Rovarszemű ​ember 164 csillagozás

Wu Ming-Yi: Rovarszemű ember

Vajo-vajo szigetét minden másodszülött fiúnak el kell hagynia aznap, amikor betölti tizenötödik életévét – így áldozzák fel a tengeristennek. Atile'i a legerősebb úszóként és a legjobb csónakosként elhatározza, hogy dacol a sorssal, és ő lesz az első, aki életben marad.
Alice, akinek férje és fia is örökre eltűnt a hegyekben, tengerparti házában csendben készül az öngyilkosságra. Tervét azonban keresztülhúzza a Tajvan partjainak ütköző hatalmas szemétsziget, amelyen Atile'i menedéket talált.
A katasztrófa után Alice a fiúval elindul a hegyekbe néhai férje nyomában, abban reménykedve, hogy megfejti családja eltűnésének rejtélyét. Útjukon feltámadnak az emlékek, különös kapcsolat alakul ki köztük, és feltárul egy sötét titok, amely arra készteti Alice-t, hogy megkérdőjelezzen mindent, amit addig tudott.

Wu Ming-yi 1971-ben született Tajvan szigetén. A rovarszemű ember a negyedik regénye, amely 2011-ben jelent meg.

Eredeti megjelenés éve: 2011

Tartalomjegyzék

>!
Jelenkor, Budapest, 2018
398 oldal · ISBN: 9789636768034 · Fordította: Major Kornélia
>!
Jelenkor, Budapest, 2018
398 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636766511 · Fordította: Major Kornélia

Enciklopédia 41

Szereplők népszerűség szerint

Alice · Hafaj · Jakobsen · Raszula

Helyszínek népszerűség szerint

Stockholm


Kedvencelte 33

Most olvassa 3

Várólistára tette 200

Kívánságlistára tette 191

Kölcsönkérné 5


Kiemelt értékelések

giggs85>!
Wu Ming-Yi: Rovarszemű ember

Az utóbbi időkben egyre több szépirodalmi műben foglalkoznak napjaink ökológiai problémáival, ami nem meglepő, hiszen a tudomány jelen állása szerint szép lassan egy óriási katasztrófa felé sodródik bolygónk az emberiség „áldásos” tevékenysége révén. Ez mindenképpen egy fontos és kiemelten kezelendő téma, ám véleményem szerint roppant nehéz hozzányúlni úgy, hogy az egészből ne egy szájbarágós tanmese kerekedjen ki (nemrégiben olvastam például Maja Lunde bestsellerét, A méhek történetét, ami nálam szépirodalmi alkotásként inkább elbukott az ideológia súlya alatt). Így némileg fenntartásokkal vágtam bele a tajvani Wu Ming-yi könyvébe, mely a Rovarszemű ember címet viseli, ám félelmeim alaptalannak bizonyultak, mert, azt hiszem, ez a kötet a mintapéldája annak, hogy lehet úgy írni erről a témáról, hogy közben regényként is maradéktalanul működjön.

Ezen problémák kifejtése ugyanis tökéletesen belesimulnak a regény szövetébe és szervesen kapcsolódnak a szereplők mindennapjaihoz is. A távol-keleti író számos, egymással többé-kevésbé összefüggő szálat mozgat, melyek hangvétele, világlátása és természetfelfogása gyökeresen eltér egymástól. Az egyik főszálon a mitikus Vajo-vajo szigetet egy ősi rítus miatt elhagyni készülő Atile’i sorsát követhetjük nyomon. Ezen a fehér emberek által már régen felfedezett, ám azóta magára hagyott szigeten az emberek még szinte ősközösségi szinten élnek, olyan összhangban a természettel, amennyire csak lehetséges. Ám, hogy áldozzanak a Tengeristennek, minden másodszülött fiúnak el kell hagynia a szárazföldet, miután betöltötték a 180. holdhónapjukat. Fiatal hősünk engedelmeskedik is ennek a hagyománynak, hogy a tengeren sodródva, nappal ámbráscet, este szellem képében vándorló sorstársai kíséretében egy igen különös, és szinte kiismerhetetlen szigetre vetődjön…

