Nat ​Turner vallomásai 28 csillagozás

William Styron: Nat Turner vallomásai William Styron: Nat Turner vallomásai William Styron: Nat Turner vallomásai William Styron: Nat Turner vallomásai William Styron: Nat Turner vallomásai

Az 1968-ban Pulitzer-díjat kapott Nat Turner vallomásai magyarul most először a szerző 1992-es utószavával lát napvilágot, mely a könyv megjelenésének huszonötödik évfordulójára íródott.

1831-ben egy néger rabszolga, Nat Turner az Egyesült Államok Virginia államában hetvenedmagával föllázadt, lemészárolt több tucat fehér embert, és három napig rettegésben tartotta a környéket. De Nat Turner személy szerint csak egy ember haláláért felelős, szerelmét, a fehér Margaret Whiteheadet ölte meg.
Nat Turnert elfogták, halálra ítélték. Mi lakozott a lelkében? Hogy jutott idáig? Milyen ember volt Nat Turner, a prédikátor, aki Isten igéjével vezette rohamra lázadó négereit?
Erre keres feleletet William Styron, a Virginiában született világhírű amerikai regényíró, amikor a siralomházban Nat Turnert a kivégzése előtti éjszakán önmagával, emlékeivel és lelkiismeretével szembesíti.

Eredeti megjelenés éve: 1967

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: A Világirodalom Remekei Európa · Horizont könyvek Kriterion

>!
Park, Budapest, 2019
496 oldal · ISBN: 9789633555651 · Fordította: Göncz Árpád
>!
Park, Budapest, 2019
494 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789633555453 · Fordította: Göncz Árpád
>!
Európa, Budapest, 2011
516 oldal · ISBN: 9789630792714 · Fordította: Göncz Árpád

