Büszkeség 38 csillagozás

William Wharton: Büszkeség

A Büszkeség egy több szálon futó csodaszép mese, amelyben a tízéves Dickie Kettleson mondja el önmaga és családja történetét a nagy gazdasági válság utolsó éveiből. Ugyanakkor Sture Modig regénye is, a szegény svéd bevándorlók zseniális gyermekéé, akiből előbb háborús hős, majd kiváló autóversenyző, végül vándorló mutatványos lesz. A történet harmadik főszereplője pedig Tuffy, a fogságban élő oroszlán, aki nem ismerhette meg a szabadságot, és az embereket tekinti falkatársainak. Hármuk élete egy napsütötte, októberi napon végzetesen összefonódik…

Eredeti cím: Pride

Eredeti megjelenés éve: 1985

A következő kiadói sorozatban jelent meg: William Wharton művei Cartaphilus

>!
Cartaphilus, Budapest, 2009
316 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632660929 · Fordította: Illés Róbert

Kedvencelte 4

Most olvassa 1

Várólistára tette 37

Kívánságlistára tette 23

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

Morpheus>!
William Wharton: Büszkeség

Elmarad a megszokott színvonaltól, mélységtől. Két ember életét, és azok családját követhetjük nyomon, plusz egy oroszlán. Nem igazán éreztem, hogy milyen büszkeségről van itt szó, inkább a küzdelem, a megalkuvás, nehézségek azok, amik átjöttek. Maga a korszak élethűen van ábrázolva, a hangulata tapintható, és bizony nem a boldogság lengi be, bár azért van benne öröm is elvétve. Szépen van megírva, de ez az írónál már számomra elvárt. :)

Rushka>!
William Wharton: Büszkeség

Felnövéstörténet, szembenézés a saját hibáinkkal, megismerkedés a világ igazságtalanságaival és veszélyeivel – csak azért félek azt mondani, hogy nagyszerű ifjúsági regény, nehogy leszűkítsem a műfajával, mert ugyanúgy megközelíthető bármilyen más olvasatból, mint pl. a Ne bántsátok a feketerigót.
A regény egyik főszereplője Dick, a tízes évei elején járó kisfiú, az ő szemén keresztül látjuk a gazdasági válság sújtotta Amerikát, azt, ahogy a családja boldogulni próbál, a szomszédaikat, az iskoláját. Nehéz ez a világ, de nem kegyetlen és nem reménytelen (néha nagyon irigylem azoknak az országoknak az irodalmát, ahol érzékenyen, igazian, de kegyetlenség és szégyen nélkül lehet megmutatni a szegénységet). A másik főszereplő Sture Modig, aki minden tehetsége és helytállása ellenére mutatványosként végezte, oroszlánjával motorozva körbe-körbe egy katlanban. A két történetszál akkor kapcsolódik össze, amikor Dick véletlenül kiengedi az oroszlánt a ketrecéből, az pedig megöl egy embert.
A történet egyszerű és rövid, de több szinten olvasható és több szinten tesz fel kérdéseket. Ki a hibás az elszabaduló erőszakért, az oroszlán, a tulajdonosa vagy aki szabadon engedi? Sture sokáig nem néz szembe vele, hogy élete kudarcba jutott és nem tud megfelelően gondoskodni az oroszlánjáról (aki a büszkeségét jelképezi) – meddig szabad, hogy a büszkeségünknek éljünk, az irányítson bennünket? Dick büszkesége a bálványozott apja, az apáé pedig a függetlensége – lehet-e bármilyen büszkeség megalapozott vagy fenntartható?

1 hozzászólás
bagie P>!
William Wharton: Büszkeség

A harmadik Wharton könyvem rövid időn belül. Nagyon szépen megírt történet: a két szereplő -akiknek párhuzamos története fut majd össze egy napon- ábrázolása, jellemrajza nagyon szépen rajzolódik ki.
Valamiért a két főszereplőt nem tudtam teljes mértékben megkedvelni, a történet szempontjából azonban ez egyáltalán nem zavart. Dickie édesapja viszont kedvenc lett! …a saját apám jutott eszembe mostanában elég sok mindenről és mindenkiről „…-Jól jegyezd meg, amit most mondok, Dickie! Senki nem engedhet ki másvalakit a ketrecéből még egy oroszlánt sem. A lényeg az, hogy ne a rácsokat nézd, hanem nézz keresztül rajtuk! Mert, ha csak a rácsokat látod, soha nem jutsz semmire, és egy szemernyi örömöt sem találsz majd az életben. Érted, amit mondok?…”

Smici P>!
William Wharton: Büszkeség

Ez a regény tökéletesen bizonyította, miért tartozik Wharton az abszolút kedvenc íróim közé. Rendkívül sok és mély gondolatot ébreszt, éppúgy, mint a Hírhozók c. műve.

