Egészen sok érzelmet váltott ki belőlem ez a könyv. Voltam nagyon inspirált tőle (én is úszok, bár nem definálnám magam úszóként), és azok az emberek mindig nagy hatással vannak rám, akik arra használják a hírnevüket, hogy a világot kicsit jobbá tegyék. Elég sokat sírtam is rajta. Szégyelltem is magam helyenként, amiért magyar vagyok. És bizony dühös is voltam, mert néha úgy éreztem, hogy pontosan azt a viselkedést jelenítették meg, amivel okot adnak a migránsozásra.
Egyébként mindenkivel elolvastatnám ezt, aki migránsozik, meg mindenféle összeesküvést sejt a háttérben. Mert jó látni ezt a másik oldalt, és meg vagyok győződve róla, hogy a világ minden problémáját meg lehetne oldani úgy, hogy a felek leülnének, és empátiát gyakorolva megpróbálnák megérteni a másik oldal érzéseit, indítékait, helyzetét.
Nincs ez másként ebben a helyzetben sem, éppen ezért örülök, hogy Yusra megírta ezt a könyvet. Ugyanakkor ez még csak egyirányú. Van bennem egy olyan gondolat is, hogy a menekülteknek is (elnézést a szó használatáért, de igyekszem melléknévként, nem pedig minden egy személytelenítő tulajdonnévként használni) érdemes lehet átgondolni egy migránsellenes személy gondolatait. A rasszizmus meg embertelenségek alól persze nem lehet felmentés, csak azt mondom, hogy mindenkinek megvannak a maga indokai. Ha pedig megértenénk ezeket egymásban, akkor egy sokkal élhetőbb világunk lenne.
Tetszett Yusra őszintesége, ahogy elmondja, hogy sosem akart hős lenni, nem voltak világmegváltó tervei, mint Malalának, ő csak úszni akart. De ha már ezt dobta a gép, akkor ki fogja hozni ebből a legtöbbet. Ja, és ha már Malala – ismét csak megerősödött bennem az a gondolat, hogy mennyire fontos, hogy az embert nőként támogassák a férfi hozzátartozói és higyjenek benne. Bár nem mindenben értettem egyet Yusra apukájának a nevelési modelljével, azt nem vitatható el tőle, hogy hitt/hisz a lányaiban, és szembement a konvenciókkal, hogy lányok nem lehetnek úszók, mert úgy gondolta, hogy ők is képesek olyasmire, amire egy férfi.