Feküdj ​le sötétben 24 csillagozás

William Styron: Feküdj le sötétben William Styron: Feküdj le sötétben

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Egy fiatal, Virginiából származó lány öngyilkosságot követ el New Yorkban. Megdöbbentő halála a kiindulópont, melyre az eseményt előidéző okok, motívumok – az előélet – feltárását, kegyetlen megvilágítását céljául kitűző regény cselekménye épül. Mert e mögött a „mindennapi” haláleset mögött bonyolultnak látszó, s mégis oly logikus rendről tanúskodó bűnök és mulasztások, gyengeségek és csalások láncolata húzódik. Peyton Loftis az „elveszett nemzedékhez” tartozó részeges, kisiklott életű, gyenge apa és a gyűlölet, gyanakvás lelkileg sterilizáló állapotában senyvedő anya végleg „elveszett gyermeke”. A huszadik századi Amerika – közelebbről: a Dél – erkölcsi-társadalmi hegycsuszamlásának emlékműve ez a könyv.

William Styron (1925–2006), a Fitzgerald-Faulkner-Hemingway utáni nemzedék egyik legnagyobb írója. Most életműsorozatát indítjuk útjára ezzel az első művével, amellyel 1951-ben berobbant az amerikai irodalomba.

Eredeti megjelenés éve: 1951

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Zsebkönyvek Európa

>!
Európa, Budapest, 2010
610 oldal · ISBN: 9789630787048 · Fordította: Göncz Árpád
>!
Európa, Budapest, 1971
472 oldal · puhatáblás · Fordította: Göncz Árpád

Kedvencelte 5

Most olvassa 5

Várólistára tette 70

Kívánságlistára tette 34

Kölcsönkérné 2


Kiemelt értékelések

fukszia>!
William Styron: Feküdj le sötétben

Temetési menettel találkozunk legelőször és a könyv legvégén, ami egy keretet ad a műnek. A címbeli sötétség éppúgy vonatkozik a halálra, mint a szeretetre képtelen, értelmetlenül széthulló családi élet fojtogató sötétségére, mint várakozás a halálra, ahogy azt a mottó sejteti. Ami közötte történik az családlélektani, társadalomlélektani oknyomozás feltárása: mi az, ami egy huszonéves lányt az öngyilkosságba kerget.
Adott egy család: Milton Loftis és Helen Loftis a szülők, Maudie és Peyton a gyerekek. A szülőkkel való első találkozás már sugall a teljes elhidegülésükre, sőt a kívánt halálra. Milton egy gyenge akaratú alkoholista apa, aki minden megmaradt erejével Peytonért küzd. A következetlen sokszor túlzó szeretetével akarja pótolni azt a szeretetet, amit anyjától sohasem kapott meg, aki gyűlölettel és elutasítással fordul felé. Hazugságra és látszatra épülő házasságukat ameddig lehet próbálja fenntartani, míg a temetésen Helen halálát kívánja.
Helen mindene Maudie, a beteg kislány, akiről kezdettől tudjuk, hogy hamarosan meg fog halni. A ráutaltságban Helen megtalálja azt a szeretni való gyereket, aki mindenben hallgat rá és az akarata szerint cselekszik. Maudie halálával megszűnik minden, ami ép ésszel és szeretettel a világhoz kötné.
Peyton – apja szeretetére támaszkodva – az örök lázadó. A családi gyűlöletfészekből csak házassággal tud elmenekülni, ahol azonban hamar megmutatkozik az apa által elkényeztetett, ugyanakkor teljes anyai szeretet nélkül felnövő lány lelki válsága. A boldogság elérhetetlen számára és amikor minderre rádöbben egyetlen útja marad: az öngyilkosság.
Mottó:
„S minthogy a halál óhatatlanul az élet Lucinája, s még a pogányokban is kétség támadt, hogy élni vajon nem halált jelent-e; minthogy még leghosszabb napunk is jószerivel rövidebb lesz, míg végül már csak téli ívet ír le, s ily módon hamarost sötétben fekszünk le, s lámpánk hamvába fúl; minthogy a halál testvére naponta kísért haldokló emlékekkel, s az idő, mely maga is öregszik, nem kecsegtet tartós reménnyel – a nappali lét álom és balga várakozás.”
(Sir Thomas Browne: Urnatemetés)