Ezzel a mágikus realista szállal éles ellentétben áll az öngyilkosságon gondolkodó tajvani egyetemi tanár, Alice története. A negyvenes nő elvesztette férjét és gyermekét (ennek a rejtélynek a homályban tartása nem mindennapi feszültséget ad a műnek), életét egyre jobban felszámolja, hogy már semmi se kösse ehhez a világhoz – amit egyre inkább sújtanak trópusi viharok, az emelkedő tengerszint, illetve a természeti környezet könyörtelen kiaknázásából fakadó problémák –, ám egy váratlan fordulat hatására mégis inkább az élet felé fordul…

Mellettük bepillanthatunk még több mellékszereplő sorsába is, akikben szintén közös, hogy mind elveszettek valakit, és képtelenek őket elengedni, hogy ezek a szellemalakok / emlékképek a partot nap mint nap ostromló szeméthez hasonlóan megkeserítsék életüket. Külön kiemelhető a karakterek kidolgozottsága és az, ahogy ezeknek a nem mindennapi embereknek az életébe lépten-nyomon betör a környezetszennyezés és annak visszataszító hatásai.

Véleményem szerint Wu Ming-yi ragyogó munkát végzett, és olyan tökéletesen bontotta ki az ökológiai mondanivalóját a regényben, amennyire csak lehetséges. Plasztikusan megrajzolt karakterekkel, kimunkált nyelvezettel (aminek a magyar változatban egyetlen kicsi, ám annál idegesítőbb hibája van, mégpedig az avval-evvel következetes használata), illetve különféle civilizációk, világlátások egymáshoz ütköztetésével (roppant fontos, hogy egyik sem fekete vagy fehér!) egy olvasmányos, néhol szórakoztató, néhol megrázó és nagyon is elgondolkodtató regényt alkotott meg, melyet minden gondolkodni szerető embernek nyugodt szívvel tudok ajánlani.

Nikolett_Kapocsi P>!
Wu Ming-Yi: Rovarszemű ember

A szerzőtől korábban már olvastam Az ellopott biciklit , amely annyira magával ragadott, hogy a kissé bizarr címe ellenére mindenképpen kíváncsi voltam erre a könyvre. Szerencsére most sem kellett csalódnom, és ismét egy különös, a valóság és a mese határán mozgó világba csöppentem. Wu Ming-Yi regényében rengeteg párhuzamos történetszál kavarog egymás mellett, amelyek, akár a végtelen óceánban a hatalmas szemétsziget, megállíthatatlanul sodródnak egymás mellé. Atile'i , a törzsi társadalomból származó, tradíciók miatt száműzötté váló fiú, és Alice, a középkorú, gyermeke és férje elvesztése miatt öngyilkosságra készülő tanárnő sorsának összefonódása, a múlt és a jelen, a tradíció és a modern társadalom különös találkozása ez a könyv. Az író mesterien fűzi össze ezeket a párhuzamos történeteket, melyeket összeköt a veszteség és a magány, az emlékezés és az identitáskeresés érzése. Egy kicsit tartottam attól, hogy a szemétsziget, a természet megkárosítása és az ökológiai probléma bemutatása túlságosan sematikus és didaktikus lesz, azonban a részletgazdag, színes képekkel és hangulatokkal teli leírásoknak és a jó érzékkel csepegtetett mágikus realizmusnak köszönhetően ezek a részek is mindvégig élvezetesek voltak. Wu Ming-Yi, akár a rovarszemű ember nem tesz, nem is tehet mást mást, csak megfigyel és mesél. Csodaszép, néhol mosolyra fakasztó, néhol megrázó történet a természet és az ember viszonyáról, az egyes ember és a társadalom felelősségvállalásának kérdéséről.

Chöpp >!
Wu Ming-Yi: Rovarszemű ember

Csodálatosan elbeszéli a természetközeli népek és a modern ember között feszülő hatalmas szakadékot. Előbbi belesimul a környezetébe, nem árt, nem rombol, harmóniában él más fajokkal és a növényekkel (annyi csak az ember, ahány a fa). Utóbbi korlátlanul szaporodik, fajokat pusztít ki, és korlátlanul termeli a szemetet. Minden egyes őrjöngő, nemtörődöm mozdulatával rombol. Olyan dolgokat cselekszik, aminek hosszú távú hatásával a legcsekélyebb módon sincs tisztában.
És itt vannak még az egyéni sorsok és tragédiák, a gyönyörűséges és mélységesen szomorú töredék-lelkek, akik halni bátrak, mert élni nagyon-nagyon nehéz. És a Rovarszemű Ember, aki csak megfigyelő és szemrehányásai mindannyiunkhoz szólnak: Ember, ha nem tudsz segíteni, legalább ne árts!

