Srapnel 90% 63 csillagozás

Méltányolom William Wharton erőfeszítéseit, amit annak érdekében követett el, hogy a háborúról, amit túlélt, és amiben „harcolt”, hiteles emlékeket prezentáljon gyermekein keresztül az olvasóközönségének is. Biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz lelki meló volt! Remélem nem maradt benne ezek után testetlen önmarcangoló vád!
Ami engem illet, én mindig kicsit többet várok a kedvenc könyves íróimtól. Mivel hogy saját maguk helyezték nagyon magasra a lécet rajongóik számára. Ezen írások olvasása közben bevallom kissé rezgett az a bizonyos léc. De ilyenkor mindig az Éjfélre kitisztul, vagy Remarque Nyugaton a helyzet változatlan-ja járt a fejemben. Meg az, hogy mennyire nehéz mesélni bárkinek is, bármilyen formában egy átélt ehhez hasonló borzalomról, káoszról. Szinte lehetetlen. Ez a gondolat minden adandó alkalommal stabilizálta a lécet. Az vesse rá az első követ egy háborús élménybeszámoló írójára, aki maga is átélte és leírni próbálta az eseményeket saját megalkuvó gyávaságával és rákényszerített helyzeteivel együtt! A magam részérő tíz körömmel kapartam volna magamnak gödröt, ha röpülnek a srapnelek. Pont.

[A normandiai partraszállás 75. évforulójára emlékezés – helyett]

Wharton harmadik háborús könyve ez a Madárka és az Éjfélre kitisztul remekművei után, ezúttal önéletrajzi ihletésű, sőt, teljesen az, inkább memoár, mintsem regény. Arról, hogy gyűlölte meg a sereget, a háborút, a naponta, netán percről percre megélt abszurditást, amit még túl is kellett élni. Megírnia is fájdalmas volt, sosem mesélt róluk, még a családnak sem, akár az én nagyapám, és talán a legtöbb háborús veterán, magában hordozta a szörnyet, a nem múló, sosem kopó emlékeket, hogyan lett már 19 évesen egy kiégett, emberkerülő és embergyűlölő roncs. (Akiből szerencsére Wharton lett megint, olvasói legnagyobb örömére.)

Nem bukik alá mindjárt a pokol bugyraiba, a front árkaiba, szinte kedélyesen indul, ahogy még odahaza, a kaszárnyában az altisztek hogyan szívatják a kis mamlasz zsidó Birnbaumot. Aztán észrevétlenül, mint egy mérgesgázfelhő, beúszik a szövegmezőbe egy vallomás a saját puskájáról, amit úgy ápol és gondoz, mint egy kislány a babáját, még vén korában is tudta a gyári számát, majd mikor átdobják Európába, kap egy vadonatújat, ami teljesen személytelen lesz a számára, „Embereket ölök vele, de soha nem érzem a magaménak. Mintha nem lenne hozzá semmi közöm. Talán éppen ez a cél. Minél személytelenebbé tenni az egészet.” (2011: 19.)

És most bocsánat, de elmesélem az egész könyvet.
Ezután a hirtelen, legelső önkitárulkozás után folytatódik a sztorizgatás a kaszárnyabeli élet kis színeseivel, pl. hogy az ágyszomszédja rendszeresen levizelte az ágyát, hogy orvosi papírral szabadulhasson, vagy hogy miképp lesz konyhaszolgálatos, javítva ezzel nem csak saját, de a laktanya életminőségét is – ő és cimborája nem az a fajta kukta volt, aki elsózta a kávét, mert belesett a pipája… Aztán egy sablon IQ-teszt után kiemelik és különleges kiképzést kap a hírszerzésnél. Ne gondoljunk persze mindjárt szuperkém tanfolyamra, egyszerűen csak alaposabban felkészítik a frontra, pl. ejtőernyőznek. Közben, mellékesen, újabb adomák a katonaéletből, pl. egy bigámia miatt bakának visszaminősített déli fekete kövér törzsőrmesterről, aki nagyon lassan, de visszabújik a régi stráfjai alá, majd módszeresen elkezdni kicsinálni azokat, akik őt a bukása után csicskáztatták…

A hadi célokra elrekvirált Queen Elizabeth 23 csomós rekordsebességgel viszi át másik tizenötezer katonával együtt Európába. Wharton csak azért nem lesz tengeribeteg, mert végig egy kád vízben hever… Később heresérvet kap, megpróbál a saját sarkát szinte szétverve szimulálni, de az orvos egy kacsintással továbbküldi a frontra. Megérkezett.

