Parasztok 93% 99 csillagozás

Igazi csemege ez a regény, realizmus, naturalizmus, romantika kellő arányban való vegyítésével. Monumentális mű, és ha nem is egy miatyánknyi ideig tart az olvasása, mindenképp sokkal olvasmányosabb, mint amilyenre számítottam. Reymont nagyon jó mesélő, remekül fonja össze a központi történetet a lengyel falu néprajzi igényességű bemutatásával. Megfelelő tempóban, mértéktartással adagolja a paraszti élet mindennapjaira jellemző információkat, legyen szó társadalmi tagozódásról, munkafolyamatokról, szokásokról, ünnepekről, a falusi élet jeles eseményeiről – aratástól, csépléstől és keresztény köntöst öltött pogány eredetű körmenettől lánykérésen, lagzin, temetésen át vásárokig, búcsúig. És mindezt korántsem szárazan és nyögvenyelősen, hanem úgy, hogy közben remek, emlékezetes karaktereket alkot, és az olvasó figyelmét állandóan fenntartó, izgalmas cselekményt – ami egy ilyen több mint ezer oldalas nagyegénynél nem kis teljesítmény.
A regény cselekménye egy évet ölel át, a négy évszaknak megfelelő négy rész egy kerek, befejezett egész képzetét kelti – a természet megingathatatlan rendjét, mellyel párhuzamosan rajzolódik ki a regényben a falusi ember szokás- és értékrendje, mely bizonyos szempontból szintén időtállónak tűnik, másrészt számos ponton az emberi vágyak, indulatok, szenvedélyek, esendőségek, végső soron az emberi természet révén állandó megmérettetésre kerül. Reymont elsősorban a falu első gazdája, Boryna sorsa révén példázza, mi történik az emberrel ebben az évszázados szokások és értékrend uralta társadalomban, ha valaki megszegi ezeket.
Érdekes, hogy a történelmi idő sokkal kisebb szerepet játszik a regényben, a politikai-társadalmi mozgások, vonatkozások egy része (pl. orosz fennhatóság vagy épp az 1863-as nemzeti felkelés) csak apró utalások, egy-egy elejtett megjegyzés révén van jelen. Az uradalmi erdővágók és a parasztok közt kialakuló konfliktus, a regény legfontosabb ilyen jellegű mozzanata, bár hosszú időre meghatározza a falubeliek sorsát, végül nem képes kizökkenteni a világot megszokott menetéből, ahogy Roch, a zarándok, a gyerekek tanítója sem, aki a nemzeti öntudatra ébredés, nevelés jelképes alakja a regényben.
Bár Lipce világának bemutatása nem kritikai él nélküli, Reymontot mintha jobban érdekelné az örök emberi és ennek különböző értékrendek szabta határokkal való konfrontálódása – az egyén és közösség viszonya, a szülő-gyerek, férj-feleség kapcsolat, szerelmek, féltékenységek, irigység, kapzsiság, megbocsátás, önzetlenség és minden lelki rezdülés, ami az embert emberré teszi – jóvá, rosszá, esendővé. Nagyon jó lélektani érzékkel rajzolja meg alakjait. Kölönösen jól sikerült az öreg Boryna határozott, erőteljes, ám élete végességével, az idő múlásával nem számoló, ezáltal is vétkező alakja, Antek sokkal gyengébb, megalkuvóbb, gyávább figurája, Hanka, aki alázatos cseléd-feleségből cselekvésre, döntéshozásra képes, határozott nővé fejlődik a regény során. Vagy Jagna a maga tragikusnak mondható sorsával.
Agata néni alakja, akivel elsőként találkozhatunk a regényben, és aki időnként vissza-visszatér a történet során, igaz embereket, megnyugvást keresve, szinte jelképpé válik: az önzetlen jóság, tisztaság, emberség képviselője kisemmizettségében, alázatában, egyszerű és mégis annyira nehezen megvalósítható vágyaiban.
És még hány meg hány remek karakter.
Időtállóak, akár a regény. Jöjjön ősz, tél, tavasz, nyár…

