Demelza ​(angol) (The Poldark Saga 2.) 8 csillagozás

A 2. kötet pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az első véget ér, és a kötet elején Demelza megszüli első gyermekét. Winston stílusa továbbra is magával ragadó, és azt kell mondjam, hogy a sorozatot rendkívül szépen elkészítették, ugyanis minden fontos részlet, azok nagyfokú módosítása nélkül átemelésre került a könyvből. Természetesen a kötet sokkal részletesebb képet ad, és több jelenetnek lehetünk tanúi, ám ez számomra csak hab a tortán, hiszen még jobban elmerülhetek ebben a csodás világban. *-*
Ez itt még nagyon a történet eleje, de már visszaköszönnek olyan momentumok, amik később fontosak lesznek. Itt még Ross a kedvenc szereplőm, de ez nemsokára változni fog.
Részletes értékelés a blogon jövőre várható.

Volt egy pontja a történetnek, ahol a megszállott rajongáson merengtem egy kicsit. Hogy tulajdonképpen mikor, milyen könyvekkel kapcsolatban alakul ez ki, és hogy ezek a könyvek vajon tényleg jók-e, vagy csak én szállok el, és nézem el minden hibájukat.
Például biztos fontos, hogy hagyja-e magát szeretni a könyv, és én adom-e magam hozzá. (Adtam. Néha olyan szinten, hogy oldalakat idéztem volna ki egy kupacban, annyira élveztem.)

Aztán az utóbbi olvasmányoknál párszor már éreztem, hogy olyan, mintha kinőttem volna a sztorit, mert bizonyos elemei, részei egyszerűnek, néha talán gyerekesnek is tűntek, aztán rájöttem arra, hogy ez végtére is nem kellene, hogy érdekeljen, mert amúgy meg összességében szeretem olvasni a könyvet. És akkor itt kezdtem el figyelni arra, hogy ne legyek túl negatív, mert miért kössek bele valaminek a fél százalékába, ha minden más meg jó? Szóval erre jutottam a rajongással, a megszállottsággal kapcsolatban. Kit érdekelnek a gyerekes/egyszerű/unalmas részek? Ha szeretni akarom, akkor igenis megadom magam, a hibáknak is.

Szerettem ezt a történetet, még az unalmasabbnak tűnő részeket is, mert azok is kicsit hozzáadtak az egészhez, a helyhez, amiért annyira rajongok, a karakterekhez, akiket egyre jobban megkedvelek, a korhoz, amiről jó olvasni. Mert Ross Poldark már akkor szétszakadt a munkája és a magára/magukra szánt idő között, és olyan felelősségeket vett magára, amik túlnőttek rajta (kösz, Ross, hogy osztozhattunk, és helyettem is kidühöngted magad). Mert Demelzában szerethető a common sense és a jószándék, amit annyira marhára semmibe vettek már három évszázada is, mint sokan ma. Mert Dwight Enys <3. Mert még mindig minden annyira angol. És mert Graham még mindig meglepően vicces, visszafogottan (férfiasan?) romantikus, és arcba is vág néha, csak hogy ne merüljünk el kényelmesen a vidéki angol hangulatban. Hát ezért rajongok.

Ross és Demelza története tovább folytatódik. Egye részletesebb, mélyebb képet kapunk a két főszereplőről, a mellékszereplőkkel való kapcsolatuk, viszonyuk tovább árnyalja a képet.
Ross és Demelza több mindenben hasonlítanak egymásra: önzetlenek, szívükön viselik azok sorsát, akiknek az élet kevesebbet adott. Nem ítélkeznek mások felett, segítenek mindenkinek, akit jó és arra méltó személynek tartanak (főleg az ártatlanul szenvedőkön), még akkor is, ha abból esetleg nekik maguknak lesz kára, nehézsége, adóssága, ha ők kerülnek bajba emiatt.
Demelza iránt kezdetben őszinte sajnálatot éreztem: az első szerelem emlékével soha senki más nem versenyezhet. Ő, Demelza mindig csak második lehet Ross életében, Elizabeth mögött. Nem tudom, ezt én el tudnám-e fogadni. Valószínűleg nem. Mindezek ellenére Demelza elég szépen megvédte magát az előkelők társaságában, kiállt magáért, és udvariasan, de élesen és sokszor szellemesen vágott vissza az őt piszkálóknak (pl. Polly Choake, Ruth Treneglos).
Az új szereplők közül Keren volt a legkevésbé szimpatikus. Nem érdemelte meg Danielt, egy idegesítő hisztigép volt. Danielt meggondolatlannak (és túl szerelmesnek) tartom: anélkül vette el a nőt, hogy úgy igazán megismerte volna a jellemét. Csak a külsejét látta, az alapján ítélt, de a szép, vonzó külső még nem minden… Bár nehezen viseltem Keren butácska lényét, nagyzoló álmodozását, csábító viselkedését, de akkor sem érdemelte ezt a sorsot. Talán nagyobb büntetés lett volna számára, ha spoiler Talán abból tanult volna, és változtatott volna a viselkedésén.
Francis álláspontját viszont nem igazán értettem: azt akarja, hogy Verity élete végéig pártában maradjon, pedig lenne esélye a boldogságra egy olyan férfi mellett, akivel kölcsönösen szeretik egymást, csak azért, mert Francis nem kedveli az illetőt (érthető okok miatt). Ugyanakkor Francis boldogan éli a maga kis életét feleségével, aki – azért ez nem elfelejtendő – ugyanaz a nő, aki Francis legjobb barátjának és unokatestvérének a szerelme. Azért ez sem volt részéről valami lovagias tett…

Ezt a könyvet is imádtam. Bár kicsit nehezebben haladtam vele, mint az elsővel. Ebben a könyvben már kezd kiéleződni a Poldark – Warleggan ellentét. Egyre több az összezördülés. És ez ezután csak fokozódni fog. És megjelenik az egyik kedvenc karakterem, Dwight Enys.