A regény színhelye Itália, szereplői amerikaiak és olaszok, s a cselekmény középpontjában egy gyilkosság áll. A festői díszletek és a véres tragédia azonban csupán keretül szolgál az írónak arra, hogy bemutasson két embert, aki az "édes élet” hínárjában vergődik: egy tehetséges, de elzüllött festőművészt, s egy romlott de mégis érdekes egyéniségű milliomost.
Az alkohol és a szexualitás gőze lengi körül őket, konfliktusuk hátterében ott sötétlik hazájuk, Amerika délvidékének robbanásig feszült problematikája – nem csoda hát, hogy Itália kék ege alatt is hasztalan keresik a feloldódást, és sorsuknak tragédiába kell fulladnia.
A „Házam lángra gyullad” a XX. sz. egyik legnagyobb művészregénye.
Házam lángra gyullad 19 csillagozás
A következő kiadói sorozatban jelent meg: 5 világrész könyvei Európa
Enciklopédia 1
Kedvencelte 5
Most olvassa 1
Várólistára tette 25
Kívánságlistára tette 9
Kiemelt értékelések
VargaÍriszDóra I>!
7 hozzászólás
Miután @Gelso-nak ajánlgatom a Sophie várólistázásának margójára, lekapom a vastag, ezüstszínű, ’82-es európás kötetemet a polcról, emlékszem, anyukámék barátja, Fritz Jancsi – megörökítem a nevét a Molyon, mert sajnos már ő sincs közöttünk, aki egyébként nagyon okos volt, és gyorsolvasó, azóta sem találkoztam gyorsolvasóval – ajánlotta nekem lánykoromban a könyvet, s mint kiderül, nemcsak ajánlotta, de nekem is adta, vagy csak kölcsön?, ugyanis benne a jelzés: F-H. Most az is beugrik, hogy a feleségével mindig így szignózták a könyveiket: F-H vagy H-F, attól függően, melyikük tulajdona volt (F = Fritz, H = a feleség vezetéknevének kezdőbetűje). Olvasásom bejegyzett dátuma: 1995. szept. 29. A 264-265. oldal között egy kis fényes lap a kézírásommal, egyik oldalán kék tollal: „Álomszőtte világunkból a kiutat…”, másik oldalán barna filccel: „Beteggé tesz ez a fásult egykedvűség, mit rám mér…” Na most feladtam magamnak a leckét! … A könyvet szerettem, azt tudom, sőt a kevéssé amerikaiirodalom-kedvelő férjemnek is nagyon tetszett, úgyhogy *****-ost kap tőlem.
Ferenc_Molnár_3>!
Ez a könyv méltán a huszadik század legnagyobb regényei között említhető, és nem csak terjedelme okán. Hosszú monológokkal teletűzdelt önvallomásai ügyesen elkerülik az üres moralizálás csapdáit, úgy mutatják be az emberi személyiség lebomlásának stációit (Cass Kinsolving), hogy azok végig hihetők, félelmetesek és izgalmasak. A sambucói véres események története egyfajta nyomozás során tárul fel, ahol az elbeszélő, a narrátor szerepe lassan elenyészik, helyét átveszi az egyik szereplő lázálomszerű önvizsgálata. Styron atmoszférateremtő képessége elképesztő, hunyorogva olvasom a tűző Dél-Olasz napsütésről szóló jeleneteket, a legkisebb statiszta is egyéniséggé alakul, pedig az illető csak belép a képbe, majd szereptelenül távozik örökre, és az író csak néhány karcos vonással rajzolta őt meg. A két főalak jellemrajza elnagyolt, mintha nem is lenne érdekes, de hát az ő szerepük nem is az, hogy díszletet nyújtsanak ennek a bizarr történetnek, hanem hogy megéljék azt. Az elbeszélés módja szinte állandóan változik, monológ, dialógusok, leírás és napló váltja egymást, az első rész szinte egy vázlat, majd az okok és történések kifejtése következik, mígnem a végén szembesülünk azzal, hogy az nem is úgy volt, mint ahogy eddig hittük. Több novellaértékű betét is szerepel a könyvben, ami akár önálló életet is élhetne. Bajom is van, mégpedig a könyv morális kicsengésével, ha egyáltalán kicseng valahol. Például nem mosdatunk szerecsent, nem adunk felmentést gyilkosságra, nem mismásoljuk el a törvényt, nem bízzuk senkire, hogy magának adjon feloldozást, úgy, hogy remény sincs arra, hogy az valaha is sikerülhet. Poppy alakja engem elvarázsolt. Honnan szedte őt Styron?