Bori_L>!
Wu Ming-Yi: Rovarszemű ember

Mielőtt nagyon belemerülnék a könyv különböző jelentésrétegeinek a fejtegetésébe, két dolgot szeretnék kiemelni. Egyrészt a korrektort elküldeném a sarokba ücsörögni egy kicsit, annyi elgépelés maradt a szövegben (és az evvelek meg avvalok is némileg frusztrálóak voltak egy idő után).
Másrészt pedig némi csalódással konstatáltam, hogy ez a sztori nálam még az Elvarázsoltaknál is kevésbé mágikus realista, sőt, igazából én nem is sorolnám ebbe a műfajba, mert a mágikus realistának tekinthető elemek az én értelmezésemben mind a képzelet játékai vagy spoiler. Ettől még természetesen ez egy nagyon értékes és olvasásra ajánlott mű, csak szerintem nem mágikus realista. De hát ízlések és pofonok. A történet több szempontból is megrázó. Van például az ökológiai vonal, ami azt mutatja be, hogy mi fog történni, ha a szinte kontinensnyi méretű csendes-óceáni szemétsziget egyszer Ázsia partjai felé veszi az irányt. Viszonylag köztudomású a tény, hogy egy ilyen óráisi hulladéksziget keringőzik az óceánon, de nehéz ténylegesen elképzelni a méreteit. Meg azt is, hogy mekkora pusztítást végez az élővilágban, pusztán azáltal, hogy létezik. Azt még nehezebb elképzelni, hogy mit tenne egy partmenti ökoszisztémával, ha egyszer az áramlatok úgy alakulnának, hogy visszahozzák a kidobott szemetünket. Gyászos időszak lesz, ha egyszer kiderül.

Van másrészt Vajo-vajo szigetének és lakosainak a története. A szigeti törzs a világtól elzárva, az óceántól való teljes függésben él, mit sem tudva a tőlük sok ezer kilométerre fekvő szárazföldekről és szigetekről. Meg kell küzdeni a mindennapi élelemért és vízért, és arra is rájöttek, hogy nem szaporodhatnak korlátlanul. Így minden másodszülött fiúnak el kell hagyni a szigetet a száznyolcvanadik holdtöltéje után, ami egyet jelent a biztos halállal. Érdekes, hogy mennyire idealizálják sokan a bennszülött törzsek életét, de abba nem gondolnak bele, hogy a csendes-óceáni szigeteken nem csak a vízért kellett megküzdeni, hanem a helyért is, és bizony a másodszülött fiúk biztos halálba küldése nem különösebben humánus megoldás a népességszabályozásra. Arról nem is beszélve, hogy a modern orvostudomány megjelenése előtt egy egyszerű vágás is halálosan elfertőződhetett, sokan haltak bele ilyen-olyan kis sérülésekbe (főleg a trópusi területeken), melyeket manapság csak lefertőtlenítünk Betadine-nal, és ezzel el is van intézve a dolog.

És aztán ott van Alice története, aki a családja elvesztése után felmondott a munkahelyén, és most öngyilkos akar lenni. Eleinte igazán hátborzongató volt, ahogy Wu Ming-Yi az Alice lelkében tátongó ürességről írt, mint az öngyilkosságot megelőző lelkiállapotról. Nincs gyerekem, de olyanokról olvasni, akik elvesztették a gyermeküket (pláne fiatal korban), mindig megrázó számomra is. spoiler

Ezek a történetek, és a mellékszálak (Hafaj és Dahu, valamint a végén a két európai története) mesterien épülnek egymásba. Bár valamennyi szál a reménytelenségről és a kétségbeesésről szól, valahogy az egésznek nincs olyan depresszióba taszító, végletekig reménytelenséget keltő hatása, mint amitől eleinte egy kicsit tartottam. spoiler Elgondolkodtató volt, bizonyos értelemben még inspiráló is (éljen a hulladékcsökkentés!), és még éppen befogadhatóan kegyetlen. Vagy az is lehet, hogy az agyam azért mondatja ezt velem, mert mint mindenki másnak, nekem is jó magasan van az ingerküszöböm a világ igazságtalanságairól szóló hírekkel kapcsolatban, és hát lássuk be, ha a mágikus realista elemektől eltekintünk, akkor ez a történet lehetne szín tiszta valóság is.

