomra McDonald) az utánozhatatlan hangulat megteremtése. Nem csak a földrajzi változatosságot értem ez alatt. Nem kizárólag az amerikai szupervárosok favelákat szülő, reménytelen jövője, a thaiföldi dzsungel világtól menekülő utcai harcosainak közösségei, vagy Szingapúr elsüllyedt civilizációjának egzotikus csodája.
Legalább ennyire fontos az emlékek, álmok, hallucinációk hangulata, az őserdő fojtogató, párás közege, vagy az óceánok hullámainak robaja, a rendre feltűnő pusztító, vagy éltető víztömegek, a szinte égbe nyúló, meredek hófalak képe, az érzetek rejtélyes, mégis plasztikus manifesztálódása az oldalakon, a képek valóságba tolakodó megjelenése, a szagok nyomasztó, megmagyarázhatatlanul addiktív kipárolgása.
Mindez együtt, akár ha Mab királynő tenné, varázsos álmot bocsát az arra fogékony olvasóra, elandalít, felráz, megnyugtat és felzaklat egyben.

Szolgálati közlemény!
A fentiekben leírtak szigorúan személyes tapasztalatok, a szubjektív értékítélet eltorzult agyszüleményei. A szóban forgó nyomdatermék nem nyújt könnyed szórakozást, azt mindenki csak saját felelősségére fogyassza!

Nehéz falat volt. Hamarabb jóllaktam vele, mintsemhogy véget ért volna, így az utolsó fejezeteket már kicsit erőltetnem kellett, nehogy eltoljam magamtól.

A tartalmáról, meg a klasszikus cyberpunk-kal való viszonyáról már többen értekeztek előttem, én most csak néhány egyszerű gondolatot osztanék meg arról, szerintem mitől jó és mitől mégsem annyira jó ez a regény.
Először is a szöveg, az nagyon virtuóz: bonyolult, tömény, rengeteg képpel operál, szóval az a koncentrálós fajta, amivel egy Bartók Béla úti villamosan kapaszkodva gyakorlatilag esélytelen lépést tartani – ha kicsit is lankad a figyelmed, kipenderít a fúga. Mondjuk ilyen könyveket szeretnék azok kezébe nyomni, akik még mindig azt gondolják, hogy a science fiction és a szépirodalom két különböző dolog, és nemcsak a tematikai fókusz gyömöszöli ezeket a műveket meghatározott fogyasztói kategóriákba és polcokra. Azt is szerettem, hogy Mason meri nem megmagyarázni a jövőképét, csak elárasztja vele a lapjait és hagyja, hogy az olvasó rakja össze a hátteret a vágóképekből, illetve abból amit az ökológiai veszélyekről, a társadalmi folyamatok irányáról, a neurológiai kutatások és mesterséges intelligencia fejlődéséről pillanatnyilag sejteni vél.
Másrészről ez a könyv szerintem erősen túl lett szerkesztve. Nem is annyira a maximalizmus izzadságszagát, inkább a mérnöki precizitás ridegségét érzem ki a regény felépítéséből, és engem zavart, hogy nem tudtam zsibbadtan beleolvadni a történetbe. A három külön tartott szál önmagában nem probléma, sőt, egészen bevett megoldás a feszültség fenntartására, de a túl gyors váltások és túl rövid fejezetek valami türelmetlen idegességet hordoztak magukban. Én legalábbis hol türelmetlen, hol ideges lettem tőle, kicsit olyan érzés volt olvasni, mint amikor webes böngészés közben a linkek mindig tovább löknek új oldalak megnyitására, ezért nem tudok igazán elmélyülni a tartalmak feldolgozásában.

Amúgy meg az a benyomásom hogy Hannu Rajaniemi csodálatos őrületének előzménykötetét olvastam, csak kevesebb líraisággal és több moralizálással. Masonbe egy csipetnyivel kevesebb intuíció, és több keresettség szorult, mint finn kortársába, ugyanakkor nem lennék meglepve, ha a legjobb regényeit még csak ezek után írná.

Szóval az igen kedvező első benyomások után küzdöttünk egymással rendesen, de aztán úgy 55%-nál úgy döntöttem: baromi élvezetes ez, a meglepően hosszú és kacifántos mondataival egyetemben, ha nem a metrón akarom olvasni, vagy késő este nulla aggyal.