3 további kiadás


Enciklopédia 6

Helyszínek népszerűség szerint

temető · Dél


Kedvencelte 5

Most olvassa 1

Várólistára tette 51

Kívánságlistára tette 25

Kölcsönkérné 1


Kiemelt értékelések

balagesh IP>!
William Styron: Nat Turner vallomásai

És akkor most jön még egy fehér kölyök, aki megmondja a tutit egy feketéket érintő kérdésben? Na ja.
Az évi szokásos midlife crisis olvasásomat off a Black Lives Matter mozgalom jegyében választottam. Már a mű 2/3-ánál tartottam, mire megtudtam, milyen megosztó könyv ez az USA fekete lakosságának körében. Ellentmondásos helyzet, ugye?
Addig viszont csak úgy olvastam, mint minden egyéb könyvet, és be kell vallanom, ifjúi rajongásomat megalapozottnak találtam.
A mű első része megnyert magának. A börtöncellában játszódó, alapvetően kétszereplős dráma színpadon is megállná a helyét. Mindkét karakter összetett, és nagyon megfogott a kettejük közötti erőtér alakulása. A két ember lehetne teljesen közömbös egymás irányában, sőt akár gyűlölhetnék is egymást, ám elkezdenek együttműködni, és fokozatosan kialakul közöttük egy érzés, aminek nem találom a nevét. Szimpátia? Empatikus kíváncsiság? Vagy csak elkezdenek emberként tekinteni, figyelni egymásra? Kifejezik azt is, hogy a másik helyzetét megértik, és elismerik a másik szempontjainak megalapozottságát. És nem csak a fehér ember sok szempontból motiváltabb érdeklődése erős. A fekete is a könyv zárásakor már ezt gondolja: „I feel a wrench of pity for him”.
A 2. résztől E/1-es elbeszélés keretében ismerhetjük meg Nat Turner teljes életét, ám ez az elbeszélés eléggé fókuszált. Egyrészt céltudatosan a lázadás felé halad, és minden annak előzményeként, magyarázataként jelenik meg. Másrészt pedig csak és kizárólag Nat Turner figurája kidolgozott és összetett. Az őt körülvevő világ erősen sztereotipikus, és a szereplők mindegyike valamilyen sztereotípiának a megtestesítője. Annyit hozzá kell tennem, hogy ezekből a kliséfigurákból egy erősen atmoszferikus, működő és hihető világ épül fel. A könyv nagyobbik fele tehát sodró cselekménnyel és szuggesztív atmoszférájával ejti rabul az olvasót. Ugyanakkor ez a sematikusság irodalmilag nem válik hasznára a könyvnek.
Ezt már megállapítottam magamban (vagyishogy inkább egy kalandregény közepén vagyok), mikor megismertem a kritikákat, és úgy éreztem, éppen ezek a sztereotip leegyszerűsítések okozzák a gondot.
Fehérként, sőt európai fehérként könnyű azt gondolni, milyen tisztességesen közelít a szerző ehhez a nehéz témához. Milyen empátiával önt életet egy történelmi figurába, és milyen világosan gondolja végig a történtek lehetséges logikáját. Értem azt is, hogy olyan figurát teremt, aki a fekete közösségből kiszakad, a fehérbe viszont nem léphet be. Mindez egy olyan vidéken, ahol a feketék atomizáltak, hiszen a birtokok szegénysége miatt csak néhány férfi marad meg helyben. Tehát neveltetése és a környék jellemzői is kedveznek magányosságának. Ez olvasás közben logikusnak tűnik, még ha történelmileg talán téves is.
Könnyű gondolataimmal szemben ott sorakoznak azok a nehéz gondolatok, hogy a regény feketéi mind primitív figurák. Felmenti-e az írót, hogy éppen azt sugallja, még a legrendesebb fehérek is mentális és lelki nyomorúságba kényszerítették a rabszolgákat? Minden bizonnyal azért egyszerűsített így, hogy a fehérek bűnére irányítsa a figyelmet – ám ezzel megsértette a feketéket, hiszen egyszerűen lehetetlennek tűnik, hogy a fehérek miatt fizikailag és mentálisan is ilyen primitív szinten voltak csak képesek működni. Újra leírom: olvasás közben logikusnak tűnik, még ha történelmileg talán téves is.
Styron 1993-ban így írt: [Faulkner] remarked that we novelists will be remembered for “the splendor of our failures”. Mit takar ez a mondat? Bármilyen megosztó is egy könyv, a hibái csak akkor érdekesek, ha a könyv maga is nagyszerű.
Ugyanakkor ez egy megbélyegzett könyv lett, amit sokan kerülnek. Nem vagyok betiltáshívő. Mit lehet akkor kezdeni? Ha erényei elismerése mellett újra és újra a hibáit is elmondjuk. Ez ebben az esetben is azt jelenti, hogy ha egy társadalomnak céljai vannak, akkor egy könyvről sem szabad hallgatnia, de nem szabad egyoldalúan beszélnie sem. Tehát a fekete-fehér gondolkodásnak itt is az árnyaltabb véleménynek kell átadnia a helyét. Talán lehetséges ez.
Na, nem megmondtam, hogy az lesz a vége, hogy megint egy fehér srác okoskodik itt?

pepege P>!
William Styron: Nat Turner vallomásai

„A nigger élete kutyaszar […] meg kék próbálni megmutatni neki, hogy ő is ér valamit, szabaddá kék tenni, még ha nem is sikerül.”

Ahhoz a generációhoz tartozom, akik gyermekkorukban látták a Gyökerek című filmsorozatot, benne az afrikai Kunta Kintét, akit a rabszolgavadászok elfognak, láncra verve Amerikába hurcolnak, hogy rabszolgaként eladhassák. Ha a rabszolgaság szót hallom, nekem mai napig ez a film jut eszembe, és rögtön borsónyira zsugorodik a gyomrom. Bár a történetből nem sok mindenre emlékszem, arra határozottan igen, hogy a rabszolgák mennyit szenvedtek. Manapság az internet világában bizonyára nem jelentene túl nagy problémát újranézni a sorozatot, de a mai napig nem tudtam erőt venni magamon, hogy kitegyem magam ennek a sokknak.

Ezek után lehet sejteni, hogyan viszonyultam Nat Turner történetéhez. Nat Turner 1831-ben néhány rabszolgatársával az amerikai történelem talán legnagyobb rabszolgafelkelését indította el. A több napig tartó véres lázadás alatt közel hatvan fehér embert öltek meg, céljaikat azonban nem érték el – elfogták őket, és mindannyiukat kivégezték.