n P>!
William Styron: Feküdj le sötétben

Látjuk, de némán tűrjük, hogy hullik szét az élet egyenként az emberben. Életükön ott „ólálkodik” a halál a veszteség a kínszenvedés és a megszánás.
„Hosszú ideig eltart, míg az ember megtanul hinni az életben.”
Azt hiszik/hisszük, élünk.
Mikortól tanulod meg értékelni létezésed?
Eltékozolt szavak, ki nem mondott szeretet.
„Az egész szarban, amit veled együtt elviselek, nekem is kijut a rosszból…”
…és átokká válik a sose halunk meg….
Szólnál, már mondanád: -Talán tudom mi a baj. Igen, tudom kinek hogyan kéne tenni, élni.
De nem másnak szólsz – hanem magadnak.
És nem hallod meg a saját szavadat.
Ez egy „mégis” könyv…mégis el kell olvasnod.

Ribizligizi>!
William Styron: Feküdj le sötétben

Lélektani pontosságú mű, ami ugyanakkor irodalmilag is fantasztikus. Az emlékfolyamokat követve észre sem vesszük, mégis bevonódunk. A történet mindenkinek szól: lányoknak, anyáknak és aktív vagy leendő apáknak.
Számomra minden figura szerethető volt – éppen azért, mert hús-vér jellemmel – jellemhibákkal – rendelkeztek.
Ha valaki közelebb szeretne jutni az önismerethez – ami egyben emberismeretet is jelent – mindenképpen olvassa el a könyvet! (Persze semelyik könyv elolvasása nem mentesít az aktív lélektani munkától, és annak nehézségétől :))

MeliSzabo>!
William Styron: Feküdj le sötétben

Elolvastam, becsuktam, kinyitottam, becsuktam. Elgondolkodtató. Elég zavaros a történet, bár nem is igazán a történet az, ami nehezen emészthető, sokkal inkább az nehezíti a megértést, hogy Styron az egész regényben egyik bekezdésről a másikra váltja a helyszínt, idősíkot, eseményt. Ezáltal figyelni kell, és nem szabad „elbóbiskolni” egy-egy szürkébb rész felett. A temetési menettel kezdődik a történet, majd e köré fonódik a regény. Múltbéli emlékek, veszekedések felidézéséből világlanak ki az okok és miértek. Tömény hatszáz oldal depresszió, szomorúság, fájdalom. A regény végére kapunk egy képet a széthullott családról, megismerjük sanyarú múltukat, bűneiket, mulasztásaikat.
„ Talán valamikor majd föltámadok, bár sötétben fekszem le, és fényem hamvába hal. Befordulok a szoba felé, látom, hogy jönnek a csempéken át, apró peckes léptekkel, felborzolt tollal, és arra gondolok: szegény, szállni nem tudó madaraim, gyötrelmes volt itt a földön, hogy nem szárnyalhattatok?Gyertek hát, repüljünk! S elmentek mellettem, a homályba vesző homokon, ügyetlenül és szelíden, tollaikat suhogtatva;gyertek hát, repüljünk. És olyan közel baktattak mellettem, hogy a szárnyuk forró bőrömet érte-csak a tolluk suhogott-, és láttam, hogy mennek-ó, Krisztusom!-, s az én szállni nem tudó madaraim sorra,egymás után szállnak le a fullasztó éjszakába, a paradicsom felé. Meghalok, Nyuszi, meghalok. De légy jó kislány.Azt mondtam: Mi az nekem?Mi az nekem?Hogy jó legyek. Nagyon jó. Nagy Isten.”

