Az ​ördög sarkantyúja 88% 175 csillagozás

Egy bosszantóan közönyös zseni portréja. Legalább annyira élveztem olvasni, mint amennyire Maugham szerethette megírni. Közben azon gondolkoztam, hogy 40 évesen összepakolok, otthagyom az egészet, és elmegyek írónak, vagy rocksztárnak.

Maugham olyan egyedi atmoszférát képes teremteni, ami kissé félelmetes, ugyanakkor meglehetősen zajos, de mindenekelőtt botrányos. De semmiképpen sem szokványos. Karakterei sem átlagosak. Egy Gaugint persze viszonylag könnyű ábrázolni, akár a festőzseni oldaláról, akár a polgári életet felrúgó lázadó felől közelítjük meg. Maugham zsenialitása azonban abban mutatkozik meg, hogy nála a mellékszereplők is tökéletesen fel vannak építve. A jelentéktelenségnek is számtalan árnyalata van, s nagy hozzáértést igényel ezek pontos ábrázolása. Csak gyengébb írók elégedhetnek meg valami elkent, általános jellemrajzzal, mondván, hogy úgyis lényegtelen egyénekről van szó. Maugham palettáján élesen kirajzolódik az ellenszenves, a hétköznapi, és a sajnálatraméltó. Ugyanazzal a lendülettel a zseniről is egyszerre képes a csodálat hangján regélni, s közben megjeleníteni otromba hétköznapjait, melyek jobb érzésű emberekből képesek kiváltani a vágyat, hogy lábukat huzamosabb ideig érintkezésbe hozzák a zseni hátsójával. Valahogy így kell kinéznie egy tökéletes regénynek.

Olyan jó gondolatokkal, és érdekes meglátásokkal fűszerezett könyv, hogy még égnek állni is elfelejtett a hajam a festő, Charles Strickland javarészt riasztó figurája miatt. Bár a társadalomból való visszavonulását meg tudom érteni, de az erősen szociopata viselkedés úgy hat rám, mintha csak a sötétséggel néznék szembe. Ő is nyilván szembenézett valami döbbenetesen nyugtalanítóval (tükör?), amely az egész életét uralta. „Mintha a világegyetem lelkét érezte volna magában, s azt akarta volna kifejezni. Bár a képek zavarba hoztak, és egészen megrökönyödtem tőlük, nem tudtam közönyös maradni a belőlük áradó, viharzó érzésekkel szemben”.
Végig élvezetes olvasmány, nem csak a művészetet és annak művelőit elemezzük benne, hanem egész korrekt képet kapunk magáról az Emberről. Ha valaki aránylag kedélyesen szeretne lehangoló lélekrajzokat kapni, akkor nyugodt szívvel ajánlom neki a könyvet. És Gauguin festményeit kedvelőknek is. Még egy szimpla narancsokkal teli csendélet is úgy van ábrázolva a könyvben, hogy a rikító szabálytalansága szinte él a lapokon.
A történet elolvasása után az ember minimum Tahitire akar menni, vagy legalábbis festéket és ecsetet ragadni… de szinte biztosan örül, hogy nem festő.
Maugham stílusát egyre jobban kedvelem. :)

Engem egy kicsit mindig kiábrándított a nők ama szenvedélye, hogy kedvesük halálos ágyánál gyönyörűen viselkedjenek. Olykor szinte zúgolódnak, amiért szerelmesük hosszú életű, mert ez a körülmény késlelteti az alkalmat, hogy egy hatásos jelenetet rendezzenek.

Hogy mennyire szól Paul Gauguinről ez a történet – nem tudom. Nagyvonalakban az ő életrajzára épül, valójában azonban több ennél. Regény a művészetről és az igazi művészt, a zsenit hová tenni nem tudó színtelen-jellegtelen nyáspolgári világról. Regény a megszabályozott mederbe, látszólag békés csendes folydogálásra kényszerített folyó, a természet, az ösztön és a tehetség gátszakításáról. Regény a közönyről és a szenvedélyről, a szürkeséget felváltó, kirobbanó színáradatról, a londoni ködből Tahiti szikrázó fényébe való kilépésről. Regény a lemondásról is, a nyomorról, a nehézségekről, a betegségről és halálról – és a mindezek ellenére megtalált Paradicsomról. És persze regény az emberről – az emberi lélek furcsaságairól, a mélyén megbúvó meglepetésekről, az egyénben feszülő ellentétekről.
Szerettem gondolatmeneteit, szerettem az elbeszélőjét, aki úgy indít, mintha magáról akarna szólni, mintha saját történetét mondaná, majd szinte észrevétlenül, fókuszt váltva, becsöppenve a Strickland család magánéleti titkaiba, egy rendkívüli történet szemtanújává, szereplőjévé válik – és miközben ezt a rendkívüli történetet meséli, valahogyan végül mégis saját történetét (is) mondja. Szerettem, ahogy viszonylag kevés szereplővel, három fő helyszínnel és világos, tiszta stílusával képes egy komplexitásával is lenyűgöző világot tárni elénk. Szerettem megértését, elnézését a történet szereplői iránt. Még a megvetésre, elítélésre méltó alakokban is van valami, amivel megkedveltetik magukat. Mert az írónak fontosabb az, hogy tudjon, mint az, hogy ítéljen.
Úgy érzem, Somerset Maugham tud. Eléggé sok mindent.