William Styron regényének alapja az a vallomás, amit Nat Turner a halálsoron tett, és Thomas Gray foglalt írásba. Gyakorlatilag ez az egyedüli írott forrás az eseményekről, ami – a szerző bevallása szerint – nem feltétlenül negatívum, mert nagyon sok írói szabadságot adott, hiszen nem kötötték a kezét a történelmi tények, hanem a fantáziája szerint alakíthatta a történetet.

Maga a regény két részre osztható. Az első egy kicsit nehézkesebben olvasható, a börtönben járunk, ahol is Gray ráveszi Turnert, hogy mondjon el neki mindent, ami történt, töviről-hegyire, hiszen már úgysincs vesztenivalója. Ebben a szakaszban a narráció még egyes szám harmadik személyű. Számomra akkor kezdett igazán érdekfeszítővé válni Styron regénye, amikor a második szakaszban (kb. a mű egyharmadánál) a narráció átvált egyes szám első személybe, Nat egészen a gyermekkorától kezdve meséli el nekünk az életét – innentől igazán olvasmányos, cselekménydús a történet.

Mivel a személyéről nincsen túl sok információ, Styron pedig a vallomás elolvasását követően kifejezetten őrültnek tekintette Nat Turnert, úgy döntött, hogy olyan személyként ábrázolja, akit inkább a vallási fanatizmus hajtott. Kisgyermekként megtanult írni és olvasni, felnőtt korára a Biblia mindennapos olvasmányává vált. Szinte egész élete során „házi nigger” volt, sokkal kedvezőbb körülmények között élhetett, mint az ültetvényeken halálra dolgoztatott, láncra vert társai. Pontosan ezért érdekes, hogyan alakulhatott ki benne ez az elvakult gyűlölet, hogy minden fehért meg kell ölni. „Hát nem reménytelen ellentmondás, hogy életkörülményeim minél kevésbé voltak terhesek, annál sajgóbbá vált szabadulhatnékom? Hogy minél elviselhetőbb és emberségesebb fehér emberekkel akadt dolgom, annál szenvedélyesebben vágytam elpusztítani őket?” Elkezdett hát terveket szőni és társakat gyűjteni maga köré. Nem volt nehéz dolga, sokan vallottak hasonló nézeteket és vakon követték Turnert mindenben, afféle prédikátornak, vallási vezetőnek tartották, és ő is úgy gondolta önmagáról, hogy valami nagy tettre hivatott, hogy vezetnie kell a népét a szabadság felé.

Ám a felkelés nem úgy végződött, ahogyan azt tervezték. Ami az eredeti vallomásból is kiderül, és fölöttébb elgondolkodtató, hogy Nat Turner csupán egyetlen embert ölt meg, Margaret Whiteheadet. Az a gyűlölet, ami őt a felkelés végrehajtására sarkallta, pont nem ezt engedi sejtetni – azt gondolnánk, hogy ő, mint a felkelés vezetője, élen járt a gyilkolásban, pedig úgy tűnik, egyáltalán nem így volt. De nem ez vezetett a sikertelenséghez, hanem két olyan momentum, amivel nem számoltak előre…

William Styron még középiskolásként figyelt fel az 1831-es virginiai rabszolgalázadás történetére, pedig akkor még nem is tudta, hogy író válik belőle. Ő maga is Virginiában nőtt fel, és bár a rabszolgaság intézményét akkorra már réges-régen eltörölték, a feketék és fehérek szegregáltsága lépten-nyomon kézzel fogható volt.

A regény 1967-ben jelent meg eredeti nyelven, abban az időben, amikor a legerősebb volt a polgárjogi mozgalom a négerek egyenjogúságáért. És bár a Nat Turner vallomásait nem fogadták egyaránt kitörő lelkesedéssel, eléggé megosztotta az olvasóközönséget – a szerző mégis megkapta érte 1968-ban a Pulitzer-díjat. Fontosnak tartom külön kiemelni a szerző utószavát, amelyet 1992-ben írt, ebből nagyon sok háttérinformációt megtudhatunk a regény keletkezéséről, fogadtatásáról.