Meg fogtok egyébként lepődni, ha megmondom, miért élveztem. Mert nem, nem, nem a rettentő mély és kifinomult mondanivaló&kérdésfeltevések miatt, nem is a szépirodalmat közelítő stílus miatt. (Halkan jegyzem meg, hogy attól, hogy egy átlagos mondat 12 tagmondatból áll, és szépek benne a jelzők, meg még pontosvesszőt is rendszeresen használ az író, nem lesz szépirodalmi egy mű; inkább csak stílusnehéz, ami zsánerkönyvnek nem biztos, hogy jól áll. Cyberpunk-leszármazottnál persze nyilván ez alapfelszereltség, nem is kell nagyon nyafogni – csak otthon, nyugiban kell olvasni.)

Legjobban a döbbenetesen jó hangulata tetszett – a mindenféle országokkal, favelákkal, hóesésekkel, drónokkal, muay thai-jal, szerverparkokkal, és még számtalan, többé-kevésbé spoilerveszélyes alkotóelemmel megkomponált világ összességében hideg és idegen, de dinamikusan változó, időnként mégis (ha máshonnan nem, egyéb történetekből) ismerős hangulata. Nekem főleg Neal Stephenson és Ian McDonald integetett sokat a sorok közül (Gibsonon kívül, persze), de meglepően gyakran volt benne egy kis Mátrix és Greg Egan, sőt Rajaniemi és Dan Simmons is – Mason nem akkora mágus ugyan, mint Rajaniemi, és különféle nagyvadakról is tanulhatna még ezt-azt Simmonstól, de összességében engem meggyőzött. Sokáig aggódtam ugyanis, hogy a cizelláltan bonyolult mondatszövevények virtuális selyemköntöse alatt a király tulajdonképpen meztelen – de végül elhittem, hogy van tartalom is a forma mellé. Ha átvert mégis, hát nem bánom. :)
A másik dolog pedig, ami miatt tetszett, az nem más, mint a pörgős cselekmény, ami hát tulajdonképpen izgalmas, és lebilincsel és nehéz letenni a könyvet: a három történetszál, ahol Kern az akció, Irina a kulcs, Thales pedig a rejtély, és ahogy a három összeér.

Ne olvassatok róla cselekményleírást: vagy spoileres, vagy nem lehet róla érdemben írni.
És szerintem tényleg csak nyugiban érdemes, ha nem akartok az elején lepattanni a szövegről. Később már nem olyan nehéz, ahol a cselekmény igazán beindul – addig kell kicsit küzdeni, de nekem megérte.

Mason nem találta fel a kiberpunk 2.0-t, nem alkotott új, 21. századi paradigmát a számítógépek jövőjéről. De modern, mai szemszögből megírta azt, amit valószínűleg sokan gondolunk a kibervilágról, csak még talán nem öntöttünk szavakba. Röviden azt, hogy nem fog működni.

A történet a nem is olyan közeli jövőben játszódik, ahol a technikai fejlődés elért egy, a mi valóságunktól nem is olyan távoli platóra, és a jelek szerint ott megrekedt. A továbblépés egyetlen útja az lenne, ha az embereknek sikerülne szót érteni a mesterséges intelligenciákkal, amelyek már legalább 90 éve szaporodnak a hálózatban, de mintha egy másik univerzumban élnének. A legközelebb még azok jutnak el hozzájuk, akiknek mesterséges agyszövet-pótlás van a fejében, de ez a technológia többször halálos, mint ahányszor nem. Szó szerint egy számjegyű azoknak a száma, akik képesek hosszú távon is együtt élni vele. Ennyit a transzhumanizmus kiberpunk irányáról, sugallja nekünk a szerző. Robocop is dead.

Ennél több konkrétumot nem is érdemes mondani a könyvről, azt ugyanis nem cselekménye, de nem is forradalmi háttérvilága határozza meg. Hanem a hangulata, és az a képessége, amellyel belemeríti az olvasót a jövő neonfényei közé. A kiberpunk sokáig azzal tüntetett, hogy még az SF-en belül is különösen száraz, technika-központú és az emberi lelket háttérbe szorító irányzat volt. A Void Star viszont az embert ragadja meg a gépek között. A kedvencelésén még gondolkodom, de ha eltekintünk attól, hogy nem bombáz forradalmi ötletekkel minden oldalon (amit általában elvárok egy SF-től), ez nekem való könyv.