Évek óta halogatom ennek a regénynek az elolvasását, mert valamiért féltem tőle. Aztán már az első két mondat után tudtam, hogy teljesen felesleges volt félnem. Ha ennyire elbűvölő, régi elbeszélő stílusa van egy történetnek, akkor igazából már mindegy is, hogy miről szól. Nagyon tetszett, hogy úgy ismerjük meg Gauguin életét, hogy az elbeszélő személyes találkozásait meséli el vele, illetve azok elbeszéléseiből derül fény egyre több és több dologra, akik ismerték és találkoztak vele. Egyetlen aprócska kis csalódásom volt, hogy kicsit többre lettem volna kíváncsi a festőből. Ennek ellenére viszont ami nagyon tetszett, hogy mindenkinek bepillantást nyerhetünk az életébe, aki bármi információval is szolgált Gauguin-ről.

Sok leírást tartalmaz, de mégis olvasmányos. Csak elmesélés, de mégis izgalmas. Századeleji, de mégis olyan mai! Nekem nagyon bejött.

Tetszik az író stílusa. Bölcsebb lesz az ember ha olvassa. Nagyon mély gondolatok jönnek elő az életről, kapcsolatokról, a világról, a művészetekről, stb. A generációk közötti harcról, váltásról pl. így ír: „Eljött a háború és új helyzetet teremtett. Az ifjúság olyan istenek felé fordult, akiket mi azelőtt nem ismertünk, és máris látható, milyen irányban fognak haladni azok, akik utánunk következnek. Már nem kopogtat az ajtón a fiatalabb nemzedék, amely tudatában van erejének és nyugtalan , forrongó: berontott és egyszerűen elfoglalta a mi helyünket. Minden az ő kiáltozásaiktól hangos. Néhányan az idősebbek közül utánozzák őket, önmagukat próbálják meggyőzni, hogy az ő napjuk még nem nyugodott le, együtt rikoltoznak a leglármásabbakkal, de az ő ajkukról üresen hangzik a csatakiáltás; szegény megvénült gavallérok ők, akik ceruzával, festékkel, kurjongató vidámsággal kísérlik meg visszavarázsolni ifjúságuk illúzióját. A bölcsebbek finom méltósággal haladnak a maguk útján. Megszelídült mosolyukban enyhe gúny van. Visszaemlékeznek, hogy annak idején ők is ugyanilyen lármásan, ugyanilyen lenézően tiportak el egy meglettebb nemzedéket és ők már tudják, hogy idővel e vitéz fáklyahordozók is át fogják adni helyüket. Nincs utolsó szó. Az új evangélium régi volt, mikor Ninive nagysága tetőpontján ragyogott. Ezek a szép szavak, amelyek olyan újszerűen hangzanak azok előtt, akik kimondják őket, már százszor is elhangzottak régebben. Oda-vissza leng az inga. Újra és újra bezárul a kör.” Most sajnálom csak, hogy a Színes fátyolt és a Csodálatos Júliát már láttam a moziban mielőtt elolvastam volna, szintén tőle. De a szabály, az szabály. Film után nem jöhet a könyv.

Jól „megfestett” portré egy középkorú férfiról, aki elhivatottsága tudatában, nem törődve a következményekkel, felszámolja unalmas életét, mindent feláldozva szabadon engedi alkotásvágyát, visszafojtott szenvedélyét.
Maugham (Gauguin ihlette) főhőse önző, öntörvényű, faragatlan modorú. Idegesítő karakter, cselekedetei elfogadhatatlanok, mégis érthetőek és elválaszthatatlanul összefonódnak tehetsége kibontakozásával.
Megpróbáljuk függetleníteni az embert az alkotásától.
Ha a műve elég nagyszabású, – talán – megbocsájtjuk gyarlóságait.
Tulajdonképpen számít, hogy ki, milyen ember van egy mű (regény, festmény, zene) mögött? Sokunkat érdekel….
Ezt a kívácsiságot elégíti ki a szerző remek lélektani ábrázolással. A történet hátterében kirajzolódik a korabeli társadalom. Kicsit franciás, kicsit angolos, csipetnyi egzotikummal.

Az egyik első ilyen jellegű könyv, amit olvastam, félig fiktív Gauguin-életrajz.

Nem is tudom mit írjak. Az elején zavart az a hátsó borítón, hogy Paul Gauguin életregénye, mert nyilván nem teljesen az. Ha elvonatkoztattam ettől, akkor tetszett. Nagy zseni volt az biztos. Mármint Gauguin. Maughamtől még olvasnom ell mást is, hogy kiderüljön ugyanez. Nem varázsolt el teljesen.