Bár a felkelés során Nat Turner és az emberei nagyon sok embert megöltek, mégis mintha eltörpülne ezen bűncselekmény-sorozat borzalma ahhoz a bánásmódhoz képest, amit a rabszolgáknak hosszú-hosszú ideig el kellett viselniük. Talán részben még mindig a már említett filmsorozat okozta trauma is beszél belőlem, nehéz megmondani… Egyet viszont biztosan tudok: sokak számára – hozzám hasonlóan – lehet megrázó élmény, olvasás közben lehetetlen közömbösnek maradni vagy teljes mértékben háttérből szemlélni az eseményeket.

http://ekultura.hu/2019/08/17/willam-styron-nat-turner-…

4 hozzászólás
Marcus P>!
William Styron: Nat Turner vallomásai

Miközben indiánokat nem igazán tudtak rabszolgaként tartani Amerikában, mert túl vadak voltak, addig a feketék csak egyetlenegyszer keltek fel erőszakosan gazdáik ellen. Az 1960-as évek közepén, az egész katonai-ipari komplexum elleni – bármikor nagyobb erőszakhullámmal fenyegető – lázadás idején talán ez a fajta furcsa ellentmondás foglalkoztatta William Styron-t, amikor megírta Nat Turner nagyrészt fiktív vallomásait.

A regény első negyedében még inkább kívülről látjuk a lázadás vezérét, amint a végső ítéletre vár a fogdában. Ez inkább amolyan bemelegítő rész, Nat Turner lelkének csak akkor hatolunk a mélyére, amikor saját hangján elkezdi elmesélni az életét. Styron itt az ellentétekkel játszik, hiszen Turner élete nem mondható annyira különlegesnek a rabszolgatartó Amerikában. Egyik gazdától a másikhoz kerül, egyik jobb, másik rosszabb, hol tanulhat egy kicsit (ez mondjuk ritkaság), hol ugyanúgy kell dolgoznia, mint bármelyik rabszolgának. De hogy következik ebből a nagyjából átlagos rabszolga-életből az az extrém eszme, hogy minden fehérnek meg kell halnia? Hasonló ellentmondás, hogy pap létére Turner micsoda szexuális elfojtásokkal küszködött, mindkét nem irányában. Persze ez már tényleg csak Styron fikciója, de irodalmi eszközként jól működik, ahogy párhuzamba állítja az osztályharcot az egyén saját belső harcával.

És persze Styron azt is kérdezi tőlünk, hogy a fennálló rend elleni lázadásnak hol a határa. A minden fehérnek meg kell halnia nyilvánvalóan szélsőséges reakció, de valóban szélsőségesnek tekinthető-e akkor, ha Nat Turner nem látott soha egyetlen olyan fehér embert sem, aki nem illene bele abba a romlott társadalmi mintába, ami a rabszolgatartó államokat akkor jellemezte? Mi lett volna, ha például sok kvékert ismer? Talán akkor teljesen másképp alakulnak a nézetei? És a lényeg, hogy mi van akkor, ha ezt a mai körülményekre alkalmazzuk. A mindent és mindenkit (vagy legalábbis az ellenséget) totálisan elpusztítani akarás csak egy bezárt elme képzete lehet, de ezt a bezártságot nem feltétlenül önmaga kreálja, hanem talán az, hogy egyszerűen soha semmi mást nem ismert életében.

(Itt persze eszembe jut a Platón-féle árnyék-hasonlat: ha csak az árnyékokat látjuk a falon, akkor a valódi alakokat nem ismerjük.)

És ha a fenti gondolatmenetet végigvisszük, akkor talán Nat Turnernek igaza volt. Az ő szemszögéből, az ő világában tényleg minden fehérnek meg kellett halnia. Ijesztő, holott nem az ő hibája volt, hogy ide jutott.

Történelem ez másképp, mert nemcsak a rabszolgatartó Amerikáról, és még csak nem is a polgárjogokért lázadó Amerikáról szól, hanem a történelem mögött megbúvó lélekről. Úgyhogy olvassa az is, akit ez a korszak nem feltétlenül érdekel.

