Void ​Star 6 csillagozás

1.
A lebegő világ

Úgy terülnek el alatta a völgy fényei, mintha izzó drágakövek lennének egy sötét dagályhullámon. Az öböl egy negatív tér körülöttük, ólomhullámain megcsillan a hold ragyogása. Irina ráeszmél, hogy a lámpák szabálytalan elhelyezkedésében van egyfajta mintázat, ami mélyebb és sokatmondóbb az épületek és az utcák esetleges geometriájánál, amelybe a város, ha vonakodva is, de belekényszerült, és miután erre rádöbben, a korábban különállónak tűnő fénypontok csillagképekké állnak össze, és mindegyik fénypont önmagában is egy csillagkép, egy ragyogó alakzat a maga végtelen, lefelé haladó útján, a város pedig egy jelentéstől sugárzó csillagköd, és Irina ennek hatására ébred végül tudatára annak, hogy álmodik.
Most már tisztában van azzal, hogy egy repülőgépen ül, a homloka az ablaknak támaszkodik, rácsodálkozik a saját lassú, egyenletes lélegzetvételére, és arra, hogy milyen esetlen természetességgel dobja szét maga előtt a két lábát. Az utolsó Los Angelesből San Franciscóba tartó gépet kapta el, amely éjfélkor indult egy kihalt terminálról, ahol már csak a padlósúroló drónok maradtak. Most, hatezer méteres magasságban teljesen egyedül van, a repülőgép magától követi az ég erővonalait, mint egy néma, barátságos állat, ami már jól ismeri a hazavezető utat. Ezen még az ébredezés ködében is meghökken egy kicsit, mivel az automatizált kereskedelmi repülőgépeket csak kamaszkorában találták fel, de arra gondol, hogy a műholdakhoz, illetve a szélformációk, a felhőalakzatok és a légi forgalom adatbázisaihoz hozzáféréssel rendelkező gép az egész éjszakát egyben látja lát.
Eszébe jut az ülés támlájába rejtett kamera – elképzelhető, hogy egy távoli, elsötétített irodában ott ül egy unatkozó, magányos alkalmazott, akinek a körme már árkokat váj a kávéscsészéjébe, és az arcáról visszatükröződik a LED fénye, miközben őt nézi, és egy pillanatra aggodalommal tölti el a mozdulatlansága, de utána megnyugszik a szemhéja rebbenései láttán – vajon ez az alkalmazott táplál bármiféle együttérzést a rábízottak iránt, akik ebben a hatalmas, égi tengeröbölben sodródnak?
A repülőgép megbillen, mire Irina teljesen felébred. Egy hangosbemondó tanácsokat kezd osztogatni tompa hangon, amelyeket automatikusan elenged a füle mellett. Az ablakon túl látja, hogy a pikkelyes szárnypanelek kicsit megdőlnek, a légáramlat hófehér felettük. Még mindig ott van alatta az öböl a firkaszerű fényeivel, de immár teljesen egyértelműen és banálisan – ott ragyognak az új belváros tornyai, a hivatali épületek parkjai, a favelák ciklopszi salakkupacai. Már könnyebbnek érzi magát; megkezdődött a leszállás.

1. fejezet

– Hogy vagy? – kérdezte az anyja rekedtes hangon, miközben a kötésre vigyázva hátrasimította a haját, és Thales látta, hogy megnyugszik, amikor a tekintete végre ráfókuszál. Ott volt a szavai emléke, majd a szavai emlékének az emlékének az emléke és annak az emléke, egymást visszhangozva, amíg a figyelme el nem terelődött.
– Mi történt? – kérdezte. Pár pillanatnyi szünet, amíg az anyja kigondolta, mit mondjon, és ez arra utalt, hogy valami baj van, aminek, a körülményekre való tekintettel, eleve nyilvánvalónak kellett volna lennie.
– Megtámadtak titeket – mondta az anyja. – Egy bérgyilkos. Te megsebesültél, az apád pedig meghalt. Politikai ügy volt.
Thales szomorúságot keresett, de csak meglepődést talált magában afelett, hogy az öregembernek elfogytak a trükkjei; felmerült benne, hogy nem bizonyul-e vajon az apja végzete megrendezettnek, mintha Sherlock Holmeshoz hasonlóan nem halt volna meg, csak elbújt volna, hogy egy megfelelően drámai pillanatban ismét felbukkanjon.
– Rio már kibírhatatlan volt – folytatta az anyja –, és azok az orvosok, akikre szükséged van, nem voltak hajlandóak Brazíliába utazni, úgyhogy a testvéreiddel együtt idehoztalak, Los Angelesbe. Nemsokára visszamegyünk az igazi Államokba, ha megkapjuk a vízumokat, és eléggé rendbe jössz az utazáshoz.
– Megsebesültem?
– Egy orvlövész páncéltörő lövedékeket lőtt az apád kocsijára – szólal meg az idegen felállva.
Amerikai, ennek megfelelő színpadiassággal és végtelen magabiztossággal, a kölnije folyóvizet és orchideákat idéz.
– Téged kétszer eltalált. Kilyukadt a tüdőd, és komoly koponyasérülést szenvedtél. Három héten át mesterséges kómában tartottak. Huszonhat órán keresztül műtöttelek.
A sebész mozdulatai rendkívül fegyelmezettnek tűnnek, mintha nem lenne hajlandó kimutatni a kimerültségét.
– Én most emlékszem dolgokra.
– Az implantátumod miatt. Nagyjából öt centivel a homlokodon lévő kötés alatt van. Átvette a pótolhatatlan szövetek funkcióját, és így megmentette az életedet. A memóriabővülés csak egy mellékhatás, egyfajta bónusz.
A sebész a tabletjére pillant és elmosolyodik; ez az első repedés az egyébiránt töretlenül szakszerű álcáján.
– A beültetése… bonyolult volt, de örömmel jelenthetem ki, hogy tökéletesen működik.
Thales olvasott már memóriaimplantátumokról, és gondolkozott is már azon, hogy milyenek lehetnek, de soha nem hitte volna, hogy megtudja.
– De azok nem szoktak működni – mondta.
– A memória mindig működött, csak a páciens halt meg általában – válaszolta a sebész szenvtelenül és távolságtartással.

