Othello 88% 265 csillagozás

Emlékszem erre a műre anno még Desdemona miatt figyeltem fel, mivel annyira tetszett a neve. Azóta is csak annyit tudtam róla, hogy Othello, Jago és Desdemona körül kering a történet, és nagy hatást játszik benne a féltékenyéség. Viszont eléggé el voltam tévedve, mivel én szerelmi féltékenységre gyanakodtam.
Jago, aztán nem semmi egy karakter! Csak úgy csűri-csavarja a szálakat, a manipulatív gazfickó. Amúgy röhejes, Othello milyen könnyen bedőlt neki, de egyszerűen imádtam.
Nagyon tetszett ez az ellentét Othello és Jago között. Az előbbi a fekete bőrű mór, akinek tiszta a lelke és jó, míg a másik fehér ember, de romlott belsővel a rosszak táborát erősíti.
Desdemona pedig az ártatlan szűz, aki látja a jóságot Othelloban, így menten belé szeret.

Shakespeare eme műve is tragédiával végződik, ami szomorú, de valahol kielégítő is. Az elején még azt hittem, jól fog végződni a dolog, de aztán rájöttem kitől is olvasok, így végül sejtettem, mi vár rám. Nekem ez pont így tetszett.

„Ha gyógyulásra nincs többé remény,
Túljutsz a rossznak rosszabbik felén.
Ha bánkódsz befejezett baj miatt,
Magadra uszítasz egy másikat.
Ha kifosztott a balszerencse téged,
Bölcs megnyugvással gúnyold veszteséged.
A megrabolt önmagát lopja meg,
Ha búsul – és a rablót, ha nevet.”

Ez a történet is különleges a számomra.
Színpadon láttam először és csak utána olvastam el a művet.
Mindkét verzió nagyon tetszett, természetesen más-más élményt nyújtottak, mégis hiányérzetem lenne ha valamelyik nem valósult volna meg.
Látni a színészek által életre keltett karaktereket, a cselekményt, olyan érzés volt, mintha egy lennék közülük és velem is megtörténne.
Szinte minden színházi élményemet ez határozza meg, hogy mennyire tudom beleélni magam.
Ha minden igaz ötször láttam és a mai napig megnézném újra.

Ami a kötetet illeti szintén nem első olvasásom, de nem is az utolsó.
Sokkal színesebb, sokkal élettel telibb így is átélni, mint csak mások „játékán” keresztül, mégis ad egy újdonság érzetet, mert itt a saját képzeletem adhat csak határt, ami az én esetemben szinte határtalan.

Nagyon mély tisztelettel tekintek az író felé, és nagyon hálás vagyok, hogy megírta ezt a művét is.

Kedvenc!♥

Zöld szemű szörny hány, de hány életet tettél már tönkre? Nem is értem miért nincs a főbűnök között, talán mert ez a leginkább személyfüggő és változtatható érzés, hinni kell a másikban, mert különben nincs értelme, még mindig jobb csalódni, mint leélni egy életet teljes kétségbeesésben, nyomokat és tetteket keresve. Valahol azért ha jól gondolom a féltékenység nagyon is az emberi kishitűségéből fakad, ha azt érzed nem vagy elég jó a másiknak, akkor jönnek a rossz gondolatok, és mindig lesznek emberek akik ezt erősítik, mert vannak „jóakarók” akik utána páholyból élvezik az előadást.
Jago is ki használta a helyzetet rendesen, személyes bosszú tökéletesen ült.
Nem szeretnék a nagy Shakespeare vitába beszállni, ki is? mit írt, de megint egy teljesen új eddig semmihez se hasonlítható stílus, ha nem ismerném az előzményeket és nem látnám a szerzőt, azt mondanám tőle biztosan nem olvastam még semmit.
Kedveltem, jobban mint szoktam, csak az a vér ne lenne, na jó lehet, hogy a hullák száma fordítottan arányos a tetszési indexemmel,( vannak kivételek) mert a Sok hűhó semmiért a csúcs :) és a Hamlet a mélypont (ott talán még sírássó se maradt ) itt azért nem olyan sok a halottak száma, mondjuk szereplő is kevesebb (nem fogok % számolni) de rajongani se, élvezhetőbb műfaj a komédia mint a tragédia, nekem biztosan. Ez a mű pedig tragédia volt a javából.

Nagyon sok Shakespeare-t láttam már, de olvasni emlékeim szerint csak annyit olvastam, amennyit a gimnáziumi irodalmi órán kellett, és hát ott is inkább a szonettekkel foglalkoztunk, no meg egy kis Rómeó és Júlia :) Mindenesetre, Othello eddig kimaradt, úgyhogy most pótoltam.
Mint mindig, most is furcsa érzés volt drámai művet olvasni és nem nézni… És nem tudom, a többiek hogyan vannak ezzel, de én nem voltam képes elszakadni attól, hogy ez színpadra készült, és ezért színpadon láttam magam előtt a szereplőket, nem képzeltem hozzá valóságosabb környezetet, Velence és Cyprus is díszlet volt… Pedig hát olvasva elvileg nagyobb szabadságnak örültem.