3 hozzászólás
jethro>!
William Styron: Nat Turner vallomásai

Az amerikai őslakosokat, az indiánokat nem sanyargatták. Egyszerűen kiirtották őket. A néger rabszolgákat viszont hosszú időn keresztül sanyargatták, megalázták őket emberi mivoltukban. 1831-re kellő mélységű elégedetlenség, bosszúvágy, és ölni akarás alakulhatott ki bennük. Ezek az amerikai rabszolgák még sem tartottak össze, az eszme nem vált eggyé. Ne feledjük, az árulókat soha nem az ellenség soraiban kell keresnünk, az árulók mindig a mi fajtánkból, a mi vélt barátainkból kerülnek ki.
Posztumusz köszönet Göncz Árpádnak a kiváló fordításért.

imrekati>!
William Styron: Nat Turner vallomásai

„ 1831-ben egy néger rabszolga”… kezdődik a fülszöveg.
Én pedig úgy kezdeném, hogy 1967-ben William Styron írt egy regényt az 1960as évek Amerikájáról, melynek keret történetét ugyan az 1831-i lázadás adja, de inkább szól napjaink humánjogi kérdéseiről, mint egy 180 éve történt buliról, ahol kinyirtak pár fehér embert. Már az elején gyanús volt, hogy miért vásárolta az átlag amerikai ezt a könyvet úgy, mint a cukrot, vagy mint „A szürke ötven árnyalatát „ mostanság. Nat Turner vallomása 1 évvel azelőtt jelent meg Amerikában, hogy Martin Luther King babtista szerzetest és polgárjogi aktivistát lelőtte egy merénylő, és 12 évvel azután, hogy Rosa Parks nem volt hajlandó átadni a helyét a buszon a felszálló fehér utasoknak.
A magam részéről azért kezdtem el olvasni, mert megfogott a szép lírai szöveg. Hasonlatos a Zsoltárok Könyvéhez vagy a Példabeszédekhez. Bibliai szöveg. Arra viszont nem számítottam, hogy helyenként igazi erotikát fogok olvasni úgy, mintha nem is Arról lenne szó. Mindenesetre a buszon összecsuktam a könyvet, amikor ilyen oldalhoz értem, mert zavarba jöttem hátha valaki látja rajtam,miről is olvasok voltaképpen Vajon emiatt lett bestseller 1967-ben? Nem hiszem. Vagy mégis? Azóta már külön díjjal jutalmazzák az irodalmat, és nem szokott egybeesni az eladási lista első helyezettje a Nobel díjjal vagy Pulitzer díjjal. Pedig ha megnézzük azokat a listákat 50 és 100 évvel ezelőtt, hát bizony sok Nobel díjas szerepel ott. Ez az idő elmúlt. A tömeg fogyasztása nem esik egybe a széppel. Nincs idő a szépre. Gyorsan, gyerünk! Minél többet, minél rövidebb idő alatt!
Az utóbbi években divatos lett Magyarországon is a munkaerő kölcsönzés. Nem 1831-ben, hanem 2018-ban. Nem Amerikában, hanem Európában. A munkáltató adja veszi az emberi erőforrást. Mintha az ő tulajdona lenne. Humán erőforrás és a munkaerőpiac. Modern kori fogalmak. Ja, és a jogok? Itt jön képbe a Biblia. Joga van-e az embernek ahhoz, hogy pihenjen? Kell-e dolgoznom vasárnap? Lehet- e valaki saját maga rabszolgája? És ha igen, van-e az a pénz, ami kompenzálja az időt? Felfogható- e az a bevett gyakorlat, hogy a kárt mindig ki kell számolni pénz értékre, máskülönben a bíróság nem tud megítélni kártérítést. Isten kinyilatkoztatta Mózesnek, hogy hat nap után egy napot pihenni kell ahhoz, hogy az ember regenerálódjon. A földnek is pihenni kell, hogy jó termést adjon. Nem éri meg kizsigerelni. Ősrégi törvény. Ha nem tartod be, így jársz. Ne lepődj meg.

vercsa>!
William Styron: Nat Turner vallomásai

Az amerikai rabszolgaságról nekem a Tamás bátya kunyhója és a Gyökerek eléggé erőteljes és átfogó képet adtak, ezért nem kifejezetten vágytam még több, ilyen témájú történetre.
Jól tettem, hogy ezt a könyvet mégsem hagytam ki. Itt ugyanis a rabszolgatartók elleni lázadásnál sokkal mélyebb, egyetemes emberi indíték áll a középpontban: a bosszú. Hogy Nat Turnernek a hite, az értelme és a rabszolgasága hogyan szolgáltat alkalmat egy ilyen lázadás megszervezésére, és hogy miért volt ez a vállalkozás eleve kudarcra ítélve, azt Styron nagyon érzékletesen, felkavaró, elgondolkodtató módon tárja fel. Mindezt Nat Turner visszaemlékezésein keresztül, aki a siralomházban várja, hogy felakasszák.
A fordítás Göncz Árpád munkája, néhol olyan szép, hogy sokszor visszatértem egy-egy mondathoz ízlelgetni még egy kicsit.