1924-ben írt „paraszti eposzáért” (egy esztendő, négy évszak körforgásában), irodalmi Nobel-díjat kapott. Nagyszerű harmóniába összeolvadó egységes történet, mely a természet, a falu és az egyes emberek életét foglalja össze egy „négy szakaszos falfestményben”. Egy kis lengyel falu: Lipce élete, egy darab „ősvilág” újraalkotva, egy grandiózus író tolmácsolásában. Nem csupán a lengyel parasztságának képe, hanem minden ország parasztjainak örök értékű rajza, költői lélekkel megalkotott nagy festménye. Érzékeny szemmel tekint a falusi szegénység életére, a nyomorra, a kitaszítottak sötét valóságára, ugyanakkor nem marad passzív szemlélője sem. A tragikus hang mellett megszólal a szatíra, sőt a derűs idill is, ami valamennyire képes megédesíteni könyvének keserű légkörét. Szereplői se nem jók, se nem rosszak, se nem vértelenül ideálisak. Nemcsak inni, verekedni, imádkozni, hanem szeretni-szerelmeskedni is tudnak. A lengyel élet óriási panorámáját kínálja, a paraszti életmód átalakulásáról is a megállíthatatlan iparosodás előtt. (Reymont az iparosodást óriási vadállatként látta, amely elnyeli az emberi erőforrásokat). Ez a regény többet mond egy falu társadalmi összetevőiről, életének, működéseinek törvényszerűségeiről, mint a tudományos módszertan alapján készült bármilyen szociológiai elemzés.

Négy évszakon keresztül követhetjük nyomon a lengyel kis falu lakóinak életét, melynek során megelevenednek a mindennapi élet küzdelmei és az ünnepek örömei. Több mint száz éves ez a regény, de a szereplőivel akár napjainkban is találkozhatnánk. (A jellemhibák és tettek felett a szerző nem ítélkezik, szereplői nem egyértelműen jók-rosszak.) Mennyire számít a vagyon, a házasságok mennyire különbözőek és az emberi kapcsolatok is. A „jó partit” kereső Jagnák most is vannak, a gazdag-szegény ellentét szintén. A természettől és a hagyományoktól ugyan már jócskán eltávolodtunk, és a közösségi élet színtere is megváltozott, de a magánéleti kutakodás (pletyka) továbbra is virágzik, csak másképp. A szerelmi szál nyíltsága viszont engem bizony meglepett…

A könyvhöz a kedvemet a tavaly év végén készült animációs film hozta meg – ami tényleg egy elég jó adaptáció lett.
Terjedelmét tekintve kissé megijedtem, de nagyon könnyen lehetett olvasni. Sok szereplőt megismerhettem, eleinte féltem, hogy káosz lesz és senkit nem tudok majd megjegyezni de „volt idő” mindekire. A hosszabb leíró részeknél, kikívánkoztam a természetbe olvasás közben, olya annyira érzékletesen volt szemléltetve.
És bár ismertem a történet fővonalát, mégis vártam minden egyes fejezetet, hogy „jajj, mindjárt az a rész fog következni”.

Remekmű.

UPDATE: Mostanában csak itt-ott felcsapva beleolvasgattam, de a kezembe került és kedvem támadt újra végigolvasni. Hiába több, mint 1000 oldal, számomra még mindig egy nagyon olvasmányos (bár kissé idealisztikus) kép az akkori parasztság életéről, mindennapjairól.

Klasszikus, megunhatatlan, örök kedvenc!!!! Számtalanszor sokadik újraolvasásom, gyakorlatilag bárhol felcsapva képes vagyok elmerülni a történetben :)
Pazar képet fest az adott korról, a parasztok jó-rossz tulajdonságairól, életéről. Nem idealizálja egyik szereplőt sem, mindegyiknek vannak jó és rossz tulajdonságai (mai szemmel), amik abban a korban teljesen természetesek, senki nem akad fenn rajtuk. Olvastatja magát, sokadszor :) Csak ajánlani tudom!

Zseniális. Mintha ott éltem volna a szereplőkkel Lipcében. Rendkívül tetszettek a jellemábrázolások, a tájleírások, a történetek. Minden sorát szerettem.

