Míg a Sapiens – kissé felületes nagyvonalúsága ellenére – nagyon tetszett, és következtetései többségével egyet tudtam érteni, addig Hararinak ez a kötete jóval kevésbé nyűgözött le. Egyrészt önismétlő – sok gondolata a Sapiensből már ismerős –, másrészt sokkal felületesebb amannál. A jövővel kapcsolatos jóslataiban gyakran meghökkentően merész és megalapozatlan állításokra vetemedik, ugyanakkor néha indokolatlanul optimista (gondolom, ezek a gondolatok is ismétlések a saját munkájából, a Homo Deusból, de azt nem olvastam, és egyelőre nem is szándékozom elolvasni).
Az I. rész (A technológiai kihívás) fejezetei még a legfrappánsabbak, és a leglogikusabbak: itt hívja fel a figyelmet az AI (artificial intelligence) alias MI (mesterséges intelligencia) jelentette legfontosabb veszélyekre: a tömeges munkanélküliségre, a munkaképes tömegek eljelentéktelenedésére, illetve a totális állam tömeges megfigyelésen és manipuláción alapuló kibernetikai diktatúrájára. Ahol viszont szerintem nagyon elveti a sulykot, az a biokémiai-genetikai manipuláció kérdése, mely az államok politikai és gazdasági elitjének genetikai 'feljavítását', szuperintelligens, szuperhosszú életű külön fajként történő leválasztását sem tartja lehetetlennek* (mely esetben az emberiség jelenlegi tömege a neandervölgyiek szerepébe szorulna), illetve, – mint pozitív fejlemény – a szervezetünkbe ültetett egészségügyi chipek megfigyelő és javító beavatkozásainak jóslata, amely pedig nagyvonalúan figyelmen kívül hagyja az emberi szervezet végtelenül bonyolult kémiai összetételét, és a szervezet sejtjeinek óriási számát. Ezek a jóslatok számomra inkább agymenések, mintsem reális lehetőségek.**
A II. rész (A politikai kihívás) már jóval laposabb, mint az első; kárhoztatja ugyan a nacionalizmus és a vallások retrográd szerepét, de szinte semmi újat nem mond. A bevándorlás kapcsán inkább kérdéseket vet fel, nem pedig válaszokat ad; és egy szót sem szól egy nagyon fontos aspektusról: a demográfiai nyomásról, mely – a háborúkon és a rossz gazdasági körülményeken kívül – a bevándorlás egyik legfontosabb hajtómotorja.
A III. rész (Kétségbeesés és remény) egy valóban elegáns fejezettel dicsekedhet: a terrorizmusról mutatja ki, hogy napjainkban valójában nem jelent komoly veszélyt, csak mint a rá adott eltúlzott válasz jelenthet eszkalációt, és célja a rémület fokozása, mivel valódi károkat egyelőre nem tud okozni. Kárhoztatja a média reklámszerepét is, mellyel ezeknek a terrorakcióknak túl nagy teret szentel, fokozva ezzel a hatósugarukat.*** Ami viszont valóban reális fenyegetés: mi van, ha a terroristák atomfegyverhez, vagy biológiai fegyverhez jutnak – ez esetben már komolyan számolni kéne velük; s egyben ez az a fázis, aminek a bekövetkeztét az államoknak meg kell akadályoznia.
Ami a háborúk értelmetlen voltát illeti, ez ugyan igaz, de mint Oroszország példáján láthatjuk, ez nem feltétlenül tartja vissza a támadót. Pont e háború esélyeit latolgatva (a könyv eredetileg 2018-ban jelent meg) Harari jóslata alaposan mellément.
A 13. fejezet (Isten) azért – alcímében – felhívja a figyelmet egy fontos gondolatra: Isten nevét hiába fel ne vedd. Ez nem azt az földhözragadt, ostoba értelmezést jelenti, hogy Isten nevét tilos kiejteni, hanem azt, hogy hülye előírások és célok érdekében nem szabad Istenre hivatkozni! Pl. az, hogy a nőknek nyilvános helyen hajukat eltakarva szabad csak megjelenniük, nem Isten rendelete (és a Koránban sincs explicit benne), hanem a szemellenzős mollahok (rosszabb esetben a különösképpen sötét vahabiták) követelőzése, melyhez Isten nevét jogtalanul ráncigálják elő. Egyáltalán: Isten nevét mindenféle ostoba törzsi rituálé megindoklására használni – a vallási előírások zöme ilyen – a nevével történő leggusztustalanabb visszaélés. Amikor ezt a részt olvastam, elégedetten bólintottam: 'Helyes Harari, jól beszélsz!'
A IV: rész (Igazság) a valóság és fikció viszonyáról (és a tömegpropaganda meg a fake-news hatalmáról) viszont roppant közhelyes – a könyv egyik leggyengébb szakasza.
Az V. (befejező) rész (Rugalmasság) azon töpreng, hogy lehetne felkészíteni a jövő nemzedékét a rájuk váró kihívásokra; milyen oktatásra, önképzésre, stb. lenne szükség. A legjellemző mondatot már kétszer is kiírták idézetnek, én itt tehát harmadízben hivatkozom: 'Láttad már az utcán az okostelefonra szegezett tekintettel őgyelgő zombikat? Szerinted ők irányítják a technológiát, vagy az őket?' De válaszokat ebben a részben már nem kapunk, csupán egyre zavarosabb és laposabb fejtegetéseket, míg végül valami furcsa miszticizmusba torkollunk, mely a meditáció kapcsán arra buzdít, amire kétezerötszáz évvel korábban a delphoi jósda felirata: 'ismerd meg önmagad'. Ez szép is, jó is, de befejezésnek egy 21. századi problémákkal foglalkozó kötetben vajmi kevés.
Ezzel az értékeléssel a magam számára össze is foglaltam a könyv lényegét – sokkal több szerintem nincs benne. Aki még nem olvasott Hararit, ne ezzel kezdjen, inkább a Sapiens-szel. Ez a munka egyfelől túl spekulatív, másfelől elég középszerű.
* Az már az én egyéni szoc-problémám, hogy a XXI. századi elitek javarészét inkább genetikai hulladéknak, mintsem valódi elitnek látom.
** Persze a jobb gazdasági helyzetből adódó jobb egészségügyi ellátás és oktatás már ma is szembeszökő különbségeket eredményez a Szilícium-völgy és Hátsó-Kansas vagy éppen a Svábhegy és Miskolc külvárosa lakóinak várható élettartamában, tájékozottságában és jövedelmében.
*** Ha egy kocsmai verekedésben egy fazon leszúr egy másikat, akkor az rendőrségi statisztika; ha közben azt üvölti: 'Allah akbar', akkor főcím az újságok első oldalán.