3 hozzászólás
András_Regenhart>!
William Styron: Nat Turner vallomásai

Akciósan vettem, jó darabig kerülgettem, mielőtt belevágtam. Nem is tudom, mire számítottam, de erre biztos, hogy nem. Csodálatos könyv ez, kegyetlenstégében is gyönyörű, felkavaró, biblikus hangvételű, magával ragadó olvasmány. Minden mozzanatában hihető képet fest a polgárháború előestéjének rabszolgatartó Amerikájáról, egy kivételes sorsú és egyéniségű rabszolga szemszögéből. Azt, hogy egy fehér író képes – e egy fekete rabszolga bőrébe bújni, értelmetlen kérdésnek tartom, számomra ez a regény fájdalmasan hiteles minden szavában. Nyoma sincs benne a szépítgetésnek, a politikai korrektséget mellőzve itt mindenki megkapja a magáét. Aztán a végén, a regény által bevitt gyomrost követi az övön aluli rúgás az utószóban – ennek elolvasása kötelező! A regény fogadtatása, utóélete az emberi ostobaság olyan bugyraiba enged betekintést, amelyek sajnos ma sem kevésbé fenyegetőek, mint ötven évvel ezelőtt.


Népszerű idézetek

balagesh IP>!

És azt hiszem, épp a nagy francia, Voltaire mondta, hogy a bölcsesség ott kezdődik, ha fölismeri valaki, hogy mennyire nem érdekli az ő élete a többieket, akiket olyan kétségbeesetten érdekel a maguké.

205. oldal

Kapcsolódó szócikkek: bölcsesség · Voltaire
balagesh IP>!

Akármit mondtam is, azt hiszem, mindenkinek a maga csillagát kell követnie, még akkor is, ha érzéki csalódás áldozata.

114. oldal

balagesh IP>!

A legtöbb fehér ember valamilyen mértékben rasszista volt – ma is az –, de az én rasszizmusom legalább nem volt magától értetődő: szembe akartam nézni a feketeséggel, hogy megértsem.

473. oldal, Utószó az 1993-as Vintage-kiadáshoz

imrekati>!

Nos, ilyen körülmények közt kétségtelen, hogy belőlem is csak közönséges, hétköznapi házi nigger válik, aki egy és más ostoba feladatra, mint a csirke nyakának kitekerése, a sonka megfüstölése, s az ezüst kifényesítése, úgy-ahogy, eredményesen használható: amikor csak lehet, lógok, ahhoz azonban túlságosan féltem a biztonságom, hogy bajt keverjek, s megkockáztassam az igazi szidást, így óvatos vagyok apró lopásaimban, körültekintően titokban tartom délutáni szundításaim, alattomban űzöm aggályos bujálkodásomat a dundi, sárga bőrű takarítólányokkal fönn a sötét padláson, s ahogy öregszem, egyre szolgalelkűbb és kenetesebb leszek, ravasz hízelgő némi potya szövet, hús, vagy dohány reményében, de tiszteletre méltó pocakomon, muris kis szakállamon és mellényemen kívül öregkoromra kifejlődik bennem valami ajkbiggyesztő méltóság is; én vagyok a szeretett és szerető Nat bácsi, aki reszketeg kézzel simogatja meg a kis fehér unokák selymes buksiját, reumás, írástudatlan, álomszuszék: s félig már sóvárgok az után a magányos halál után, mely nagy sokára meghozza a nyugalmamat valamilyen kövikörtével, maszlaggal benőtt, elhanyagolt temetőben. Nem valami nagy élet, az biztos, de vajon állíthatom-e becsülettel, hogy nem is boldogabb?