quartz>!
William Styron: Feküdj le sötétben

Eleinte kicsit nehezen hangolódtam rá arra, hogy mindig más szereplő bőrébe kell bújni, és az ő szemszögéből élni meg a történteket. De később pont ez ragadott magával, ahogy szép lassan kibontakoztak a tragikus haláleset előzményei, lelki okai, és hogy mindezeket ki hogyan élte meg. Kedvenc részem a végefelé van, mikor Peyton utolsó óráit éljük meg együtt a lánnyal, hát, folyamatosan borzongtam. Abszolút átélhetőnek érzem Peyton tragédiáját, és folyton azon járt az eszem, hogyan lehetne rajta segíteni, de döbbenetes és fájó volt mindig a ráismerés, hogy rajta már nem lehet segíteni, egy régóta elveszett lélekről van szó. :(

snailwing P>!
William Styron: Feküdj le sötétben

Jó könyv, nagyon jó, de izgalmasnak nem mondható, szóval aki csak a mozgalmas, fordulatos könyveket szereti, az hagyja inkább. Aki viszont örömét leli a végletekig agyon analizált helyzetekben és szétboncolt pszichékben, és szeretne látni valami nagyon tanulságosat arról hogyan nem szabad élni, na azoknak itt ez a könyv…
A történet egy családi háromszögről szól, iszákos apa, rideg anya, lázadó leánygyermek – mindenki konfliktusban mindenkivel, az ő végzetes balsorsukról szól a könyv, mégpedig a világ legbarátságosabb környezetében, az USA déli részén a 40-es években, a tragédia borítékolható.
A cselekmény gerincét a regény jelenideje, egyetlen nap adja, majd visszaemlékezések formájában kapunk magyarázatot arra, hogyan is jutottunk el odáig. Mivel a nézőpontok cserélődnek, így minden szereplőről nagyon összetett képet kapunk.
Ahogy olvastam a könyvet nem tudtam elszakadni a gondolattól, hogy micsoda írói munka van benne, annyira részletgazdag, annyira valóságos a szereplők jellemének ábrázolása! És a fordítás persze remek.


Népszerű idézetek

encsy_eszter>!

Richmondból Port Warwickba menet a vonat már az elővárosokban gyorsítani kezd, elhúz az örökké csípős párába és édeskés porba burkolt dohánygyárak, a lejtőn mérföldnyi hosszan ereszkedő egyforma barna deszkaházak, a hajnal fakó fényét visszatükröző háztetők százai előtt; elhúz a renyhe és álmos forgalmú, kora hajnali utcák mellett, fürgén átzakatol az utolsó két dombot összekötő hídon, s az ember lent a völgyben megpillantja a sós-zöld tajtékkal lepett James folyót, amint a vegyigyárak és barna deszkaházak újabb sorai közül ki- és az erdőbe bekanyarodik.

(első mondat)

MeliSzabo>!

Talán valamikor majd föltámadok, bár sötétben fekszem le, és fényem hamvába hal. Befordulok a szoba felé, látom, hogy jönnek a csempéken át, apró peckes léptekkel, felborzolt tollal, és arra gondolok: szegény, szállni nem tudó madaraim, gyötrelmes volt itt a földön, hogy nem szárnyalhattatok? Gyertek hát, repüljünk! S elmentek mellettem, a homályba vesző homokon, ügyetlenül és szelíden, tollaikat suhogtatva;gyertek hát, repüljünk. És olyan közel baktattak mellettem, hogy a szárnyuk forró bőrömet érte – csak a tolluk suhogott –, és láttam, hogy mennek – ó, Krisztusom! –, s az én szállni nem tudó madaraim sorra, egymás után szállnak le a fullasztó éjszakába, a paradicsom felé. Meghalok, Nyuszi, meghalok. De légy jó kislány. Azt mondtam: Mi az nekem? Mi az nekem? Hogy jó legyek. Nagyon jó. Nagy Isten.

Lunemorte P>!

Úgy érzem, mintha sodródnék, mintha valahol kint a fekete űrben fuldokolnék, és nincs, ami visszahúzna ide a földre. Talán azt hiszed, hogy ez klassz érzés lehet – így megfulladni –, pedig nem az. Szörnyű. Aztán megpillantom a madarakat, és úgy rémlik (ezután valami át van húzva).
Apu, én nem tudom, mi a baj. Megpróbáltam felnőtt lenni… jó kislány lenni, ahogy te szoktad mondani, de akármerre fordulok, úgy látszik, egyre mélyebben és mélyebben merülök bele ebbe a szörnyű kétségbeesésbe. Apu, mondd, mi a baj? Mi a baj? Miért olyan drága jószág a boldogság? Mit csinálunk mi az életünkkel, hogy forduljunk akármerre, mindig csak bánatot szerzünk másoknak, hiába próbálkozunk az ellenkezőjével?