Népszerű idézetek
volna>!
8 hozzászólás
Aki már lakott egyedül New York-i lakásban, az tudja, vagy legalább emlékszik, milyen furcsán más ott a vasárnap. A lassú, késői ébredés a hirtelen kihalt városban, kávéscsészék és tonnaszám tornyolsuló újságok, őrlő tétlenség és unalom, napos hátsóudvarokban osonkodó vágott szemű macskák, a kerítés tövében meg a repdeső galambok, s aztán, ahogy a nagy nyugalomba reménytelenül, bánatosan hullanak bele a harangkongások – a teljes tompaság ideje ez, de a viszketeggel kezdődő rossz érzéseké is : kérdések bontakoznak az ember előtt, amikre sose keresné a választ, ha ebben a városok közt is legnyilvánosabb városban egyszer-egyszer össze nem zárnák a magányával. Hogy is vagyok? Merre is tartok? Efféle szakállas kérdések hétfőn nem kísértenek.
13. oldal (Európa, 1982)
volna>!
Hit nélkül, tudod, nem dolgozhat az ember, nekem pedig annyi hitem nem volt, mint egy ótvaros macskának. Úristen, micsoda magyarázkodásokkal, micsoda hazudozások közt éltem! El akartam hitetni magammal, hogy nekem, ugyebár, semmi tehetségem, ez volt az első. Közben egy nyavalyát, tudtam én, hogy van, éreztem a lelkemben, de olyan biztosan, hogy akár a tenyeremre vehettem volna. Igenis volt tehetségem, tagadhatatlanul volt, és inkább az, hogy nem tudtam vagy nem akartam élni vele, féltem tőle: ez mérgezte a napjaimat. Öregem, az eget be bírtam volna kenni… legalábbis a kevés tapasztalatommal a fülem mögött meg a fiatalságommal. Az eget, öregem! Mégis, ha a vászon előtt álltam vagy a jegyzettömböm előtt, úgy éreztem, mintha tőből lecsapták volna a két kezemet. És csak ott csámborogtam a galériákon vagy a modern tárlatokon az Orangerie-ban, és hurrogtam-köpdöstem le azt a sok vasárnapi piktúrát, ami a szemem elé került, mint egy műfajtalan műkedvelő, és közben a szorítástól nem bírtam szabadulni… micsoda kínlódás volt az! Mert azok legalább csináltak valamit, én pedig egy áporodó, keserves, csalódott kis vágypocsolya voltam. De az embernek még akkor is kellenek az üres magyarázatok. Mikor a sorozatos önvizsgálatok után láttam, hogy a sajna-nincs-tehetség magyarázat megbukott, agyaltam mást helyette: kizökkent az idő, a társadalom ellenem fordult, a fényképezés elhódította a festészet terét és a többi. Öregem, Kinsolving Kinsolving ellen, micsoda gyürkőzés! Dolgozni persze nem tudtam.
324-325. oldal (Európa, 1982)
volna>!
Lehet, hogy Mason nem felelt meg az egyetemen, vagy neki nem felelt meg az egyetem, mindenképpen úgy látszott, hogy magánszorgalomból könyvtárakat falt fel, és meg is emésztette, mert a bámulatos olvasottságát kihívó szemtelenséggel fitogtatta, mint a báli maskarát.
195-196. oldal (Európa, 1982)
Piccolo_Carlo>!
A St. Andrew Gimnázium nem volt az iskolák gyöngye, az a gyanúm. Pénztelen virginiai episzkopálisok fiainak nyitották, és kopár, visszhangos épülete decemberben zordabb volt a Dotheboys Hallnál, állandó pénztelenséggel küzdött, több reménytelen alakot és végérvényes ökröt fogadott fedele alá, mint amennyi belefért volna, és tanárait az egyetemi oktatás hajótöröttjei közül válogatta. Egy évig, emlékszem, egy agrártudományiról szabadult fiatal futballreménység tanította az angolt, és Grantland Rice verseivel etetett minket, a másik évben egy kopott öreg francia házitanítót kaptunk, akit aztán az ágyában találtak halva egy pálinkásüveggel.
109. oldal, 2. fejezet (Európa, 2011)
Piccolo_Carlo>!
– A mi drága jó padron di casá-nk, Fausto? – nevetett. – Ki másnak adtad volna, hát persze. Fogadjunk, hogy az a szivar az ítélet napján is helyjegyeket fog árulni felárral, és még a magáét is bedobja. Az holtbiztos, hogy ő rendbe hozta, és hatszáz százalék haszonnal adta tovább.