194-195. oldal Európa 2011

imrekati>!

A légy, gondoltam, sok szempontból bizonyára Isten legszerencsésebb teremtménye. Oktalanul születik, oktalanul keresi megélhetését mindenen, ami meleg és nedves, megtalálja oktalan életpárját, szaporodik, és meghal oktalanul, nem ismeri meg a nyomorúságot és kínt. De azután mégis föltettem magamnak a kérdést: honnan tudhatnám én ezt biztosan? Ki tudná megmondani, hogy a légy vajon mindenekfölött Isten kitagadottja-e, aki a menny és a feledés között zümmög az örökkévalóságig az oktalan rángás csupasz kínjában, ösztöne kényszere alatt, hogy megegyék verejtéket, taknyot, ürüléket, épp oktalanságát szenvedve az idők végezetéig. Ha tehát valaki jóhiszeműen, de tévesen szeretne kikeveredni az emberlét nyomorúságából, és légyállapotot ölteni, talán csak sokkalta iszonyúbb, képzeletét felülmúló pokolban találná magát – olyan létben, ahol nincs szándékos tett, nincs választás, csak vak és gépies engedelmesség, ha ösztön arra kényszeríti, hogy soha véget nem érőn és falánkul lakomázzék egy rókatetem belein vagy egy rab ürülékcsöbrén. Igen, ez a végső kárhozat: egy légyvilágban létezni, enni így akaratlanul, válogatás nélkül, minden vágy ellenére.

45. oldal Európa 2011

Nazanszkij >!

Visszatartotta lovát, és megálltam én is: egymás mellett álltunk az út szélén, Samuel gazda kesztyűs kezével a nyeregkápa gombját fogta, és nézett rám komolyan. Az út üres volt, elhagyatott, csak a barna levelek és csikorgós por apró forgatagai szelték át meg át. Sík vadrózsamezők húzódtak a láthatárig, haldokló tövissivatag: valahol messze, háborítatlanul égett az erdő, s az erdőtűz csípős cédrusillata mint a finom pára lengett körül minket.

182. oldal, Második rész – Régmúlt idők (Hangok, álmok, emlékezések) (Kriterion, 1974)

Nazanszkij >!

Hirtelen átsóhajtott a fagyos téli szél az erdő koronáján.

238. oldal, Második rész – Régmúlt idők (Hangok, álmok, emlékezések) (Kriterion, 1974)

wolfiu>!

Érezni a mély csöndet és a még mélyebb magányt, mintha az élet nem is elpusztult, csak egyszerűen eltűnt volna, s otthagyott volna mindent (…)

17. oldal

Nazanszkij >!

Szívemhez szorítottam a Bibliámat, és nekidűltem a szekér oldalának, ahogy az zökögve, a fagyott üvegtengeren kormánya vesztett hajóként hánykolódva megint Dél felé vitt a tél közepébe.

238. oldal, Második rész – Régmúlt idők (Hangok, álmok, emlékezések) (Kriterion, 1974)

Kapcsolódó szócikkek: Dél
vercsa>!

A lényeg az, hogy te élő vagyontárgy vagy, és az élő vagyontárgy képes fondorlatra, összejátszásra és ravasz titoktartásra. Te nem vagy szekér, Tiszteletes, hanem egy olyan vagyontárgy, amely erkölcsi ítéletalkotásra és akaratnyilvánításra alkalmas. Ezt jól jegyezd meg. Mert ebből következik, hogy a törvény megengedi a magadfajta élő vagyontárgy bűncselekmény miatti bírói felelősségre vonását, és ebből következik, hogy szombaton bíróság elé állítanak. (…) És kötél általi halálra ítélnek.

28. oldal

Kapcsolódó szócikkek: titoktartás

Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Iny Lorentz: Vörös égbolt
Chimamanda Ngozi Adichie: Az aranyló fél napkorong
Sue Monk Kidd: Szárnyak nélkül szabadon
Margaret Landon: Anna és a sziámi király
Margaret Landon: Anna és a király
Alma Katsu: Éhség
John Jakes: Menny és pokol
Upton Sinclair: Rabszolgák
Willa Cather: Az én Antóniám
Lloyd C. Douglas: „És köntösömre sorsot vetettek…”