Egyszerre szép, kegyetlen, fullasztó. Nagyon gyönyörűek és részletesek a tájleírásai. A regény egy évet, 4 évszakot ölel fel, részletesen követhetjük a természet változásait az év folyamán: legyen szó az időjárásról, a földekről, az erdőről… Hiszen a paraszti lét gyakorlatilag elválaszthatatlan a természettől. Szintén nagyon szépen és részletekbe menően írja le a különböző népszokásokat, vallási szertartásokat, hiedelmeket, hétköznapokat, munkákat. Sokszor az volt az érzésem, mintha egy etnográfus tanulmányát olvasnám.
A fő szál Borynáék családját követi, de számtalan mellékszereplő van, szinte azt éreztem, hogy magam is ott lakom a faluban és ismerem ezeket az embereket. Nagyon valóságos, hús-vér figuráknak tűnnek mind. Mindenkinek van valami gyarlósága, hol szimpatikusan, hol ellenszenvesen viselkednek, senki sincsen túlidealizálva. Némelyik szereplőt az elején meg tudtam volna fojtani, hogy a végén a szívemhez nőjön, vagy egyszerre tudtam drukkolni az ellenségeknek, ez mind Reymont érdeme.
Ami számomra döbbenetes volt, az a kegyetlenség. El lehet felejteni a fejünkben élő romantikus vidékkel kapcsolatos képeket. Itt bizony szűkösek az erőforrások, itt senkitől sem várhatsz kegyelmet. Mindenki a túlélésért küzd, az erősnek és a kitartónak sikerül, aki gyenge és szegény, az nem kap részvétet. Barátok, családtagok harcolnak folyamatosan egymással és senki sem akarja engedni a jussát. Akinek pedig egy kicsit is több hatalma van, visszaél vele, de legalábbis biztosan nem a legnyomorultabbak megsegítésén ügyködik. A zárójelenetről pedig ne is beszéljünk…
Mindenkiben indulatok dúlnak a folyamatos szenvedéstől, nélkülözéstől és acsarkodástól, sokszor bizony az erőszak az egyetlen válasz. Valahogy azt is éreztem, hogy hiába veszik őket körül mások, mindenki teljesen egyedül van, nincsenek bizalmasaik, ha úgy kívánja az érdekük, akikre eddig számíthattál, legközelebb majd elárulnak. Nem örömök és szépségek nélküli élet ez, de nem is irigylésreméltó.
A Puszták népe jutott eszembe. Döbbenetes volt abban olvasni a munka- és életkörülményekről, a Parasztok is nagyon hasonló világot fest elénk.

Kamaszként vettem kézbe először, azóta már többször is elolvastam, és az évek elteltével most tudom igazán értékelni és becsülni. Csodálatosan ismerte a paraszti életet, lelket, gondolkodást, ahogy a föld, a paraszti munka szeretetét leirja, ismeri az emberi lelket, azokat a zárt és évszázadok óta ugyan ugy élő embereket, ahogy kiveti a falu magából a másként élőket, vagy szabadabb életet, szerelmet kereső embert./ Jagna/ és érzed, hogy nagyon szereti ezeket a sokszor gyarló, bukásra itéltetett embereket is.Megint elolvasom, nem lehet megunni, bár nem könnyű olvasmány. és kivánom, hogy a maiak se maradjanak ki az élményből, és ne Danielle Steelt olvassanak csak, majd rájönnek a hatalmas külömbségre és az igazi fajsúlyú irodalom értékeire

Bár Reymont már meggyőzött engem a spirituálisnak szánt Vámpír regényével, mégis kezdetben ódzkodva vettem kezembe a Parasztokat. Hiszen annyi más mű foglalkozott már a vidéki emberi életével, akár egy személyt, akár egy családot, akár egy egész közösséget téve meg főszereplőnek. Ha csak az irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett alkotókat is vesszük, egy csomó hasonló jellegű művel futunk össze, és akkor még nem is beszéltem a magyar klasszikusokról.
Nagyon kellemesen csalódtam jelen regényben. Tény, hogy történetét tekintve nem mesél sok újdonságról, sok más helyütt is olvashatunk gyerekszületésről, szegénységről, téli éhezésről, gyászról, szerelemről, megcsalásról, földművelésről. De AHOGYAN Reymont bánik a szereplőivel és AHOGYAN megfogalmazta az egyéni sorsokat, az valami hihetetlenül érdekfeszítő volt a számomra. Annyira hangulatos, annyira finom érzékenységgel ragadja meg a személyjegyeket, vegyíti a tájleírásokat a szereplői jellemzésével, helyezi a hangsúlyt az egyénről a közösségre és vissza, hogy szó szerint faltam a sorait. Egy percre se untam el magam. Gyakorta hajnalba nyúlt az olvasása, és csak azért tettem le, mert már a szemeim nem bírták a strapát – holott az agyam még mindig kívánta a parasztok történeteit. Együtt éreztem velük, bosszankodtam, jajongtam, mosolyogtam, érzelemskálám minden régióját bejártam a szereplők bőrébe bújva. A leghétköznapibb jeleneteknél is egész lényem bevonódott az olvasottakba, együtt éltem-lélegeztem a lengyel falusi emberekkel, és éreztem problémáikat a sajátoménak, téve emlékezetessé még a tényleg jelentéktelennek tetsző fordulatokat, vallomásokat, lelepleződéseket is.
Kedvencem lett. És biztosan újraolvasom még a jövőben. off