3. fejezet - Az okulusz

2.
Játszótér a magasban

Kern tenyere megsajdul a hűvös betonra csapódva, de a férfi felpattan, és továbbrohan, végigsuhan a sűrű favela tetői felett. Az éjszakai vigadozók és ragadozóik már eltűntek, a dolgozók még csak most ébredeznek, úgyhogy nincs más tanúja az útjának, csak a szélben reszkető zászlók és a kiteregetett ruhák.
Ekkor egy kanyon nyílik meg előtte, egy rés a háztetők anyagában – az önfegyelme nem engedi, hogy lassítson, úgyhogy csak megveti a lábát, és elrúgja magát – alatta erkélyek villannak, kábelek cikáznak a semmiben, a szakadék hideget lehel rá egy pillanatra. Szilárd talajt ér, és hálás a beton durvaságáért, a súrlódásáért, azért, hogy a játszóterévé változtatja a favelát.
Egy gömbölyű, kutya méretű hangyára emlékeztető drón terít módszeresen egy új réteg betont az előtte lévő falra; lassan felemeli mályvaszín műanyag fejét, hogy letapogassa Kernt, de ő már felette és mögötte van, túl rajta. Illegális robotok; a zümmögésük, ami a napnak ebben a szakában az egész várost áthatja, el fog tűnni, mire munkába indulnak az emberek. Még egy éjszaka, és bármi is épül, az be lesz fejezve, a súlya hozzáadódik a folyamatosan fejlődő városhoz.
A beton mintha egy kicsit engedne a lába alatt; ez talán csak a sebességéből fakadó illúzió, de az is lehet, hogy ez a tömb túl lett építve és ingatag. Kern látott már víznyelőket, repedezett beomlásokat, összetört bútorokkal keveredő sitthalmokat, szétszórt ruhákat, a tönkretett magánéletek összes szomorú relikviáját. Megvizsgálta a közelmúltbéli omlások nyomában maradt romokat, emlékszik a megtervezetlen útvesztők zsúfolt, véletlenszerű geometriájára, a felette megmoccanó betontömbök keltette rémületre. Gyorsabban kezd futni, mintha kergetnék, a lehelete gőzölög, a lába szinte hozzá sem ér a talajhoz.
A háztetők lejteni kezdenek, és Kernt rettenetes könnyűség tölti el, miközben törött betonprizmákon ugrál át; a lejtő arra emlékezteti, hogy egykor domboldalak voltak a favelák alatt, és felmerül benne a kérdés, hogy a favelák töredezett körvonala vajon az immár láthatatlan lankákét tükrözi-e. Soha nem talált odalent tiszta földet, csak alagutakat, falrétegeket és újabb és újabb szobákat egyre mélyebben, alattuk pedig az ősi épületeket, pincéket és csatornákat, sötétben feledett üregeket. Azt beszélik, a mélyben csodálatos dolgok várják azt, aki ismeri az utat – egy bordélyház egy hosszúkás teremben, amelyet egyetlen izzó világít meg, egy titkos klub, ahol férfiak sakkoznak, és soha senki nem szólal meg, egy tengervízzel megtöltött úszómedence, lazuritlapokkal kirakva.
Előtte egy alumínium víztorony, egy funkcióját vesztett vegyszertartály áll ki a tetőből, mint egy felállított tojás. Kern lendületet vesz, és felugrik rá, a hanyagul összehegesztett létra megnyikordul a súlya alatt; amikor a tetejére guggol, a tartályban megloccsan, mozogni kezd a több ezer liter folyadék. Miközben a fiú lélegzetvétele lelassul, a verejtéke pedig felszárad, végignéz a víz halvány ragyogásán, a hidakat magukba burkoló ezüstszínű felhőkön; belső szemével követi a saját titkos útjai térképét San Franciscón át. Van valami a belváros toronyházainak fényében, amitől távolinak, megronthatatlannak, időn kívüli helynek tűnik.

2. fejezet