Madárka 90% 337 csillagozás

Azt hiszem, túl későn került a kezembe – húsz évvel ezelőtt nagyon szerettem volna. A madaras naplórészletek olykor kifejezetten untattak, az egyebekben pedig alig történt valami. A filmet kb. húsz – sőt – éve láttam: az nagyon tetszett, főleg, mert ütős véget kreáltak hozzá. Ajánlom a könyvet minden érzékeny kamasznak – ők jobban értékelik majd, mint én.

Második regényem Whartontól. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy a szerzőt kedvenceim közé soroljam. Nem annyira ésszel, mint inkább szívvel megközelítve. Látom regényei itt-ott felbukkanó hibáit, de valahogy semmi kedvem őket elsősorban irodalmi szempontból vizsgálni, ebbe-abba belekötni. Sokkal erőteljesebb hatásúak annál, hogy apró-cseprő technikai kérdések gravitációja földhöz kösse szárnyalásukat.
A Madárka ilyen lelket szárnyaltató, lassan kibontakozó, szelíd szépségű repülés. Madártávlatból való, lebegő megközelítése a legsúlyosabb problémáknak, kezdve a második világháború előtti-alatti amerikai társadalom (rasszizmus, családmodell, oktatás stb.) kérdéseivel, folytatva a háború egész világot behálózó kelepcéjével-kalitkájával, egész a valóság-álom, „normalitás”-„őrültség” dimenzióinak nehezen elhatárolható vidékéig, az identitás illúziójának kérdéséig.
Columbato Al és Madárka egymást kiegészítő, egymásra épülő, egymásból építkező, fel-felerősödő, majd el-elhalkuló monológjaiban két magatartás bontakozik ki, kétféle, egymást kiegészítő, csak együttesen életképes (?) reakció a kalitkalét rácsokkal szembesítő valóságával szemben.
Wharton mesterien tud szimbólumokkal, jelképekkel építkezni, finoman használja, adagolja, nem tolja durván az arcodba őket. Kalitka és madár, szárnyalás és szabadság, tudás (ősi ösztön) és ismeret (gondolkodás révén párlattá gyengített tudásreminiszcencia), termékenység és terméktelenség szimbólumhálójával a kalitkába zárt ember identitásának elveszítésére reflektál. Az ember tragédiájára, akinek természete a repülés, de nincs szárnya. Madárka már-már hihetetlen alakja egyrészt a társadalomból való menekülés egyik útja, másrészt a valaha volt, mára már csak valami megfoghatatlan, számunkra érthetetlen ősi tisztaság, szabadság, kötetlenség, ösztönösen megélt élet utáni sóvárgás megtestesülése. Madárkában lehetőségek szunnyadnak: képességei lehetővé tennék, hogy bármivé vájon, ami egy átlagember lenni szeretne: rendkívül intelligens, művészi hajlamai, sportolói képességei is lennének. De Madárka nem törődik mindezzel, minden norma, szokás és berögzült reflex ellentéte. Nem egy hülyegyerek: amit csinált, annak egy bizonyos, különleges szemszögből mindig értelme volt. Nem véletlen, hogy egyedül Al az, aki felismeri ezt. Columbato a realitás talaján maradva, álom helyett izmokat edzve is Madárka sóvárgást hordozza magában. Galambként keresi az olajágat, a világgal, önmagával való megbékélés lehetőségét. Ő az egyetlen, aki Madárkát visszatérítheti álomvilágából, visszaadhatja emberi identitását.

A Madárka, amellett, hogy két fiatal felnőtté válásának, beavatási rituáléjának története, egyben hangsúlyosan háborúellenes, pacifista mű is. A beavatás hétköznapi mozzanatai – család(i erőszak), iskola, társadalmi elvárások, előítéletek – után, a kutyák számára működtetett koncentrációs tábor nyers, durva, lélekölő bemelegítését az egymás elpusztítására idomított, masszává gyúrt egyenemberek élethalálharca követi. Minden ez, csak nem szárnyalás. Kényszerzubbony egy elmegyógyintézetben, ahol az orvos-őrnagyból bármikor kitörhet a katonásdi, és ha az ember nem elég figyelmes, és lazít a tettetés álarcán, azonnal saját doszárral és még kisebb kalitkával találja szemben magát. Itt nincs különállás, nincs függetlenség. Értelmetlenség van. És Renaldi, a katonaságot megtagadó filozófus embersége, az őrültek tisztánlátása, igazi „tudása” a felszínes ismeretekkel szemben. Tudása annak, hogy a legbiztosabb vereség a győzelem, és hogy a valódi vesztesek soha nem veszítenek.

Wharton regénye végén nyitva hagyja a kalitkát. Sejteti: Madárka madárléte steril – nem jelent megoldást. A kanárilét addig biztonságos, amíg nem teljesen szabad, amíg nem kell aggódni, amíg nem (csak) te döntesz, amíg bizonyos szinten a kalitka biztonsága véd és korlátoz. Amíg van, aki gondoskodik rólad, amíg az álmot realitás, a realitást álom egészíti ki. Al és Madárka különböző szökési terve kérdőjelként, megválaszolatlanul áll a befejezésben. De egy biztos: Bizalom dolga szinte az egész. – a röpülés, szárnyalás. Bizalom önmagadban – és a melletted levőben. Csak így lehet egy könnyebb szárnycsapással mindent megtagadni – mindent, ami érezteti veled a kalitkát.

Igazán kanáriszerűbbek lehetnének az emberek.