Legalábbis a tengerentúlra. Itt bukkan fel először a srapnel* szó, amikor a hírszerzés helyi főhadiszállását keresi egy skót kisvárosban, csak itt van még kerítés a városban, minden más birtokról már beolvasztották a fémet, „gondolom srapnelt készítettek belőlük.”

* S hogy mi a srapnel? Amikor ezeket belőled szedik ki: szhttp://2.bp.blogspot.com/_FXmTwKZmSts/TTWMQD83AsI/AAAAA…

Egy skót kisvárosban a helyi térkép megrajzolásával bízza meg a parancsnoka és szabad kezet kap a munkához, ő kissé túljátssza a szerepét – nagyon élvezi, civilbe öltözik, festőnek álcázza magát, és miközben a helyi levéltárból beszerzi a kész térképeket egy helyi boltos leány segedelmével, egy festőállvánnyal felszerelkezve tényleg elkezd rajzolgatni… (Tudni kell, Wharton egész életében festőnek tartja majd magát, csak mellékesen írónak, még a Madárka 1979-es kirobbanó sikere után is.)

De hamar vége a civil művészéletnek, éppen csajkájából falatozik, amiben összekeveredett a fő fogás az édességgel, amikor berángatják valami tiszthez, aki éppen az ő aktáját olvasgatta, miszerint ő hű milyen sokféle kiképzést kapott, és még térképésznek is milyen remek! Egyszemélyes desszantos akciót ajánlanak neki, ledobnák egy óriási rádióval a francia vonalak mögé… Őt, aki még németet sem látott, puskaport se szagolt.

Belemegy a jamesbondkodásba, s napokat tölt el egy fa gyökerei közt valahol Galliában, néha belehallgat a német hírekbe, amit nem ért, a francia ellenállók pedig csak nem jönnek érte. Közben megkezdődik a D-day, a véres partraszállás, őt kanadaiak fedezik fel a sárban, kiderül, az egész akciója értelmetlen volt, fentről egy köszike szót sem kap, visszavezénylik a csapatához.

Akikkel már nem srapnelzáporban jut vissza Galliába, hanem szinte turistaosztályon, be is borul az egész százada a sok calvadostól, azt hiszik, almalé, felszabadítós buzgalmukban pár részeg katona le is cseréli a helyi templom tornyán a kakast (ami ott elég gyakori), amiről azt hiszik, valami náci jelvény, egy keresztre, hiába kiabál nekik idegesen a helyi pap idegen nyelven…

Majd megint előőrsbe küldik, megint hiába. És lassan átveszi hatalmát az őrület. Lassan elillan az eddigi kedélyes, máskor ironikus hangnem, kihirdetik pl., hogy hadbíróság elé állítják mindazokat, akiknek elfagy a lába. Ami mindennapos dolog, de egyesek direkt erre hajtanak, egy kórházi ágy és a hazaút reményében, még a rokkantság árán is. Már szembejönnek és elgázolják azok az élmények (hólánccal, de nem a hó, hanem a sár miatt), amelyek meghatározzák majd az Éjfélre kitisztul világát, pedig hol van még az Ardennek?

Részt vesz német foglyok kihallgatásán, persze itt frontkörülményekre gondoljunk, durva dolgok ezek, szemtanúja lesz olyasminek, is, amikor SS-tiszteket temetnek el élve, akik csak akkor törnek meg, amikor már csak az arcuk látszik ki a rájuk lapátolt föld alól a gödör mélyén, amit persze ővelük ásattak meg előtte.

„Egyre nagyobb mestere leszek a kamu járőrözésnek, amit Wilkinsszel csinálunk. Mindnyájan így próbáljuk megúszni.” Van, hogy a dzsip alá bújik el, amikor veszélyes őrjáratot állítanak össze. Ma már nem büszke erre. A comblövést, ami nem ér csontot, csak egymillió dolláros lövésnek hívják egymás közt. A Siegfried-vonal áttörésekor Wharton már felderítő rajparancsnok. Aztán egy ostoba bevetésen minden emberét lekaszálják, s amikor Wharton tettleg bántalmazza az őt meggondolatlanul előreküldő őrmesterét, lefokozzák.

A „teljes becsavarodástól” srapnelsérülések* mentik meg, addig is pihenhet. Nem sokáig, újra tanúja lesz az őrületnek, ezúttal a „szovjet mongol” hordák tömeges nemi erőszaktevésének, pusztításainak, mindennek, ami túl sok egy 19 éves fiatalembernek, hiába őrmester már, és hiába a mindenkit gyorsan megedző frontélmények, úgy érzi, már érti, miért volt lehetséges a holokauszt is.

