Népítélet 83% 10 csillagozás

A fenyőfák mozdulatlan sárgás törzsei megannyi oszlopként támasztották alá a lombok zöld boltozatát, alant selymes, lágy szőnyegként terült szét az aranyló moha, imitt-amott pedig a páfrányok legyezőit lengette meg valami rejtélyes fuvallat.

229–230. oldal, A szuka (Metropolis Media, 2011)

A hó elállt. Még a nap is kezd sütni, de olyan mélyen jár, mintha le akarna esni az égről…

67. oldal, Naplórészlet (Metropolis Media, 2011)

– Kisasszonykám, az Istenért, siessünk!
– Ne félj. Majd megkérem apukát, akkor nem ver meg. Úgy szeretek veled lovagolni. Nem is tudom, anyuka miért nem engedi?
– Mert nem illik.
– Miért?
– Mert a kisasszony a földesúr lánya, én meg a csikókat legeltetem.
– Hát aztán? Én jobb szeretek veled lovagolni, mint buta beszélgetéseket tanulni.
– Ahhoz én nem értek, csak azt tudom, hogy a kisasszony nemes lány, én meg parasztfiú vagyok.
– De hiszen a Madame* azt mondta, hogy az mindegy.
– Az már biztos, hogy nem mindegy, mert a nemesuraknak több a földjük, mint a parasztnak, meg tanulnak, meg másféle ruhában is járnak, meg az életük is egészen más, mint a paraszté.
– Hát téged mért nem küldött anyád iskolába?
– Mert édesanyámnak nincs rá pénze, és én ezért végig buta paraszt maradok.

* asszonyom, itt: a nevelőnőm (francia)

233. oldal, A szuka (Metropolis Media, 2011)

Az egész nyugati égboltot mintha arannyal átszőtt bíborlepel borította volna a távoli, szürkéskék háttér előtt. Lentebb, közvetlenül a nap fölött, az égbolt terjedelmes, hosszú foltja húzódott, a vöröses visszfénytől rézszínű darabokra szakadva. A nap korongja, mint egy szemöldökétől megfosztott szem, közvetlenül a föld fölött izzott káprázatos fényben. Az árpa bajuszos kalásza az alkonypírtól átitatva, mély, aranyzöld színben pompázott a lenyugvó nap fényében. A rozs acélos árnyalatot öltött. A virágba borult lóhere, a lila boglárka bokrokkal tarkított, vörös szőnyege élesen elütött a szürke zabtábláktól. A napfényben úszó fák, saját árnyékukkal meghosszabbítva óriásoknak látszottak, lombjuk az egyik oldalon aranyos színben játszott, a másikon pedig fekete volt. A nap patakokban ontotta fényét az ágakon és leveleken keresztül, s aranyló hátteret festett az útmenti gyepre árnyékkörvonalakkal rajzolt képhez.
A távoli odúkból szűrődő homály egyre nagyobb területeket foglalt el. A nap hanyatlóban volt, a barázdákban, az árkokban s a terebélyes körtefák alatt sötétedni kezdett, a rétek már harmattól szürkéllettek, lilás ködökbe burkolózva. Mély csend borult a világra, s mindent hatalmába kerített.

231-232. oldal, A szuka (Metropolis Media, 2011)

[…] az arca túl sovány, az arcbőre színtelen, az orra túl hosszú, a szeme pedig akár egy doboz cipőkenőcs.

39. oldal, Naplórészlet (Metropolis Media, 2011)

