Void ​Star 77% 16 csillagozás

Szóval az igen kedvező első benyomások után küzdöttünk egymással rendesen, de aztán úgy 55%-nál úgy döntöttem: baromi élvezetes ez, a meglepően hosszú és kacifántos mondataival egyetemben, ha nem a metrón akarom olvasni, vagy késő este nulla aggyal.

Meg fogtok egyébként lepődni, ha megmondom, miért élveztem. Mert nem, nem, nem a rettentő mély és kifinomult mondanivaló&kérdésfeltevések miatt, nem is a szépirodalmat közelítő stílus miatt. (Halkan jegyzem meg, hogy attól, hogy egy átlagos mondat 12 tagmondatból áll, és szépek benne a jelzők, meg még pontosvesszőt is rendszeresen használ az író, nem lesz szépirodalmi egy mű; inkább csak stílusnehéz, ami zsánerkönyvnek nem biztos, hogy jól áll. Cyberpunk-leszármazottnál persze nyilván ez alapfelszereltség, nem is kell nagyon nyafogni – csak otthon, nyugiban kell olvasni.)

Legjobban a döbbenetesen jó hangulata tetszett – a mindenféle országokkal, favelákkal, hóesésekkel, drónokkal, muay thai-jal, szerverparkokkal, és még számtalan, többé-kevésbé spoilerveszélyes alkotóelemmel megkomponált világ összességében hideg és idegen, de dinamikusan változó, időnként mégis (ha máshonnan nem, egyéb történetekből) ismerős hangulata. Nekem főleg Neal Stephenson és Ian McDonald integetett sokat a sorok közül (Gibsonon kívül, persze), de meglepően gyakran volt benne egy kis Mátrix és Greg Egan, sőt Rajaniemi és Dan Simmons is – Mason nem akkora mágus ugyan, mint Rajaniemi, és különféle nagyvadakról is tanulhatna még ezt-azt Simmonstól, de összességében engem meggyőzött. Sokáig aggódtam ugyanis, hogy a cizelláltan bonyolult mondatszövevények virtuális selyemköntöse alatt a király tulajdonképpen meztelen – de végül elhittem, hogy van tartalom is a forma mellé. Ha átvert mégis, hát nem bánom. :)
A másik dolog pedig, ami miatt tetszett, az nem más, mint a pörgős cselekmény, ami hát tulajdonképpen izgalmas, és lebilincsel és nehéz letenni a könyvet: a három történetszál, ahol Kern az akció, Irina a kulcs, Thales pedig a rejtély, és ahogy a három összeér.

Ne olvassatok róla cselekményleírást: vagy spoileres, vagy nem lehet róla érdemben írni.
És szerintem tényleg csak nyugiban érdemes, ha nem akartok az elején lepattanni a szövegről. Később már nem olyan nehéz, ahol a cselekmény igazán beindul – addig kell kicsit küzdeni, de nekem megérte.

Mason nem találta fel a kiberpunk 2.0-t, nem alkotott új, 21. századi paradigmát a számítógépek jövőjéről. De modern, mai szemszögből megírta azt, amit valószínűleg sokan gondolunk a kibervilágról, csak még talán nem öntöttünk szavakba. Röviden azt, hogy nem fog működni.

A történet a nem is olyan közeli jövőben játszódik, ahol a technikai fejlődés elért egy, a mi valóságunktól nem is olyan távoli platóra, és a jelek szerint ott megrekedt. A továbblépés egyetlen útja az lenne, ha az embereknek sikerülne szót érteni a mesterséges intelligenciákkal, amelyek már legalább 90 éve szaporodnak a hálózatban, de mintha egy másik univerzumban élnének. A legközelebb még azok jutnak el hozzájuk, akiknek mesterséges agyszövet-pótlás van a fejében, de ez a technológia többször halálos, mint ahányszor nem. Szó szerint egy számjegyű azoknak a száma, akik képesek hosszú távon is együtt élni vele. Ennyit a transzhumanizmus kiberpunk irányáról, sugallja nekünk a szerző. Robocop is dead.

Ennél több konkrétumot nem is érdemes mondani a könyvről, azt ugyanis nem cselekménye, de nem is forradalmi háttérvilága határozza meg. Hanem a hangulata, és az a képessége, amellyel belemeríti az olvasót a jövő neonfényei közé. A kiberpunk sokáig azzal tüntetett, hogy még az SF-en belül is különösen száraz, technika-központú és az emberi lelket háttérbe szorító irányzat volt. A Void Star viszont az embert ragadja meg a gépek között. A kedvencelésén még gondolkodom, de ha eltekintünk attól, hogy nem bombáz forradalmi ötletekkel minden oldalon (amit általában elvárok egy SF-től), ez nekem való könyv.