Inkább élni szeretném az életemet, nem csak ápolni, mint egy bonsait.

Ökölbe szorítja a kezét, majd kinyitja, és tucatnyi álomkék pillangó rebben fel a tenyeréről és száll tova.

Úgy látszik, a tavalyi magyar sci-fi megjelenésekből azok jönnek be a legjobban, amiktől a leginkább tartok. spoiler Hiába szeretem a cyberpunkot, volt már vele egy-két kellemetlen élményem, ezért hajlamos vagyok óvatosan kezelni. Szerencsére a Void Star megszolgálta a bizalmamat, igazán ritka élménnyé vált az olvasás.
Nem egy egyszerű könyv és azt hiszem, nem is való mindenkinek. A három, egymást alig-alig keresztező, még is sok helyen összefüggő szállal, hosszú, sokszor elmerengő, de legtöbbször mégsem terjengős mondataival, amiket öröm volt olvasni. Akkor is, ha némelyiknek háromszor kellett nekifutni. A jövőképpel, ami nem szép, de lehetetlennek sem tűnik. Szerettem a történetet és azt a viszonylag lassú, de nem egy helyben toporgó módot, ahogy apránként felépítette és egymáshoz illesztette a sok kis kockát, amiből összeállt a nagy egész.
Egyedül talán az E/3 jelenidő volt az, ami egy kicsit zavart, nem igazán szeretem, ezért nem egyszer kizökkentem miatta az olvasásból, de ennél több gondom soha ne legyen egy könyvvel.
Egy valami biztos: ha a későbbiekben Zachary Mason tollából megjelenik valami, én vevő leszek rá!

A Void Star az a fajta regény, aminek időt kell szentelni, nem lehet felületesen olvasni. Mert minden mondat olyan, mintha külön egy kis történet lenne, a gondolatoknak súlya van.
Sajátos ritmikája mint egy színes-harsogó képfestett zuhatag, magával visz, elragad. Ha nem figyelek, elveszek a történetben, hiszen a valóságok esetlegesek, egyszerre történik az emlékezet tengerében és jelen időben, ezek összecsúsznak, egymásra hatással vannak.
Viszont ha az egész történet mögé nézek, látszik, az egész egy logikusan felépített elme szüleménye, mindegy egyes kis fejezet (külön kis történés) ha lassan is, de a végső célig vezet.
Megfogalmazása bizonyos helyeken William Gibson stílusát idézi, de nem erőltetetten, inkább örülök ennek a jelenlétnek, hogy visszaköszön.
Szeretem ezt a világot. Szeretek elveszni az elképzelt jövő valóságában, világutazó kozmopolitaként új városokban ébredni. Ahol mesterséges intelligenciák uralják a valóságot, az élet meghosszabbítható, és az emlékezet valóságos, mindig velem van. (bár vannak dolgok amire nem jó emlékezni, de vannak viszont aminek minden másodpercét örökké eltárolnék)
Mi is a Void Star? Nem állandó, alakítható dolog.. de ha belegondolunk, az élet sem az.
Olvassátok el ezt a könyvet, mert különleges. Kicsit olyan, mintha a jövő regénye lenne.

Nem tudom, hogy hányadán állok ezzel a könyvvel. A lassú kezdés ellenére egész érdekessé és izgalmassá vált a történet. Csak viszonyítás alapján csillagozom, mert a Kvantumtolvaj jobban tetszett, annak ellenére, hogy az is elég zavaros volt.
A három főszereplő közül Kern érdekelt leginkább, nála teljesen nyilvánvaló volt, hogy miért menekül. Ráadásul nem is kaptam meg sok mindenre a választ a végére.
Azt hiszem maradok az űroperáknál és a military sci-finél.