A regény Dickie Kettleson, Sture Modig, és Tuffy, az oroszlán története. Fejlődéstörténet, családregény, lényegében mindegyik helytálló megközelítés.
Wharton csodálatosan mutatja be mindegyik hősének családi és társadalmi hátterét, környezetét. Ahogy lefestette Dickie szülővárosát, az utcát, ahol lakik, egyből a Google Mapsbe is beírtam az adatokat, és lám, kitárult előttem a fiú világa. Meg tudtam nézni a házakat és környezetüket, melyek szinte alig változtak az eltelt idő óta. Dickie történetének vallási része kiverte nálam a biztosítékot, a nővér és a pap álszentsége és agressziója számomra összeegyeztethetetlen minden normális értékrenddel.
Sture Modig kitűnik a többi ember közül leleményességével, intelligenciájával. Talán túlságosan is, és ez valóban egy kicsit meseszerűvé is teszi a történetet. Túlzottan nem is szeretném ezt részletezni.

A központi téma a család, és míg Dickie esetében a kötelék szorosabbra fonódik, addig Sture szempontjából minden szétesni látszik. Dickie egy árva kismacskát ment meg, Sture pedig egy nagymacskafélét ránt ki a halál markából. A történet szempontjából nem elhanyagolható tényező a névválasztás: a házimacska a Kannibál, az oroszlán a Tuffy nevet kapja, valójában a fordított névválasztás lenne a helytálló. Wharton nyilván ezt is ügyesen, pont így tervezte. Senki sem az, aminek látszik, senkit sem lehet csupán külső jegyek, vagy a neve alapján megítélni.

A regényt az egyéni döntések határozzák meg. Az 1930-as évek válsága, melyet az író nagyszerűen vázol fel, próbára teszi a regény minden szereplőjét. A mindennapi életért, a mindennapi betevőért harcolnak a szereplők. Hogy mennyire nehéz józanul dönteni, az végig érződik. De dönteni kell családi kérdésekről, szerelemről, életekről. Macska, oroszlán, rája életéről. Farmról, a jövőről. Minden nap súlyos döntéseket kell hozni. Még egyetlen könyvben sem láttam ezt ilyen szépen, ennyire mélyen ábrázolva.

A Büszkeség rengeteg olyan dologra rávilágít, mely kiveszőben van már mostani, rohanó világunkban, így aktualitása megkérdőjelezhetetlen. Csak részben örömteli történet, de ezt a történetet maga az élet írta, így nem is lehet másmilyen.

A büszkeséget nem könnyű fenntartani, erre a kötet szereplői is rájönnek fejlődéstörténetük során. Más kérdés, hogy az adott büszkeség egyáltalán fenntartható, életben tartható-e, és persze milyen áron? Érdemes-e egyáltalán? Ezekre a kérdésekre az ajtó nyitott marad, az olvasó maga vonhatja le a következtetéseket, maga alkothat képet.
Dick Kettelson fogalmazta meg legjobban, amikor fiának az alábbiakat mondta a regény vége fele:
„Senki nem engedhet ki másvalakit a ketrecéből, még egy oroszlánt sem. A lényeg az, hogy ne a rácsokat nézd, hanem nézz keresztül rajtuk! Mert, ha csak a rácsokat látod, soha nem jutsz semmire, és egy szemernyi örömöt sem találsz majd az életben.”
Tovább kell látni, és tovább kell lépni a problémákon. Az élet egy nagy küzdelem, de csak azért, mert akadály van előttünk, még nem torpanhatunk meg, és nem fordulhatunk vissza. A magam részéről csak annyit tudok mondani: olvasson mindenki Whartont.