Igazából jó ez a könyv, csak én nem értettem igazán. Van ez így, én ezt nem is feltétlenül rónám fel hibaként, aki otthonosabban mozog a Mason által feldolgozott témákban, vagy több időt szán az utánanézésre, annak egy egészen sajátos élményben lesz része. Türelem kell ehhez a könyvhöz, ami bennem nem feltétlenül volt meg.

Pedig annyira jó témák vannak benne, amikből süt, hogy az író értette a dolgát. A Mason által felvázolt világ remek, nem túl távoli jövőképe valóságos, és a jelenlegi világunk nagyon is valószínű továbbgondolása. Nagyon tetszett, hogy igazából csak felvázolja azt, hogy merre tart a jelenlegi társadalmi- és technikai fejlődés, nem dob hozzá semmilyen váratlan katasztrófát, vagy idegenkezűséget, ezzel nagyon jól megalapozott egyfajta feszültséggel teli, kissé rémisztő alaphangulatot. Az atmoszféra, a hozzátartozó apró részletek, a világ kidolgozás aprólékos, szépen és következetesen felépített, és egyszerre idézi meg a nagy klasszikus cyberpunk-művek világát, és ad hozzá kellő egyediséget.
A technológia fejlődésének iránya, a mesterséges intelligencia, a memória-fokozás, az élet meghosszabbítása (illetve a halhatatlanság elérése) az emberiséget örökké foglalkoztató témák, amiket felhasználva Mason súlyosabb egzisztenciális kérdések átgondolásának irányába tereli az olvasót, csak sajnos elég körülményes módon.
A rengeteg, nyelvezetében és részleteiben gazdag leírás bár tényleg gyönyörű, egy idő után inkább csak lassítja a történetet, és ez egyébként is kesze-kusza cselekményt még jobban megzavarja. A helyenként nagyon rövid – néhol hosszabb fejezetek, amikben folyamatosan váltakozik a három főszereplő szemszöge önmagukban jól működnek, de egységében nézve nagyon nehezen épül fel belőlük a regény. Magukról a szereplőkről igazán nem is tudnék mit elmondani, bár általuk nagyon érdekes pszichológia kérdések is felszínre kerültek a történetben, magukat a karaktereket nem találtam kiemelkedőnek, inkább csak eszközök voltak a cselekmény és a mögöttes tartalom összehozásában.

Maga az írás minősége és az ötletek nagyon jók, de számomra a megvalósításon elcsúszott a dolog. Kicsit úgy éreztem, hogy a technológia háttér nem földi halandók számára lett közvetítve, és sokszor kaptam magam azon, hogy egyszerűen értetlenül olvasom csak a sorokat, akár többedjére is, és nem sikerült összeraknom a képet. Valahogy Mason többet akart, de nem sikerült megfelelően közvetítenie azt számomra, és a történet a közepetáján szét is esett. Ettől függetlenül azt mondom, hogy a Void Star egy nagyon érdekes és elgondolkodtató regény, ami akár többszöri újra- vagy beleolvasást is megérdemel, és amikor éppen elkaptam a cselekmény fonalát, illetve tudtam követni Mason gondolatmeneteit, akkor nagyon jó élményben volt részem.

Érdekes regény volt. Gyönyörű, összetett és nagyon hosszú mondatok, ami miatt a könyvet elég lassan tudtam csak olvasni, és csak pihent aggyal voltam képes befogadni a képvilágot, de amikor sikerült, akkor elmerültem benne. A történet nem volt rossz, de annyira kiemelkedő sem, még jó hogy nem voltak előzetes elvárásaim a regénnyel kapcsolatban. Érdemes elolvasni, de javaslom hogy nyugodt körülmények között kezdjetek bele, amikor semmi nem zavarhat meg az élvezetében.

“Ez a legjobb és legszebb regény a számítógépekről a Neurománc óta.” —Michael Clune ezt mondja. Hát Clune …….. meg, mert félrevezetett, és akkorát koppantam, mint az üvegpohár a konyha padlóján. Hibámból tanulva: ne dőljetek be ilyen szövegeknek!