    Madárka kedvencek közül is kedvenc lett, ha olvasás után rögtön tudtam volna értékelni, most tömény ömlengést olvashatnátok. Ez utóbbit igyekszem most mellőzni, de még így is öt csillag, de csak azért, mert nincs több.
    A Madárka két olyan fiúról szól, akiknek nem csak hogy mellőzniük kell szülői szeretetet, de szembe kell nézniük a szülői agresszióval és gonoszsággal is. Az igazi elfogadást csak egymástól remélhetik, ez egy nagyon erős alap a barátságukhoz. Nem győzöm csodálni Madárkát, azért, hogy ennyire képes „lelassulni”, az általa legtöbbre tartott kis lényeket órákon át megfigyelni, minden kis rezdülésüket „kitanulni”.
    Hányan mondhatják vajon el magukról, hogy ennyire ismerik a párjukat, gyereküket, mint Madárka az ő „szerelmét” és „gyermekeit”? Hányan képesek szeretteiket csak úgy, órákon át szemlélni, mint ő a galambokat és kanárikat, csak annak az öröméért, amit a látványuk ad? Vajon van-e valódi szabadság?
    Mi az okosabb választás: a kalitka fogsága/biztonsága, vagy a szabadság, még ha kint macska-veszély fenyeget is?
    Hol kezdődik vajon az őrültség? Ott, amikor az ember nem illik bele a nagy átlag által normálisnak tartott képbe? Vagy ott, ha vannak álmai, és a végtelenségig ragaszkodik hozzá, akár az ésszerűtlenség határát is túllépve? Vagy ott, amikor a magatartása deviánssá válik, mert nem hajlandó idomulni és nem akar tudomást venni a „normálisakról”, ezért inkább madárként kezd viselkedni?
    Tudunk mi vajon annyira szeretni, hogy egy barátunkért képesek vagyunk bevállalni, hogy esetleg bennünket is őrültnek nyilvánítanak, és bezárnak? Képesek vagyunk a legszörnyűbb démonainkkal szembenézni, hogy valaki mást megmentsünk a maga ördögeitől?

Nekem egy kicsit túl sok volt a kanáriból, ezért a fél csillag levonás, de egyébként zseniális a könyv. Miről is szól? A rabságról (vagyis ahogy a madarak kalitkában vannak, ahogy életképtelenek lennének a „gazda” nélkül, úgy mi is kalitkában vagyunk, a törvények, a társadalmi normák, az állam kalitkájában), a másságról (nem szexuális értelemben), a háború értelmetlenségéről, az emberek dolgokká degradálásáról (katonák), arról, hogy merjünk önmagunk lenni, felvállalni magunkat, szabaddá válni, amennyire csak lehetséges.
Rájöttem, hogy a filmet láttam valamikor régen (ahogy olvastam, fel-felvillantak képek, úgyhogy eleinte bizonytalan voltam, hogy a filmet láttam, vagy ez egy újraolvasás).
Whartonra felfigyeltem, nemsokára következik a Búcsú a szerelemtől. :)

A lélektani könyvekkel általában hadilábon állok, ami most itt is kemény háborúba torkollott. Néha én egyszerűen nem értem az amerikai szerzőket (lásd, Zabhegyezőt sem és még sorolhatnám). Még ami tetszett, az pont a „sima” kanáritartásos részek, hogy mire kell ügyelni, sikerül-e neki jó párosításokat létrehozni… de az egész pszichológiai háttér, nos, az nekem unalmas volt. Ráadásul a végén picit meg is döbbentem, mert én úgy értelmeztem, hogy spoiler… Nekem ez a könyv egy egyszer végigszenvedős volt, mehet a többi mellé, én ezt nem ajánlanám senkinek.

Mások által „normálisnak” ítélt módon élni ebben a k*rva világban pont akkora őrültség, mint beleszeretni egy kanáriba.

Nagyszerű író, nagyszerű könyv.
Ez pontosan olyan, amire nem találok szavakat.
Aki így tud első regényét írni, annak bizonyára minden könyve csodálatos. El is fogom olvasni mindet.

Ez a könyv is igazolja azt az elméletet, hogy minden könyvnek megvan az az életkor, amikor ideális olvasni. Szerintem ezt leginkább késő tizenéves-kora huszonéves korban üti a legnagyobbat. Én is akkor olvastam először és nagyon szerettem már akkor is. De megérett az idő az újraolvasásra. És rájöttem, nem kell csodálkozni azon, hogy egy könyvnek más az olvasata mindenki számára , mert ez az egy könyv nekem is mást jelent akkor és most. Akkor a végtelen szabadságvágyról, most pedig a felnőtté válás nehézségeiről, valamint arról, hogy felesleges menekülni a valóság elől, hiszen úgyis abban kell élnünk, ha csak teljesen fel nem akarjuk adni. És nem érzem, hogy snassz lenne a befejezése, amit sokan reklamálnak, mert nekem ez a bátorságról és a reményről szól.
„Aztán fogjuk magunkat, és szépen kisétálunk az intézet kapuján.
– Csak így, ilyen egyszerűen?
– Ilyen egyszerűen.
– És aztán mi lesz?
– Mi lenne, Al; aztán jön az életünk.
– Semmi több?
– Ez neked semmi?
– Na de így végződik?
– Hát nem, Al. Az soha nem ilyen egyszerű. Ennyivel senki meg nem ússza.
De azért érdemes megpróbálni.”

Azèrt nem 5 csillag, mert allergiás vagyok a madártollra… Tènyleg. Ezt leszámítva hihetetlen jó könyv. Bánom, hogy eddig halogattam az olvasását.

Érdekes meglátás, érdekes szemléleti mód. Lélektani könyv, tehát nem kell csodálkozni, ha a történet elolvasása után még gondolkodunk rajta, még idő kell, míg feldolgozzuk az olvasottakat. Mindenképpen ajánlom azoknak, akik el tudnak merengeni hasonló témákon, amit az író is feldobott.