1 hozzászólás
StJust I>!
William Wharton: Büszkeség

Közben azon gondolkodtam, hogy ki, hogyan írná meg a könyvet. Elképzeltem Auster-esen meg McCourtosan is, annyi bizonyos, hogy másképpen és egyik sem olyan érzelmesen, hogy azt ne mondjam, gyengéden, mint Wharton. Wharton annyira ért az emberhez a lélekhez, oly szépen ír a családról. Nem is csoda, hogy nem lett nagy sztár Amerikában -nem is vágyott erre-, hiszen ő annyira európai -amellett, hogy a Madárka egyébként ízig-vérig amerikai regény.
Whartonnak különös helye van a polcomon.

Néhány szó a regényről is.
Inkább azt írom le, ami nem tetszett, mert ebből van kevesebb. Sture Modig karaktere kissé túlírt, nem lehet, hogy valaki ennyire mindenben jó legyen, mindenhol brillírozzon, aztán meg kb. a kuka mellett végzi. (Kicsit árnyaltam volna ezt a képet.) A másik, ami kicsit kilógott a rövid oroszlános, természetfilm-jellegű bemutatás. Olyan volt, mintha Wharton papa kimásolta volna a Wikipédia oroszlánokról szóló „vigyázat ez a cikk még töredék, csonk” szócikkét :).
De mindez összvéleményemet csak fél csillag erejéig tudta lerombolni.
Olvassatok Whartont, és szeressétek vele együtt az embereket!

Schuler_Zsófia>!
William Wharton: Büszkeség

Nagyon szép könyv, nagyon jó olvasni, bár az elején meg kell szokni az események kicsit lassabb folyását és azt az érzést, hogy nincs történet. Lesz. Wharton aprólékos írásmódja tapintható közelségbe hozza az eseményeket, emiatt szinte teljesen lehetetlen letenni, mint ahogyan egy megkezdett mozdulatot is elég nehéz félbehagyni. Whatonnal együtt mozgunk, együtt érzünk, együtt gondolunk – az ő szelíd, ugyanakkor úttörő módján. Ha hasonlítani szeretném, Hesséhez hasonlítanám, bár regényeiben kevesebb a mágia és több a melegség. Ugyanakkor hozzá hasonló könnyedséggel gyúrja újra az alapvető értékekhez való hozzáállásunkat.

Txypy>!
William Wharton: Büszkeség

Nem ütött akkorát, mint Wharton más regényei, de volt benne egy mondat, amitől az egész annyira egyben van!

dianna76 P>!
William Wharton: Büszkeség

Mikor elkezdtem olvasni, azt hittem tuti könyv lesz. Dickie történetét, s a gyerekszemmel való látásmódját nagyon szerettem. Sture sorait is kedveltem, amíg nem nőtt fel, és nem lett belőle Cap. Az a rész nehezebben kötött le, aztán megint kezdtem visszanyerni az érdeklődést.
Dickie egész családja szeretetre méltó volt. Az apáca, és az atya viselkedése megdöbbentett. Verni egy gyereket, aztán ördögűzést folytatni rajta??!! Te jó ég!!!
Dickie monológja helyenként szájbarágósra sikeredett, de ettől volt gyermeki. Imádtam. Az apát sajnáltam, mert nehéz döntés elé kényszerítették.
Sture a csodagyerekségével elveszítette a kisfiússágát. Ez nekem nem tetszett.
A felnőtt Sture, azaz Cap szimpatikus volt. Egyben hibázott: egy vadállat a vadonba való, nem az emberek közelébe, mert ösztönlény. Nagyon megható volt Tuffy története. Sajnáltam, mert az állatok rossz cselekedeteiért az emberek a felelősek. A történtekért nem hibáztatható szegény oroszlán, hiszen az ösztönei vezérelték.
Jimmy a kezdetektől fogva unszimpatikus volt, egy gusztustalan embernek tartottam. Ami történt vele, azért csak magát okolhatja.

Vándor>!
William Wharton: Büszkeség

Tényleg csodaszép történet, nagyon tetszett, benne van minden ami Wharton.


Népszerű idézetek

Kaia>!

Senki nem engedhet ki másvalakit a ketrecéből, még egy oroszlánt sem. A lényeg az, hogy ne a rácsokat nézd, hanem nézz keresztül rajtuk! Mert, ha csak a rácsokat látod, soha nem jutsz semmire, és egy szemernyi örömöt sem találsz majd az életben!