Érleltem magamban egy jó ideig ezt az értékelést, mert nem egy egyszerű eset ez a regény. Azt elmondhatom, hogy nem fogom a Neurománchoz hasonlítani, lévén azt még nem olvastam, sőt, cyberpunkot se túl sokat ez idáig. A Void Star mindenesetre érdekes élmény volt, az biztos. A regény három szála közül a legjobban Kernét szerettem. Talán bejátszhatott ebbe az is, hogy az utcai szamuráj volt a legközelebb az átlag emberhez (egyúttal olvasóhoz), ráadásul ő se tudott semmit jó sokáig, akárcsak az olvasó. Irina szála is érdekes volt, főleg ahogy a nyomozása haladt és kezdtek összeállni a kirakós elemei, de azért volt ott pár hümmögős rész is. Thales-szal viszont nem tudtam mit kezdeni, még a hátterének a kiderülése se keltette fel jobban a figyelmem, szóval részemről az ő szála eléggé feleslegesnek tűnt.
Amit még mindenképp kiemelnék, az a regény világa, Mason egy teljesen hihető jövőképet alkotott, ami egyszerre ismerős, ugyanakkor kellően futurisztikus is.
Száz szónak is egy a vége, nehéz erről a regényről írni, de aki kicsit is érdeklődik a cyberpunk iránt, az szerintem nem hibázik, ha tesz vele egy próbát.

Mi máson is járhat az esze annak, aki a jövőről ír könyvet, mint a halhatatlanságról, az örök fiatalságról. Szinte mást nem is hallunk több ezer év óta, hogy hogyan lehet ezt megvalósítani. A görögök korában elég volt, ha igazán jóban voltál egy istennel, és adott az ambróziából. Ma ez már egy kicsit bonyolultabb, az istenek helyett itt vannak az MI-k, majd ők megtalálják a megoldást erre a legfőbb problémára. Csak ne érezném ezt az avítt szagot… Meg hát tényleg ez a legfőbb probléma?
Az, hogy ennyi szál gabalyodik össze, engem idegesített, nemcsak ennél a könyvnél, bármelyiknél. Mert szerintem ez nem más, mint egy módszer, hogyan lehet felduzzasztani egy könyvet a szükségesnél többszörösére. Éppen ezért az elején határozottan le akartam tenni, és ezt nem tudom feledni azután se, hogy szépen felpörögnek az események a végére, a szálak összeérnek, igaz, elég sután.

Ugyan egy szuperszámítógép csücsül a zsebedben, és napi 8+ órát töltesz a vitruális világban, a cyberpunk mégsem halott, erre pedig itt a remek bizonyíték. Gibson biztosan megnyalta mind a tíz ujját (vagy csóválta a fejét, hogy valaki még mindig régimódi cyberpunkot ír, az öregnél sose lehet tudni), ugyanis a Void Star tőrölmetszett gibsoni könyv, és egyáltalán nem csak üres, csillogó krómváz.

Mason könyve mintha a cyberpunk elmúlt három évtizedének elegye lenne, az egész gibsoni világlátást átültetve a XXI. századi SF-be. A stílusa annyira összetett, hogy sokat nem is érdemes belőle egyszerre olvasni, én például nem hagytam elég időt ülepedni a szövegnek, emiatt egyszerűen átfutottam a különféle nüanszokon, amik emelhetik az olvasási élményt. De nem csak a stílus idézi a klasszikus cyberpunkot: a szereplők is jól körülhatárolható CP archetípusok (az utcai szamuráj, a high-tech beültetéssel bíró MI szakértő, és a furcsa, zavaros világba csöppent "kívülálló"), akiket úgy mozgat a szerző, ahogy a történet megkívánja. Akkor és ott lépnek kapcsolatba egymással, ahol kell, mint egy jól megszerkesztett algoritmus összetevői. A cselekmény egyébként végigjárja a cyberpunk összes klasszikus színterét, járunk hatalmas céges palotában, nyomornegyedben, harmadik világbeli, félig modern-félig őskori dzsungelben, sőt, még Japánba is teszünk egy kiruccanást. Ugyanígy a mellékszereplők, a történet apró, mellékes elemei, mind-mind megtalálhatóak az elmúlt harmincöt év regényeiben, de ami igazán bravúros, hogy a Void Star ezektől sem lesz utánérzés ízű! Jól klappolnak az összetevők, a történet is izgalmas és érdekes, a szöveg pedig bőven meghálálja a belé fektetett energiát. CP fanoknak kötelező, de azoknak is, akik valami mást várnak egy cyberpunktól, nem csak az üres sablonok ész nélküli visszaböfögését.