Kabódi_Ella P>!
Wu Ming-Yi: Rovarszemű ember

„A tenger teljesen kifordult önmagából. Messziről még mindig kéknek tűnik, a hulladékok miatt pedig szivárványszínekben pompázik. De én szinte együtt éltem a tengerrel, úgyhogy megérzem, hogy milyen a hangulata. A mostani tenger csupa szomorúság és fájdalom.”

Wu Ming-Yi úgy ír a tengerről, ahogyan kell: élő, lélegző lényként eleveníti meg, aki képes fájdalmat és haragot érezni, mégis csendben tűr, egészen addig, míg egyszer csak nem tűr tovább.

Az, ami ebben a könyvben a lényegi mondanivaló, egyáltalán nem disztópia, hanem a jövőnk, ami már nem is olyan távoli. Ezt tesszük a tengerrel, és mindennel, ami benne él. Kizsigereljük a földünket, átfúrjuk a szívét. Minden gyilkosság másodpercnyi hosszabbítás az egyén életében, de ez kétes diadal, igazából öngyilkosság. Amit elpusztítasz, végül mindenképpen elpusztít téged.

Csodálatos ez a regény. Igazi magas irodalom, gyönyörűen elegyíti a modern kort az ősi, törzsi hitvilággal. Tiszta és mély, akár a tenger, amelyről szól. Elmeséli, mit teszünk és hogyan. Elmeséli, hogy ez milyen hatással van a bolygónkra. Elmesél mindent. Itt van, feketén-fehéren. Elhazudni nem lehet. Dühbe gurultam. Fájt. Ugyanakkor ez az őszinteség tele volt gyengédséggel és szomorúsággal is, ami könnyeket csalt a szemembe.

Az igazság az, hogy a tenger minden szennyünket elnyeli, konkrét és átvitt értelemben is. Ezért kellene jobban tisztelnünk, és vigyáznunk rá. Ez az anyaméh, melyből származunk, és a bölcsőnk, mely ringatott. Az ember ostoba. Semmilyen állat nem ostobább minálunk, és ez tény. Ha láttad valaha a tengert, láttad a világ legnagyobb csodáját. De érted-e, amit láttál? Talán. Múló, tűnékeny, töredezett pillanatokra. Az érzés, ami ilyenkor elborít, megfoghatatlan. Valószínűleg ezért hessegeted el. Nem szereted érezni, hogy kicsi és buta vagy. Értem én, megértem. Azután mégsem. Én ugyanis szeretem ezt az érzést. Szeretem, hogy van nálam hatalmasabb, ami felett nem lehet uralkodnom. Biztonságos érzés.

Wu Ming-Yi szerintem kiemelkedő kortárs író. Felemelően, mégis elszomorító sokértelműséggel képes fogalmazni. Olyan különös, érzelmek kavalkádjával átszőtt atmoszférát képes megteremteni, ami egyrészt jellemzően keletien visszafogott, másrészt lélekmélyig felkavaró. Ez a kettősség teszi az írását annyira szerethetővé számomra. Ez a regény bizonyíték arra, hogy a természet hatalmas, és néha az irodalom is.

5 hozzászólás
Lancaster>!
Wu Ming-Yi: Rovarszemű ember

Mielőtt nekikezdtem volna a regénynek, én is tájékozódtam kicsit a hívószavakról, amiket hozzá kötnek, és kiderült, hogy ez egy öko mágikus realista regény. Ezt a tényt a borító már amúgy is sejtette, de gondoltam, leírásra a Rovarszemű ember egyesít magában minden témát, amit szeretek, főleg, mivel a Távol-Keleten játszódik.

A könyv nem kis felütéssel kezd: az egyik szereplőjét gyakorlatilag száműzik egy világ végi szigetről, mert balszerencséjére második fiúnak született, a másik szereplője meg az öngyilkosságot fontolgatja. Na, gondoltam, innen szép győzni, szóval, Wu Ming-Yi, én figyelek.

A történet végig nem engedi el ezt a tipikusan keleti melankolikus erőt, az összes többi szereplő sorsa és előélete is egy keserű pontból leírt ívvel indít, és maga a fenyegető katasztrófa is végigsettenkedik a regényen, nem is beszélve arról, hogy a címszereplő viszonylag későn bukkan fel, bár nagyon erős belépővel.