Ez a könyv nem a legjobb és nem is a legszebb regény a számítógépekről. Ez a könyv maximum megpróbálja folytatni elődei (pl az idézetben megidézett William Gibson, de kellékei miatt az Altered Carbon is sokszor eszembe jutott) örökségét, és azt némi, mai trendnek nevezett dologgal kiegészíteni. Például beépített implantátumok, wifi kapcsolatok, és miegymás. Mindezt pedig becsomagolja egy szépirodalminak nevezett stílusba. Hát kérem: attól nem lesz valami szépirodalmi, hogy nem teljesen fejtesz ki mondatokat, random helyekre bepakolsz olyan félmondatokat, amelyektől folyamatosan kizökkensz az adott leírásból, és így a történetből is. Ehhez elég szépirodalmat olvastam, hogy ne legyek átverhető, azt hiszem.

Ezen tulajdonságával idegesítő élménnyé teszi az író a történetét, nem pedig a legszebb regénnyé. Kár érte pedig, mert a három történetszálból egy érdekes thriller bontakozik ki meglepő fordulatokkal és egy darab szerethető figurával (Kernről van szó). Látszik, Mason tudja építeni a cselekményt, elbújtatni a megoldáshoz vezető nyomokat. Csak a stílusa ne lenne, ami még kuszábbá teszi az amúgy is szövevényes cselekményt… Az iszonyat rövid fejezetekről nem is beszélve, amiktől meg darabos az egész….

Egy izgalmas kaland a Void Star, de ennél többet nem ad – legalábbis nekem nem adott. Nem gondolkodtam el a számítógépek jövőjéről, mert több helyen olvastam már hasonló jóslatokat róluk, mint itt. Egy-két frissebb ötletet leszámítva nem lepett meg, csak néhol kikapcsolt a zakatoló HÉV világából. Ha sikerül belerázódnod a mű-művészkedő stílusba, akkor egy egész szórakoztató könyvet kapsz.

Kivételesen pozicionálom én is magamat a vitában: én ugyan nem azért vettem kézbe a könyvet, mert ott virít a Gibsonnal való összehasonlítás ajánlásként, de szerintem igenis kell Gibson neve ide. Az már csak az én ízlésficamom, a Void Star még jobban is tetszett, mint bármelyik Gibson-könyv. Azt nem tudom, hogy megújítja-e a cyberpunkot (gondolom nem, mostanában legfelebb az öko science fiction szokott megújulni, legalábbis az én szememben), de engem mindenesetre magába szippantott. Úgyhogy köszi itt is, @Nuwiel, hogy olvashattam.

Az elején belezavarodtam a hosszan kanyargós mondatokba, de aztán szép lassan magába húzott a szöveg, és a végén kifejezetten nehezen engedtem el ezt a világot, a maga kicsit mélabús, kicsit pesszimista, mégis reménykedő hangulatával. A kedvenc szereplő címért nálam Irina és Kern versenyeztek, egy ideig azt hittem, az előbbi fog nyerni, de a végére megint nem tudtam dönteni. De valahol tulajdonképpen ez is a karakteralkotás tudatosságát mutatja spoiler. A memóriaimplantoktól meg kirázott a hideg, bár ez azért is lehet, mert a rövid- és középtávú memóriám néha kicsit túl jól is működik, el se akarom képzelni, hogy mi lenne, ha mindent megjegyeznék. MI-kkel meg nem akarok beszélgetni.

Szeretem az Agave borítókat, mert az esetek többségében nagyon eltalálják, de most nem. Ez a színkombináció nagyon látványos, de nagyon unalmas már. A fülszöveg egészen reálisan átadja a sztorit. Rövidek a fejezetek és épp mire elkezdeném beleélni magam az egyik szálba, már váltunk is. Tördeli a hangulatot és elveszi a lehetőséget, hogy megszerethessük a szereplőket. Izgalmat, érdeklődést nem váltott ki belőlem a történet. Nem tartom kizártnak, hogy csak én voltam kevés ehhez a könyvhöz és nem kaptam el azt, amit igazán át akart adni az író, de valószínűleg újabb esélyt nem adok neki. Azt viszont nem tagadhatom, hogy igényesen megírt könyv stílusát tekintve és azt sem szeretném megkérdőjelezni, hogy sok tudás és háttér áll a könyv mögött.
Részletesebben: https://mizuvelem.blog.hu/2018/11/01/zacharymason_voidstar