[…] a plébániáról, sem utat, sem ösvényt nem keresve, egyenesen a havas földeken át indult hazafelé.
[…]
Az egyre fokozódó hideg teljesen magához térítette, úgy, hogy elfeledkezett a papról is meg a nyomorúságáról is, csak egyre mohóbban kutatott háza körvonalai után, melyek csak halványan derengtek az erdő szélén. Szíve nyugtalansággal telt meg a gyerekei miatt. A házat valamikor téglaégetőnek építették, de most már csaknem rom volt, a vékony deszkákból épült lapos tető teljesen behorpadt s a mennyezeten nyugodott, a falak kihasasodtak, kívülről földbe vert karókkal voltak megtámasztva, egyik oldalról földdel és fenyőtűvel feltöltve.
Körös-körül félelmetes pusztaság, a közvetlen közelében kezdődött a komor fenyőerdő, mint egy süket fal, valami úgy zúgott, úgy beszélt s ezer hanggal is üvöltött benne, hogy az emberek, ha tehették, messzire elkerülték. Hideg téli éjszakákon, és márciusban, a tavaszi olvadás idején, a farkasok falkástul merészkedtek elő s mentek a falvakba zsákmányt keresni. Vad és lakatlan, puszta vidék volt ez, de Tomek mégis kibérelte a házat az uradalomtól, mert közel volt neki a vasúti szegélysávhoz, kevés bért fizetett, és nyáron a gyerekeknek volt a tehenet hol legeltetniök. Összeforrt ezzel az ember nem lakta vidékkel, elszokott a falutól és az emberi közösségtől, elvadult, de jól érezte magát így, csak az övéi között.
Amint odaért, benézett a jégvirágos ablakon. A szobában sötét volt. Halkan belépett és meggyújtotta a mécsest. Valamennyi gyerek egy ágyban aludt, betakargatva mindenféle ronggyal s jól beásva a szalma közé. A házban hidegebb volt, mint odakint, a rothadástól áthatott, dohos nedvesség szinte fojtogatta az embert. Az ütött-kopott falakat belepte a dér, ezüstösen csillogtak. A padlót helyettesítő döngölt agyag csonttá fagyott a hidegben, s hangosan kopogott Tomek lába alatt. Az ágy fölé hajolt, hogy meghallgassa az alvó gyerekek lélegzését, mert végigfutott rajta a rémület, hogy hátha megfagytak.
– Alszanak szegénykéim, alszanak! – suttogta örömmel.
A pitvarból forgácsot hozott be, tüzet gyújtott a kis vastűzhelyben, aztán a vederben felvagdalt egy kis jeget, berakta a bögrébe s mindjárt fel is tette a tűzhelyre. A hozott kenyér felét beleaprította egy lábasba, megsózta, várta, hogy a víz felforrjon. Csaknem nesztelenül jött-ment a szobában, minduntalan az ágyhoz lépett s megnézte a gyerekeket… Fakó színezetű kék szemében az a paraszti gyermekszeretet lángolt, amely gyermekeinél drágábbat nem ismer a világon.
Mindjárt kaptok enni, én kis árváim, mindjárt! – suttogta örvendezve, egyre több forgácsot rakott a tűzre, s mikor a víz forrni kezdett, az ágyhoz lépett.
– Marys! Józwa, keljetek fel, gyerekek! – szólt s megrázta őket. – Gyertek vacsorázni!
A gyerekek azonnal felébredtek. Öten voltak: négy leány és egy fiú – a legkisebb talán hatéves lehetett. Ezt Tomek a karjára vette, beburkolta ködmöne szárnyába s a tűz mellé ült. A gyerek álmosan sírdogált és fintorgott.
– Csitt, kisfiam, csitt! Nesze kenyérke, a főtisztelendő úr küldi nektek, nesze, kisfiam.
A gyerek megdörzsölte az orrát meg a szemét, a kenyeret mohón falta.
– No, gyertek, gyerekek, készen van a leves.
A forró vizet ráöntötte a kenyérre.
A gyerekek lemásztak az ágyról, körülguggolták a tálat s mohón nekiestek a vízlevesnek.
A gyerekek kékes sovány arcszínében volt valami e kopott, deres falak színárnyalatából, mintha kiegészítették volna egymást. A hosszantartó nyomorúság, az a valódi, paraszti nyomor, amely lassanként torkon ragadja az embert és hosszú időn át fojtogatja – erősen ráütötte bélyegét ezekre az arcokra: a csontokon meghagyta a bőrt, égő, de tompa tekintetüket, rendkívül mozgékony, összehúzott és teljesen érzéketlen szájukat. Tomek atyai tekintetét a gyerekeken legeltette, ő maga ritkán nyúlt a tálba, hogy minél több maradjon nekik, csak a fiúnak dugdosott.
– Egyél, kisfiam, egyél. Nagyon éhesek voltatok?
– Persze – felelte Marysia. – Délben bementem a faluba, Jadamowa néném adott egy kis burgonyát, azt megfőztem és megettük, most pedig estétől fogva Józek és Anka sírt, hogy a hasuk fáj, éhesek voltak, hát lefektettem őket aludni, és kész.
– Egyetek, gyerekek. Ezt Jagustynka anyó küldte, ezt a kenyeret meg a főtisztelendő úr. Marys, van ott egy kevés kása, azt holnap megfőzöd nekik. Az irgalmas Úristen majd megsegít, ha lesz egy kis munka, akkor talán egy mázsácska burgonya is kerül, meg vagy egy mérő hajdina, csak tavaszig kihúzzuk valahogy.
– Akkor veszünk tehenet is, igaz-e, édesapám? – kérdezte Józek.
A tűz jól égett, s a vörösen izzó tűzhelytől kellemes meleg áradt, hogy még a tücsök is hangos ciripelésbe fogott valahol a tűzhely padkájában, a kislányok pedig, apjuk lábához kuporodva, erősen összebújtak, s úgy bámulták, mint egy képet. Csak Maryska ült oldalvást a lócán s egy bottal a parazsat igazgatta.