A leginkább szimpatikus vonal számomra mégsem ezek voltak, hanem a különféle keleti kultúrák együttélésének bemutatása: Tajvan szigetén járunk, az itt élők azonban nagyon kevert világban élnek, ami jelenti egy részről az őslakos törzseket, másrészről az expanzívabb kínai és japán kultúra megnyilvánulásait és képviselőit. A hangsúly persze nem kimondottan ezen nyugszik, mint például Tan Twan Engnél, de mégsincs figyelmen kívül hagyva.

Ezek után jöhet is az a biciklis történet az írótól.

4 hozzászólás
Morpheus>!
Wu Ming-Yi: Rovarszemű ember

Az egyik (rovar)szemem nevet, a másik meg azért sír, mert ő nem nevethet. Pedig akár nevethetett volna… Eleinte nagyon lelkes voltam, hogy végre egy könyv, amit jól esik olvasni, még úgy is, hogy a témák se nem könnyűek, se nem egyszerűek. Még az is az eszembe ötlött, hogy kedvenc írót avathatok. De nem így történt. Mégpedig azért nem, mert nem szeretem a direkt propagandát, a párt írókat még akkor sem, ha nagyjából ugyanazon az oldalon állok, ahol ő. És nem csak hogy nem szeretem, hanem pont azt csapja agyon az író ezzel, amitől igazán jó olvasni. Teljesen felesleges szájbarágósnak lenni, mert aki hasonlóan gondolkozik, annak minek, akit pedig a téma (környezetvédelem) hidegen hagy, arra úgy sem fog hatni, elmegy a füle mellett. Ha ezt kinövi az író, örömmel olvasok tőle, de ha nem, akkor így jártunk egymással, én erre, ő arra…

Bélabá>!
Wu Ming-Yi: Rovarszemű ember

Érdekes témájú könyv, még nem olvastam korábban tajvani szerzőtől. Ha napjaink trendjét tekintjük, mondhatni egy zöld regény, van benne több környezetvédelmi utalás. Az egyik például komoly károkat okoz a tengerparton, az úszó szemétsziget az, amit egy tájfun sodor Tajvan partjaihoz. Ez sajnos valós jelenség a Csendes-óceánon, most próbálják begyűjteni a több tonnányi úszó hulladékot. https://hu.wikipedia.org/wiki/Nagy_csendes-óceáni_szemétsziget, a másik link lent hozzászólásban.
Mindemellett szó esik a helyi pangcah és bunun törzsek kultúrájáról, arról, hogy a nyugati emberek (egy norvég nő és egy német férfi) hogyan látják a helyi környezeti viszonyokat. Illetve szerintem egy óceániai fiatal fiú (a neve, szokásai ezt sugallták számomra) története, aki messze vizekről jut el kis csónakjával Tajvanra, sebesülten. A természet végig jelen van a regényben, fontosnak tartja a szerző annak tiszteletét és védelmét, de a fenti gondok (szemétsziget) a zöld regény műfajba is besorolja a könyvet.
Jó történet, időszerű témaválasztás, ezért joggal nevezhető sikeres könyvnek. Nekem kicsit elnagyoltnak tűnt itt-ott, ezért csak 4,5-est (4,4) adok rá.

1 hozzászólás
Cukormalac>!
Wu Ming-Yi: Rovarszemű ember

Nagy lelkesedéssel vágtam bele ebbe a regénybe, hiszen egyedi és különleges szisztémájával Barátnőm sorsolt nekem egy olyan címkét, amihez kiválaszthattam és egy villámgyors ismerkedést követően úgy voltam vele, hogy az értékelések is biztatóak, szerepel rajta a mágikus realizmus címke is, miért ne tetszhetne ez nekem…? Eleinte még tartott is ez a nagy elán, ügyesen felépített világokat, jó karaktereket és kellemesen gördülő, finoman megírt, majdhogynem tényleg a Csendes-óceán hullámzására hajazó, légiesen könnyed mondatokat kaptam: olyanokat, amikben jól esik és szeretek is elmélyülni, még akkor is, ha túl sok a szál, nem túl szívderítő a szereplők háttere és motivációja. Úgy voltam vele, hogy idővel majd csak kikristályosodik és összeáll a kép, ezt felesleges siettetni, koncentráljunk inkább a hitelességre és tisztaságra – mindez addig tartott, amíg meg nem jelent a napjainkban divatos climate fiction-vonal, ezzel pedig nekem sajnos nem sikerült együttműködnöm. Maga a varázslatos világépítés, a különös szigetlakók, valamint Alice története a feszültség és komor hangulat ellenére elbűvölik az olvasót, időnként tényleg gördülékenyen lehet haladni a sokrétű, összetett művel, nálam azonban az ökológiai részek sokat és nagy mértékben borítottak az egyébként jól működő, dinamikus szövegű, kellemes fordítású kötet összképén. Értem a szándékot, tisztelem és becsülöm a célt, mert szép a metafora, de akkor is hidegen hagy, amiért végül azt mondom rá: erőltetett. De valamilyen szinten mégis csak egy új és jó élmény volt, mert megismerhettem valami mást, amire magamtól nem feltétlenül kerítettem volna sort.