54. oldal

Elizabeth_Windsor>!

– Jaj, dehogy, aranyom, te árultál el engem. Én beavattalak a titokba, s azután már senki soha többé. Én voltam az utolsó szerelmed, de ezt nem tudtad soha. Én szerettem volna megértetni veled, hogy a szerelem nem az ember agyában, szívében, testében él, hanem könnyen támad, jön, mint a hajnal, észrevétlen, és soha el nem múlik.

Lunemorte P>!

Megint elkezdtem egy kicsit fulladozni, nem is bennem volt a víz, amit lenyeltem, hanem körülöttem, nem ért hozzám, csillogott, mint a körülöttünk vándorló sűrű fény. Mintha már az ablakot, a tükröt nyaldosta volna, opálossá s valahogy tejszerűen zavarossá vált tőle a levegő; de mégsem a víz fenyegetett, hanem a saját gondolataim: a víz, mint a madarak megmaradtak távolinak, közömbösnek; tudatom határán tengger alatti fal emelkedett, de ez se volt fenyegető, nem akartam gondolni rá.

533. oldal

Lunemorte P>!

– Védjelek meg? Mitől? – kérdezte. A tejesemberektől? A detektívregény-íróktól? – Nem – mondtam, és ráhanyatlottam az ablakpárkányra. – Önmagamtól. – Most gyöngédebb lett. – Hol szedted összes ezeket a te furcsa erkölcsi szabályaidat? – kérdezte. – Mi ütött beléd? Csak tudnék rád úgy visszaemlékezni, amilyen voltál, az volna szép. Akkor legalább a békességem megmaradna. De nem hiszem, hogy valaha is vissza tudnék arra az időre emlékezni. Akkor legalább akadt még néhány eszményed, ami nem mítoszok vagy tündérmese-képzelet terméke volt. Amikor még modellt álltál nekem, és én még voltam olyan ostoba, hogy azt higgyem: egy ilyen gyönyörű arcú és gyönyörű testű lány belül is csak szép lehet.

574. oldal

Elizabeth_Windsor>!

De volt, hogy gonosz idő járta, borús volt az ég, és viharos a tenger: ezek voltak a monszunszelek, halvány dollárszagot hoztak, veszélyes üzletek, távoli partokra irányuló merész és kockázatos vállalkozások illatát. Ilyenkor, feledésre ítélve, a magányban keresett menedéket, vagy a nagyanyjánál, aki menye halála után átvette a háztartást, köszvénye volt és biblia-túltengése.

Elizabeth_Windsor>!

Egy ízben, mikor utolsó tavaszát töltötte az iskolában, a befelé tekintés azóta is ritkán megismétlődő rohamában, kiment a cédrusok alá, a konyháról süteményt vitt, s egy könyvet, verseket – Keats volt? vagy Shelley? –, lefeküdt a reggeli árnyékba, s álmosan olvasgatott, miközben a táj hangjai – a tehenek bőgése, a tengeri madarak vijjogása az ingovány fölött, egy gyerek kiáltása – körülzengték; végül lustán megkondult a harang a reggeli istentiszteletre, s ő a többi gyerekkel együtt beballagott a templomba, s egy visszavágyó pillantást vetett hátra, a helyre, ahol feküdt, s a folyóra és a cédrusokra – s valami fölbolydította; az eltűnt szépség, vagy legalábbis az az érzés, hogy ifjúsága egy ragyogó pillanata rejtélyes módon egyszer s mindenkorra összekapcsolódott a cédrusfák láthatatlan és illékony illatával.

Elizabeth_Windsor>!