* ilyesmik: https://m.blog.hu/pa/pavelolvas/image/vegyes/srapnel.jpg

Nem bocsátkozik filozófiai fejtegetésekbe, úgy számol be mindenről, mintha ezeket ott, akkor este a szállásán róná fel egy ceruzacsonkkal, simán legyávázza saját magát is, már nem szégyell semmit, pedig elhallgathatná, de nem tudta tovább magában tartani – mindezt évtizedekkel később, már világhíres íróként vetette papírra.

Ő is megrabolja a németeket, fosztogat, mint mindenki, zabrált drágaköveit azonban elveszti, mikor a béke kihirdetése után hitlerjugendesek támadnak rájuk, sőt hadbírság elé is kerül, mert beosztottjai – a háta mögött – hadifoglyokat végeznek ki, ő megússza (sokadik) lefokozással. Mindent nem mesélhetek el, a kötet vége ejti leginkább foglyul az olvasót, Wharton meggyón nekünk, egyben fenségesen tiszta hangon beszél a háború pokláról – benne azokról, akiknek ez a lételeme, akik háború nélkül, civilként bűnözők lennének ugyanabban a társadalomban, de így még ki is tüntetik őket. És a sebekről:

„A legtöbb ember életében a srapnel valami hétköznapi dologgal kezdődik; visszautasítja egyik szülője vagy egy szeretett személy, például egy barát, nem veszik be a baseballcsapatba, nem választják ki. A mindannyiunk által ismert szokásos kudarcokba, ha nem vagyunk elég óvatosak, végül belerokkanunk, boldogtalanok, depressziósak leszünk az apró sebektől, és mindezt gyakran anélkül, hogy bárki is bántani akart volna.”

[négy és fél kioperálatlan repesz]

Ez is férfias könyv (ahogyan pl szerintem a Nem vénnek való vidék is az volt), mégis ez a könyv el tudott jutni hozzám, sőt elérte a ott benn a szívemet / lelkemet.
Wharton tud valamit, ami nekem kell. :)

|OFF 18-20 éves koromban, amikor a saját korosztályom épp sorkatonai szolgálatát töltötte, mindig irigyeltem a fiúkat, hogy nekik van ilyen „közösségi” élményük. most ezért lehet, hogy sok katonaviselt férfi megkövezne Aztán amikor kiderültek, hogy nem olyan csodaélmény volt benne lenni mindig, akkor kicsit visszakoztam. :) És ezek békeidőben történtek… olvasva a Srapnelt meg olykor kicsit belegondolva a mostani helyzetbe próbáltam elképzelni, hogy háborús időkben milyen lehet a harcoló fiúknak/férfiaknak…és hogy ezt utána vajon fel lehet-e dolgozni. De ezt egy nő szerintem sosem értheti meg (kivéve a mostanság már katonaegyenruhát húzó nőket; de ez meg már az én életemből biztosan ki fog maradni)
|OFF2 annyira tisztán emlékszem, hogy amikor az öcsémék kb 0,5-1 évesek voltak (1981-82 tájékán), én meg kb. 4-5 éves: azt álmodtam, hogyha felnőnek háborúba viszik őket, és meghalnak… szerintem ezt az álmot sosem fogom kiheverni…és még sosem mondtam el senkinek… remélem, ilyen sosem fog bekövetkezni)

Nem szeretem a háborús történeteket, mert a háborúban mindenki megőrül, vagy helyesebben: még inkább őrült lesz, mint amikor még civil. De Whartont szeretem. Mégis, ezt a könyvét nem tudja úgy megírni, mint a többit. Mert túlságosan fáj, mert olyan, mintha az előbb történtek volna meg vele ezek a dolgok. Ha viccesek is, ezzel nem lehet viccelni. Amikor embereket uszítanak egymásra, akkor abból vagy háború lesz, vagy népirtás, vagy mindkettő. Sajnos az emberek többsége nem tanul a történtekből, igazából semmiből.