151–154. oldal, Tomek Baran (Metropolis Media, 2011)

– A Bundás hol van? – kérdezte a leányka.
– Tudom is én. Valahova elkódorgott, már tegnap sem volt velem.
– Megvannak már a kölykei?
– Még nem.
– Ugye, adsz egyet? Úgy szeretem a kiskutyát! A babámmal fog aludni.
– Fog hát! Majd a méltóságos úr belefojtatja a mocsárba.

231. oldal, A szuka (Metropolis Media, 2011)

[…] valami árnyákféle közeledett, lassan beszivárgott az erdőbe, elhomályosult, sötétebbé vált, mintha minden valami feneketlen mélységbe süllyedt volna, szomorú sóhajhoz hasonló nesz támadt, hűvös szellő indult az erdő mélyéből, s átható hideg hullámként áradt a gyerekekre.

230. oldal, A szuka (Metropolis Media, 2011)

„Ma” azt mondja, Rómában hosszabb időt kell töltenünk, s látnunk kell a pápát!… Természetes, hogy is lehetne, hogy az ember Rómában ne lássa a pápát!…
Henryk azt mondja, nagyon nehéz lesz. Ő ismer olyanokat, akik Rómában jártak és nem látták a pápát, de „Pa” kijelentette, hogy meg lehet csinálni.
– Az ember odanyomja a baksist, ahova éppen kell, a teremtésit neki, s egyszerre kitárul minden ajtó… Nem volt még nekem dolgom hivatalokkal, mi? Az ember ebben élte le az életét, kellemes modora is van, meg különben is: a tisztességes embert az egész világon mindenütt megbecsülik, különösen, ha tehermentes ingatlana is van, egy garas adósság nélkül.
– „Pa”- nak igaza van… „Pa”-nak százhússzor is igaza van – kiáltottam, mert Henryk olyan furcsán mosolygott.
Nem bírom, ha ilyen arcokat vág! Mindjárt az esküvő után meg is tiltom neki, határozottan megtiltom, s ha nem engedelmeskedik, elválunk, én pedig boldogtalan leszek és meghalok…
Mindig ellenkeznie kell „Ma”-val és „Pa”-val.
És milyen semmiségek miatt! Hogy egy senki házmester nedves pincében lakik!
Istenem, hány szegény ember boldog volna, ha ilyen lakása volna!
„Pa” egyszer azt mondta róla, hogy emberbarát és altruista, de a más zsebére.

37. oldal, Naplórészlet (Metropolis Media, 2011)

Csak az a bűn, ha mást bántunk …