Ahogy azonban a város terjeszkedett, új és nagyobb helyet kellett találni a magányos, névtelen halottak elföldelésére. Egészen a múlt század közepéig, mikor a Negyvenkettedik utca még külvárosnak számított, s még juhok legelésztek békésen a Columbus tér környékén, ezt a célt tökéletesen betöltötte a Szegények Temetője, amely a mai Washington Square egy részét foglalta el. Nagyvárosokban a halottak nem maradnak soká halottak, vagy talán még jobban meghalnak; a sírköveket mindenesetre ledöntötték, a területet friss földdel töltötték föl, s kikövezték. Az itt alvókat tehát másodízben is elfelejtették; annak idején, bár soknak közülük akkor se volt neve, legalább napsütötte kis földterületen nyugodtak. Most már semmi jelük nem maradt; a McDougal Streeten sétálgató gyereklányok csak a madarakról, fiúkról s a hamvas áprilisi napsütésről tudnak, arról nem, hogy az aszfalt alatt holtak nyugosznak – csontjukat a földalatti rengeti –, s várják a feltámadás napját.

Elizabeth_Windsor>!

A halottasházból régebben egy vontatóhajó szállította ki a holttesteket; feketére volt festve, zászlója a tatján félárbocon, és csütörtökönként pöfögött föl az East Riveren. Amerre ment, a bárkák kapitányai, a matrózok levették a sapkájukat, keresztet vetettek, vagy elmormoltak egy imát. Most teherautó járja, s a halottak nem kapják meg ezt az utolsó tiszteletadást; ugyan ki köszöntene egy zöld és hétköznapi teherautót? A koporsókat közönséges fenyőfából ütik össze – huszonötöt, harmincat egy héten –, s négyesével rakják egymásra a nagy tömegsírokban. Imát senki se mond; a temetést a városi börtön rabjai végzik, s a Potter's Fielden végzett egynapi munkájukért egy napot elengednek büntetésükből. A többi halott – aki ott fekszik már húsz esztendeje – kiszorul onnét. Úgyis csak csont és por, értékes helyet foglal el, el kell távolítani. Ezek nem kétszer halnak meg, mint azok a porhüvelyek ott a Washington Square alatt, ezek háromszor semmisülnek meg; a rabok nem hagyják nyugodni, eltávolítják őket – a csontokat, a rothadt szemfedőt, a zörgő koponyát –, s beleszórják egy kisebb verembe, ahol tizedannyi helyet foglalnak el, mint annak előtte húsz évvel. Az új koporsókat pontosan, táblával, számmal ellátva rakják le; ily módon sok léleknek jut húsz évre zavartalan, hatlábnyi saját hely.

Ezzel kész is az egész. A sírt betakarják. A rabok elrakják ásóikat, csákányaikat, visszamásznak a rabóba, s elviszik őket. A tengerparton egy földnyúlványon régi koporsók égnek, hisz ezeket is meg kell semmisíteni. Szép és magányos máglyát alkotnak; magasra fölrakva gyorsan égnek, hisz fájuk már ugyancsak korhadt. A bomlás ily módon fölvirágzik a levegőbe is, éretten, testesen, s ez a bomlás mégis tiszta, természetes, mint a levelek hullása; itt a bomlás pusztul. A törött faszilánkokon láng nyal végig, egy szemfödő maradványai, egy medalionban sok-sok éven át megmaradt fürtnyi csecsemőhaj felé, megérinti, s az egyszeriben összezsugorodik, porrá válik. Csontocskák, amelyeket a sírásók nem vettek észre, elszenesednek és a gyom közé hullanak. Patkány les ki a lyukából, beleszimatol a szélbe, majd visszabújik. Nyúlik a délután, leszáll az este, de a kék égésszag csak száll-száll fölfelé, elkapja a szél, lecsapja a sírok közé, ott tekereg a síremlék körül. Mintha már a síremlék is feledésbe merülne. Hogy ki állította, rejtély; rajta a temető egyetlen sírfelirata. Kicsi, repedezett, s majdnem teljesen ellepi a gyom; Krisztus mélyen ülő, viharvert két szeme még mindig úgy ég, mint a legragyogóbb tűz. Lent, ahol eltakarja a tüskebokor és a bomlás kéken kavargó bűze, ez áll: … és mindenkinek nevet ad…


Hasonló könyvek címkék alapján

Marilynne Robinson: Jack
Lisa Wingate: Elrabolt életek
Francine Rivers: Egy anya reménye
Sue Monk Kidd: A méhek titkos élete
Jonathan Franzen: Keresztutak I–II.
B. S. Aldrich: És lámpást adott kezembe az Úr
Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?
Frank McCourt: De!
Stephen King: Carrie
Stephen King: Újjászületés