Itt egy fontos tanács Billy bácsitól. Ne vegyetek drogot! Legytek popsztárok, és megkapjátok ingyen! (Igazából szerelem)

A drog rossz! Érteeeem? (South Park)

A fentiek a legrosszabb dumák arra, hogy lebeszéljük a fiatalokat a drogokról.
De vajon a háborúról is le kell-e beszélni az embereket, lebeszélni a fiatalokat, hogy katonának álljanak?
Wharton egyszerű de jó módszerrel dolgozik. Nem azt mondja, hogy a háború szörnyű dolog, slussz-passz, vita lezárva. Nem is szeretne naturális képekkel, válogatott borzalmakkal sokkolni a háborúról. Egyszerűen elmeséli, mi történt vele. Őszintén. Ezt ellenőrizni nem tudjuk, de én (majdnem) minden szavát elhiszem. Hiányzik belőle mindenféle heroizmus, de nem is állít be mindent szörnyűnek. Inkább magáról mesél, aki hol gyáva, hol dühös, de többnyire telesz.rja a parancsot. Mesél jó barátokról, idióta és szadista tisztekről, tisztesekről, bátor és vakmerő katonákról, szerencsétlen fiatalokról, aki mellette esnek el. És mindezt olyan lenyűgözően gördülékeny, jónéhányszor humoros és könnyed stílusban, hogy élvezet olvasni. De mindezek ellenére tudjuk, hogy nemcsak a repeszek hagytak benne mély nyomokat, hanem még a legnevetségesebb bevetése is.

A könyv bővelkedik más háborús könyvekből ismerős témákban (szabadrablás, nemi erőszak, kegyetlenkedések, hadigfogoly-ölés), de Wharton többnyire árnyalja ezeket a történeteket visszaemlékezései mentén, őszintén, saját magát sem mentegetve.
Kíváncsi lennék, gyerekei elolvasták-e végül a könyvet, mert Wharton nekik is írta. Az egyik legszebb öröksége lehetett ez a könyv.

A Srapnel sok kicsi, két-három oldalas történetből áll, szemelvények a háborús megpróbáltatásokról. Keserű humorral indítunk, sztorik a járőrszolgálat elkerülésének módjairól, a fagyási sérülések elkerüléséről, a flúgos katonatársakról…Ha a töredékesség nem csábít arra, hogy letedd a könyvet egy-egy fejezet végén, egyből megváltozik a kép…mintha az író az időt akarná húzni. Ezt még elmesélem, mielőtt…de még itt van ez is…Majd jön a feketeleves, mint mikor a szerző barátja egyre inkább beleéli magát az elvakult katona szerepébe, vagy amikor asszisztálnia kell német hadifogjok kivallatásához…vagy amikor a szövetséges szovjet katonák, majd a saját bajtársai bűneiről ír…vagy amiről inkább hallgat.
Egy háborgó lelkiismeret könyve ez, de feloldozást nem kér, csak óva int: remélni ugyan lehet, hogy mi mások vagyunk, de valójában senki nem tudhatja, adott körülmények közt, parancs és a falkaszellem hatására mire lenne képes.

Jó könyv a háborúról. Létezhet olyan? Ez a könyv az, méghozzá úgy, hogy a háború borzalmai jelennek meg. A szín tiszta valóság, és a valóság mögött az ember.

Háborús témájú könyveket kedvelő olvasóknak kihagyhatatlan. Rövidsége, őszintesége miatt pedig másoknak is ajánlom ezt a Whartonnak kevésbé ismert művét.

Számvetés és örökség Wharton részéről a Srapnel: élete végén a gyerekeinek írta meg benne, hogy mi történt vele, és hogy mit tett ő a második világháborúban.
A második világháborúról szóló visszaemlékezések, művek száma végtelen, Wharton nem akar újat mondani, nem akar irodalmi szempontból új megközelítést találni a témához, csak a saját történetét akarja elmondani.
Nincs ezért nagy tanulság, sem tanítás, nem mondja, hogy a háború rossz vagy értelmetlen, és nem is sokkoló traumának állítja be (még csak a sokkoló részletekről sem beszél) – azt mutatja meg ehelyett, az ő életének milyen alapja lett az a gondolkodásmód, amihez a háborús tapasztalata vezette el.
A témája ellenére nagyon is mindennapi és egyszerű könyv ez, nem abban az értelemben, hogy lebecsülné vagy relativizálná a második világháború hatását, hanem abban, ahogy megérteti, ő hogyan tudott annak történései és a saját tettei után vállalható, hétköznapi életet élni.

Ez az első Wharton könyvem, de nem az utolsó. Gyönyörűen ír.
A visszaemlékezéseiből megtudjuk, hogy milyen is a háború. Képet ad arról, hogy nem mindenki való katonának, de a sorozáskor ez gondolom abban az időben nem volt döntő szempont. Hogy mennyi ember halt meg értelmetlenül minden oldalról, egy olyan eszméért, amit a harctéren, ahol mindenhol repkednek a golyók és a repeszek, nem igazán éreztek magukénak. Sokan csak a túlélésre játszottak, és ezért nem is tudom őket hibáztatni.