75. oldal, 2. fejezet (Európa, 2011)
Piccolo_Carlo>!
Akkor láttam, hogy itt valami fura dolog történt. A kabátujjáról le van tépve a tizedesi rangjelzés, és a helyén őrmesteri sáv lóg három cérnaszálon. Mondom neki: „Hogy kerül az őrmesteri sáv a kabátodra, Luigi?” Azt mondja: „Úgy, hogy őrmester vagyok.” Mondom: „Hát Parrinello?” Azt mondja: „Finito. Én vagyok a carabiniere-parancsnok Sambucóban. Más szóval a magam parancsnoka vagyok.” Mondom: „Vagyis Parrinello volt-nincs?” Azt mondja: „Áthelyezték. Azt hiszem, Eboliba.” Aztán hozzátette: „Egypár kilót ott majd ledögönyöznek a hájából.” Mondom erre: „Auguri.” De ő azt mondja: „Nincs ehhez mit gratulálni. Mit számít, ha pár ezer lírával többet kapok egy hónapban? Poco e nulla. Viszont nemsokára kapok egy beosztottat, azt majd táncoltathatom. Azt majd megtaníthatom kesztyűbe dudálni. Egy-kettő Parrinello leszek. Elhízok, elpimaszodok, és a kör bezárult.”
697–698. oldal, 10. fejezet (Európa, 2011)
Piccolo_Carlo>!
– Istentelenül elkalapált – mesélte Mason később –, és hirdetményt tett közzé az iskolában, méghozzá az egyházi átkok módján formulázta meg oly véres szigorral, hogy a végére még ma is emlékszem: „…e dögletes bűzt a Mindenható Isten orrcimpáiban; és töredelmesen megvallom, hogy nem a hosszútűrő keresztényi szeretet, hanem pusztán Virginia állam törvénye köti kezemet, hogy a vétkesre méltóbb büntetést, mint a rögtöni és indoklás nélkül való kitiltás, nem mérek”.
116. oldal, 2. fejezet (Európa, 2011)
Piccolo_Carlo>!
Ritka egy ember az apám. Ha Északon születik, nyilván régi vágású radikális lesz belőle. Így azonban – mint a Püspöki Egyház hű fiát a körülmények Canterbury után a legmakacsabb anglikán egyházközség aklába hajtották – sikerült valami ingatag egyezséget teremtenie igaz hite és széles látóköre közt, s a két egyezkedő közti örök feszültségben lett apámból az egyetlen valóságos liberális, akit csak ismerek. Liberálisnak lenni New Yorkban: gyerekjáték. Liberálisnak lenni a Délen: kösse föl jól, aki megpróbálja. Apám úgy szomjazta a megértést, az értelmet, mint mások a pénzt meg a tekintélyt, s végül azt hiszem, bőven szerzett ebből is, abból is. Port Warwickban egymaga lehetett, aki életében könyvet végigolvasott. Kora meggörbítette, megrogyasztotta – igen, de nem a gerincét. S ahogy az idő múlik, mindinkább nő a szememben. Tisztességesebb embert nem ismertem nála, s azt is megértettem, hogy az utóbbi években már néha szeszélyes, könnyen mond ítéletet, és beszédesebb a kelleténél, hiszen a hazugság meg az aljasság, amit gyűlölt, már kezdett a fejére nőni itt. „Igazságkeresés az élet, fiam” – mondta nekem egyszer ez az öreg műszaki rajzoló, de nem úgy, mint aki valami nagyot akar mondani. Tudom ma már, hogy ő nem találta meg soha, de a latban talán az igazságnál is többet nyom, hogy a magányos keresgélésben megjárta a szeretet poklait, az öröm temetőit.
23–24. oldal, 1. fejezet (Európa, 2011)
Hasonló könyvek címkék alapján
- Taylor Jenkins Reid: Daisy Jones & The Six 91% ·
Összehasonlítás - Lisa Scottoline: Örök 97% ·
Összehasonlítás - Amy Harmon: Homokból és hamuból 92% ·
Összehasonlítás - Douglas Stuart: Shuggie Bain 92% ·
Összehasonlítás - Riley Sager: Várj, amíg sötét lesz 92% ·
Összehasonlítás - Brandon Sanderson: Eskühozó I–II. 92% ·
Összehasonlítás - Stephen King: Tortúra 91% ·
Összehasonlítás - L. J. Shen: Scandalous – A Néma 91% ·
Összehasonlítás - Baráth Viktória: Egy év Rómában 91% ·
Összehasonlítás - Walter Tevis: A vezércsel 90% ·
Összehasonlítás