Kimunkáltabb, érettebb és összeszedettebb véleményekért ajánlom a következő portálokat az érdeklődők számára: link + link.

>!
Jelenkor, Budapest, 2018
398 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789636766511 · Fordította: Major Kornélia
marcipáncica P>!
Wu Ming-Yi: Rovarszemű ember

Tragikusan gyönyörű regény, amit leginkább a meseszép nyelvezete és a nagyon komplex szereplőgárda tett felejthetetlenné, Wu Ming-yi műve egyszerre hordozza magában az (ázsiai) mágikus realizmus legszebb motívumait, és ránt magával egy nagyon fájdalmas és erős lélektani útvesztőbe.
Az egyre szorosabban egymásba kapcsolód történetszálak és a folyamatosan változó, néhol egymásba olvadó nézőpontok nagyon részletes karakterek felépítését tette lehetővé, minden megszólaltatott szereplő szinte egyenrangú részese a történetnek, és mindannyian erős személyiséget és gondosan felépített háttértörténetet kaptak, amitől nagyon könnyű volt elmerülni a könyvben. Pedig maga a történet igazán feszültnek vagy kalandosnak nem nevezhető, az egymással néha párhuzamosan, néhol egymáshoz közeledve, hol távolodva tartó szálak csak lassan állnak össze egy egésszé, ahol minden korábbi kis részlet csak fejezetekkel később nyeri el az értelmét. Mégis az egész nagyon olvasmányos, és a nyelvezet szépsége és mélysége ellenére nagyon gördülékeny.
A regény fő motívuma a gyász, a veszteség feldolgozása, a magány emellett pedig a szenvedély, a szeretet, és maga az élet. A különböző szereplők mind elvesztettek valamit és próbálják ezt az űrt megtölteni, mind a maguk útján járnak, közben pedig egy hatalmas egész részeként együtt léteznek egymással, és a természettel. A természet pusztító ereje, a környezetszennyezés, az ökológiai felelősségvállalás fontos alkotórésze a könyvnek, Wu Ming-yi többször is emlékezteti, szembesíti az olvasót az ember gátlástalanul kizsákmányoló és rongáló létével, de mindezt nagyon természetesen építi bele az elbeszélésbe, nem sulykolja azt, inkább csak rávilágít, és bemutatja azt, a gondolkodást pedig már a másik félre bízza. A fantázia és a valóság elemei szabadon olvadnak egymásba, sokszor hiába a természetfeletti, megfoghatatlan közeg, a szereplők valós, emberi reakciói és érzelmei végig a realitás talaján tartják a történetet.
Elgondolkodtató és bámulatos regény, amit a komoly témák és a szövevényes narratíva ellenére sem neveznék nehéz olvasmánynak, sőt, kifejezetten élvezettel merültem el benne. Esély nincs rá, de szívesen olvasnám Wu Ming-yi többi regényét is.


Népszerű idézetek

Chöpp >!

A szitakötőknek zöld szemük van, sokszor eltöprengek azon, hogy zöld szemmel vajon a világ is zöldnek látszik-e.

127. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Hafaj
Olympia_Chavez P>!

Hafaj tisztában volt vele, hogy a törzsbeli öregek csak azért hajlandóak mesélni nekik, mert magányukban csak az emlékeikbe tudnak kapaszkodni, és ennek semmi köze a kulturális örökség továbbhagyományozásához meg a hasonló magasztos szövegekhez. A magány mintha láthatatlan csapot nyitott volna meg az öregekben: a történetek véget nem érőn folytak belőlük. Hafaj néha el is gondolkozott azon, hogy ha valaha írna egy disszertációt, az arról szólna, hogy a magány a kultúra igazi forrása.