Jaumijau>!

… ne a rácsokat nézd, hanem nézz keresztül rajtuk! Mert, ha csak a rácsokat látod, soha nem jutsz semmire, és egy szemernyi örömöt sem találsz majd az életben!

paoloni>!

[…] az egyetlen dolog, amit igazán érdemes megvásárolni, az a saját időd.

25. oldal

paoloni>!

Ez az egyik szomorú dolog abban, ha felnő az ember. Ahhoz is túl nagy vagyok már, hogy anya ölébe üljek. Néha magához húz, és beletúr a hajamba, vagy átölel, de az ölébe már nem szoktam ülni. Úgy tűnik, vannak dolgok, amelyek elmúlnak, véget érnek anélkül, hogy észrevennénk.

116. oldal

2 hozzászólás
paoloni>!

Sture életében nem voltak lányok. […] tapasztalatai szerint a lányok kiszámíthatatlanok voltak, és ez nem tetszett neki. Sture szerette, ha a dolgok valami érthető logika szerint történtek. A legtöbb dolgot megértette, amelyeket azonban nem, azokat igyekezett kerülni. […] Sokkal többre értékelte az állandóságot és a kiszámíthatóságot, mint a változást és a véletlent.

88. oldal

paoloni>!

Az első világháború kitörésekor Sture-t sokat foglalkoztatta a háború mibenléte. Ez az emberek közötti szörnyűséges konfliktus, amelyben ezrek halnak meg, hihetetlenül illogikusnak tűnt számára. Egyetlen más állatról sem tudta volna elképzelni, hogy részt vegyen egy ilyen vérfürdőben, ahol egymást gyilkolják, csonkítják, pusztítják.

88-89. oldal

Marcsi061>!

– Amennyire én látom, háromféle ember van, Dickie. Vannak azok, akik „elvannak”, akik csak akkor csinálnak valamit, ha rákényszerítik őket. Semmivel nem törődnek, csak saját magukkal. Számomra ők képviselik a társadalom legalacsonyabb osztályát. Aztán vannak azok az emberek, akik „igyekszenek”. Igyekeznek jóban lenni másokkal, és igyekeznek a munkájukat is jól végezni. Ez a felső középosztály. Ide tartozunk mi is. Az utolsó csoportba pedig azok tartoznak, akik „törtetnek”. Ők szinte rosszabbak, mint azok, akik „elvannak”. Csak magukra vigyáznak, és a munkát ők sem becsülik meg jobban, mint azok, akik „elvannak”. Csak addig érdekli őket, amíg pénzt tudnak csinálni belőle. Ők a maradék. De ne aggódj miattuk! Csak igyekezz távol tartani magad azoktól, akik „elvannak” meg azoktól, akik „törtetnek”!

256. oldal

dianna76 P>!

Hú, remélem, anya nem fog tejet melegíteni nekünk. Egyébként sem vagyok oda a tejért, de a meleg tejtől kimondottan rosszul leszek ; csak még jobban kihozza belőle a tehénszagot.

103. oldal

dianna76 P>!

Ha valamiről azt hisszük, nem történhet meg, nehéz meglátni, még ha a szemünk előtt van is.

246. oldal

dianna76 P>!

Egyszer John Williamson lelépett a járdáról futás közben, elesett, és eltört a kulcscsontja. Nem is tudtam, hogy az embernek olyan csontja is van, amelyre kulcsot lehet akasztani ; lehet, hogy a felnőttek ott tartják a kulcscsomójukat, ha el akarják rejteni. Én egyszer elhagytam a kulcsomat, mert nem volt hová akasztanom, és kiesett a zsebemből. Lehet, hogy nekem nincs is kulcscsontom. Az megmagyarázná a dolgot.

91. oldal


Hasonló könyvek címkék alapján

Miranda Cowley Heller: Papírpalota
Tracy Chevalier: Hulló angyalok
Sejal Badani: A mesemondó titka
Karen Kingsbury: Nyár
Kristin Hannah: Téli kert
Lisa Kleypas: Cassandra meghódítása
Edward Kelsey Moore: Szikomorfán születtem
Gárdonyi Géza: Ida regénye / Szerelmi történetek
Elena Ferrante: Aki megszökik, és aki marad
Fannie Flagg: Sült zöld paradicsom