A ​színes fátyol 85% 124 csillagozás

Nem olvastam még Maugham-tól, és nagyon örülök, hogy belevágtam, köszönöm utólag is @csenga: nak, hogy „megcsinálta” az eseményt. Mikor elkezdtem olvasni, már az elején annyira magával ragadott a történet, olyan ismerős volt minden és rájöttem, hogy a filmet láttam (pár éve, de nem volt friss az élmény: Naomi Watts és Edvard Norton főszereplésével) és már akkor megkedveltem a történetet. De a tragikus végre nem emlékeztem:( Akkoriban még nem voltam Moly, így nem is figyeltem, kinek a regényéből készült:) A lényeg, hogy nagyon tetszett, ahogy Kitty „átalakult”, mintha magamat láttam volna. A bolondozó, pasifaló nőcikéből, érett, felnőtt nővé vált! Nagyon sok fontos gondolatot osztott meg velünk Maugham! Folytatom a művei olvasását, nálam kedvenc lett!

Nem is a könyv, a film fogott meg, amit Edward Norton rendezett. Fúúú, a tavalyi nyár meghatározó szerelmes regénye , filmje volt nekem…

Ó, hát ez nem is egy szerelmi háromszögnek a története, hanem egy nő nagyon szép fejlődésregénye.
Szeretem Maughamot még mindig, van valami könnyedség és érzékenység a stílusában, és olyan bölcsességgel tudja ábrázolni a szereplőit, hogy mindegyik életre kel a lapokról.

Igazi „régimódi” fejlődésregény – tetszik.

Nem könnyű erről a könyvről írni. Igazából nem volt rossz, de azért frenetikusan jónak sem mondanám. A klasszikus elbeszélő stílus nagyon tetszett. És a történet hátteréül szolgáló Kína is gyönyörködtette lelki szemeimet. Kitty-t viszont nagyon nem tudtam szeretni, pedig tényleg próbálkoztam. Buta, elkényeztetett nő, aki nem tudja, hogy mit is akar az élettől. Tipikus szerelmi háromszög történet, ami az esetek nagy többségében általában így végződik. Nem voltak meglepő fordulatok a könyvben.

ÍGÉRET: @Csenga ajánlására és az azt követő ígéretemet beváltandó voltam kénytelen kézbe venni Maugham eme írását. Ajjaj, ez most úgy hangzott, mintha erőszakot kellett volna vennem magamon, pedig dehogy! Sőt –

SZÉP SZÓ: Köszönöm! – Ami eddig elkerült, az imigyen előkerült!

MEGTARTOM és fenntartom mindazt, amit eleddig az író regényeiről gondoltam. Ha szépíró lennék, akkor én is ilyen magától értetődő, természetes egyszerűséggel szeretnék regélni, csak így akarnék alakokat teremteni és dialógusokat kreálni.

ÚGY JÓ, ha a Színes fátyolt-t Wé.eS.eM.-től való másik kedvencemmel, Az ördög sarkantyúja című művével együtt helyezem el „Jókönyveim-Parnasszusán”.

Először a filmet láttam, amit nagyon szerettem (és szeretek is), utána találtam rá véletlen a könyvre egy könyvtárban, és nem tudtam ott hagyni. Viszont így sajnos végig a filmmel hasonlítottam össze. Alapból más a szerkezete, az eseményeket más időrendben mutatja meg.
A nagyobb produkciókra gyakran jellemző, hogy bármennyire is próbálnak hű maradni adaptáció esetén, ráaggatnak a történetre némi plusz romantikát. Jelen esetben nagyon helyén valónak éreztem ezt, mintegy szükséges feloldásaként az eseményeknek. Ám a könyv ennél sokkal nyersebb, sokkal ridegebb. Talán ezért egy kicsit emberibb, valóságosabb is.

Ez volt az első könyvem az írótól. Sok jót olvastam már róla, így nagy lelkesedéssel fogtam hozzá. Gyorsan haladtam vele, és tetszett is, de valahogy a katarzis elmaradt. Így marad a négy csillag. Viszont tovább ismerkedem az író műveivel.

Hadd fanyalogjak egy kicsit: bár nagyon szeretem a szerzőt, de nem ez a legerősebb regénye. Mondjuk ki: ha ezt olvasom először, nem biztos, hogy rátalálok a többi, valóban jó könyvére. Ha nem tudnám ki írta, gyanakodnék, hogy Danielle Steel keze lehet a dologban. Igen, ez egy viszonylag egyszerű, ámde annál romantikusabb történet, didaktikus karakterekkel, jellemfejlődéssel. Bárkinek szívesen ajánlok helyette legalább három másik, ennél nagyságrendekkel jobb Maugham-művet!

Itt is érvényes a papírforma, a könyv összehasonlíthatatlanul jobb, mint a film, és nemcsak hogy jobb, de más is. Hollywood úgy látszik, nem bírja a drámát, bele kell hogy nyúljon a legtökéletesebben kidolgozott történetvezetésbe is, és bele kell hogy rakjon valami pozitívat, ezáltal lesz minden meseszerű, a valóságtól, és gyarló emberi mivoltunktól teljesen elrugaszkodott. És pont attól a végtől és tanulságtól fosztja meg a nézőt, amit a legemberibb…
Egyedül Walter Fane doktor – a megcsalt férj – szerepköre sikerült többé-kevésbé tökéletesre, de ez sem a rendezésnek, hanem Edward Norton istenadta tehetségének köszönhető. Nincs az a női szív, akit meg ne rendítene alakítása, a könyv elolvasása után pedig méltán sorolhatja a legizgalmasabb férfikarakterek közé.
Folytatás itt: http://profunduslibrum2.blogspot.hu/2012/11/william-som…