85. oldal, Hafaj és a Hetedik Sziszid

Kapcsolódó szócikkek: magány · öregség
11 hozzászólás
Chöpp >!

A járó fák valójában egy füge- és kámforfákból álló őserdőt alkottak, de csüngő ágú fügéből volt a legtöbb. Azért nevezték őket járó fáknak, mert a léggyökereik az ágakból fejlődnek és csüngenek lefelé, s amikor elérik a földet, elágaznak, és támasztógyökerek válnak belőlük. Régen a falusiak határjelölőnek ültették őket, de később felfedezték, hogy a fák elmozdulnak, „tudnak járni”.

211. oldal

kacago_Morfinista I>!

Klasszikusan az a bölcsész volt, akiben több a lelkesedés, mint a tehetség.

29. oldal

Nikolett_Kapocsi P>!

Hallgattam, ahogy sírása belevegyül a patak csobogásába, mintha két vízfolyás örvénylene a szívemben.

126. oldal

Kapcsolódó szócikkek: sírás
Ligeia>!

– Ugye, papa, te úgy gondolod, hogy ez így nem helyes?
– Nem tudom. Most még sok a fóka, de amíg a bálnák is rengetegen voltak, az ő sorsukkal sem törődött senki, az emberek puszta fogyasztási cikknek tartották őket. Előfordult, hogy megöltek egy rakás bálnát, és csak a legvastagabb bálnazsírcsíkokat vágták le róluk, a többit csak úgy otthagyták, nem foglalkoztak vele. Egészen addig, amíg alig maradt bálna a tengerekben. Mostanában kezdem úgy érezni, nem az a fő kérdés, hogy ki fogjuk-e végleg irtani a bálnákat és a fókákat. Az a legfontossabb, hogy az embernek csak annyit lenne szabad elvennie a természettől, amennyi a saját táplálásához elég.
– Tehát mi a véleményed?
– Az utóbbi napokban egyre csak az jár a fejemben, hogy talán nem is az egyes fajok fennmaradása a probléma. Hanem az, hogy az embereknek miért kell mindig a saját szükségleteinél többet elvennie?

318. oldal

Kapcsolódó szócikkek: bálna · emberség · fóka · szükséglet · természet
Chöpp >!

Nagyon sokáig tud írni, s közben a szeme álmodik.
Megkérdeztem tőle, hogy mit ír.
– Egy történetet írok – felelte.
– És miért írsz történetet?
– Azért, hogy megmentsek egy embert. – Azt hiszem, ezt mondta.

219. oldal

Kapcsolódó szócikkek: írás
Ligeia>!

A vajo-vajóiak felfogása szerint ugyanis a dalok már ősidők óta léteznek, aztán egyszer csak valakinek hirtelen eszébe jut, hogyan kell énekelni őket. Valójában minden dal régi, ezért fordulhat elő, hogy egy-egy ismeretlen dallam hallatán kicsordulnak a könnyeink.

171. oldal

Kapcsolódó szócikkek: dallam · könny
Chöpp >!

– De ha nem hasznosítjuk a természeti erőforrásokat, akkor az emberiség hogyan fog fennmaradni?
– Miért nem inkább úgy tesszük fel a kérdést, hogy az emberiség túlnépesedése miatt a többi élőlény hogyan fog fennmaradni? Ha a népességszámot szabályozni tudnánk, akkor nem kellene ennyire kizsákmányolni a természetet, nem gondolod?

266. oldal

Kabódi_Ella P>!

Ó, gyermekeim! Énekem esővé fog válni, tekintetem villámmá. Gondolataim mindenütt ott lesznek, mint a tenger vize. E szavaim élőlényekké változnak a tengerben, amelyek szemmel tartanak és tanítanak majd benneteket.

222. oldal (2018. Jelenkor)


Hasonló könyvek címkék alapján

Tara Altebrando: A távozás
On Sai: Lucy
Zsivicz Norbert: Zárt Birodalom
Marissa Meyer: Scarlet
Vivien Holloway: Végtelen horizont
Robin O'Wrightly: Az amulett rejtélye
Justin Cronin: A szabadulás
Stephen King: A Setét Torony – Varázsló és üveg
Dan Wells: Ruins – Romok
Alexandra Bracken: Sötét játszmák