Számomra ez a darab is, mint minden Shakespeare dráma, amivel eddig összefutottam valahol az emberi szellem hiányosságairól szól. Elég nem tudni olvasni a sorok között, elég vakon megbízni és hinni abban, amit mások mondanak anélkül, hogy bizonyosságot szerezzük mi magunk (valahogy a bizonyosság szerzés is mindig úgy alakul, hogy közvetett Shakespeare pórul járt szereplőinél), elég nem tudni eleget az emberi természetről, hogy visszafordíthatatlan hibákat kövessünk el, amelyek tragédiákba torkolnak.
Ilyenek vagyunk. Vagy éppenséggel az érem túloldalán vagyunk: nagyon is jól tudunk és látunk mindent, de ezt kicsinyes, önző, végső soron gonosz céljainkra használjuk…
Othello szerintem az emberekbe vetett hit kérdését tárja elénk. Szép dolog, sőt felmagasztaló hinni az emberekben… veszélyes feltétel nélkül elhinni bárkinek is a szavait…félelmetes nem tudni, kinek hihetsz. Másfelől, ha folyton kételkedsz, nem fogsz soha nyugalmat találni…
És igaz, hogy Shakespeare drámáiban felnagyítva és kiélezve látjuk az élethelyzeteket, de azért nem árt elgondolkodni azon, hogy bárkivel előfordulhat, hogy épp csak egy véletlenül elejtett keszkenő választja el élete nagy tragédiájától….

Ez a mindenhol és mindenkor jelenlévő irigység, bosszúvágy és rosszindulat, amit Jago testesített meg, gazdag táptalaja volt a hiszékenységnek és a féltékenységnek, ami rögtön elvette Othello eszét és nagyon könnyen megadta magát az ármánykodásnak. Amellett, hogy enyhe viszolygással követtem az eseményeket, ahogy mindenki a vesztébe rohan, újfent nagyon élveztem Shakespeare nyelvezetét. De legközelebb komédiába kezdek, abban remélhetőleg kevesebben halnak.

Az ilyen történeteket színpadon jobban szeretem. Viszont az Othello olvasása után is konstatáltam, hogy Shakespeare zseni volt,és nem értem, miért nincs még Quentin Tarantinonak Shakespeare-feldolgozása? Meggyőződésem, hogy benne született újjá.
Túlzások, kavarások, vértenger…mindkét művész jellemzője. Szerintem ez nem is tragédia, hanem egy mesteri fricska az emberi butaságnak. Jágó hibálan főgonosz, örökzöld karakter, minden kor tele van vele…

Mivel az előszóban a fordító a Shakespeare-fordítás kihívásairól ír, így sokkal jobban figyeltem erre. Mindenesetre szerintem nagyon jó volt olvasni ezt a változatot, könnyebb mint más műveit a szerzőnek. Magát a történetet ugyan ismertem, de a részletekre már nem emlékeztem. Úgy érzem, leginkább a bizalomról szól, hogy mi történik, ha nem a megfelelő személyben bízunk meg. Shakespeare mesterien bánik az érzésekkel és a szavakkal egyaránt. A szereplőket ezúttal sem kíméli, bár én mindig reménykedem. Fogom még olvasni.

A Szász Károly-féle fordításban volt szerencsém a műhöz. Ha jól sejtem, ez a legrégebbi (a 19. század második feléből), s bár olykor megszenvedtem vele, valóban gyönyörű a nyelvezete. Azért majd kipróbálok modernebb fordításokat is, talán kevésbé vonják el a régies szóvirágok a figyelmem a történetről. Mert a tragikumot sajnos nem tudtam annyira átérezni, mint kellett volna.

Szép példát állít elénk a feltétel nélküli bizalom veszélyeiről és a meggondolatlan hiszékenységről, mert hisz ez az alapja mindennek… És Jago karaktere hiába testesíti meg a törtető kisember kicsinyes rosszindulatát és cselszövéseit, semmire nem ment volna, ha a többi szereplő hajlandó lett volna kicsit is gondolkodni. Rossz ilyet mondani, de bármennyire is negatív szereplő ő, mégis a legértelmesebb, és őt tudtam leginkább megérteni, még ha tettei nem is voltak szimpatikusak. Amúgy Jago egy mai dél-amerikai szappanoperába tökéletes főhős lenne, úgy kavarja az eseményeket, és persze egészen a végéig senki nem sejt semmit… Talán ezért is nem tudtam kellőképp komolyan venni a drámát.

Márton László fordításában olvastam (interneten elérhető). Nem képzelgő, finomkodó, mint Mészöly Dezső szövege, hanem kellemetlen, nagyobbak a különbségek, élesebb, kétszínűbb és – nekem a legfontosabb – pontosabban követi az eredetit. A főszereplő Jago folyamatos mellébeszéléseihez, manipulációihoz képest a laposra vert feleségének, Emiliának a kikényszerített, de direkt, szembe belemondott hazugsága volt a legbántóbb számomra, ami ebben a fordításban csak egy egyszerű tőmondat, szó szerint az eredeti, és üt („Nem tudom, asszonyom” Desdemonának letagadja a kendőt, III. felvonás 4. jelenet). Halállal lakol érte, az utolsó pillanatában ezzel a hazugsággal, 1 szóval („I know not, madam”) küszködik a lelkiismerete.
Fura a legvégén Othello indiános-gyöngyös hasonlata („mint egy buta indián, eldobott/egy olyan gyöngyöt, amely többet ér/egész törzsénél”), hiszen egy indiánnak tényleg értéktelen a gyöngy amit eldob, számára csak kereskedelmi értéke lehetne, a megfelelő piacon. Othello még mindig el van tévedve. Vagy inkább nagyon is ráérez a lényegre: nem a megfelelő piacon van, a négert nem fogadta be a fehér társadalom. A Jago ellen kirobbanó gyűlöletre („Te véreb!/Pusztítóbb, mint a kín, az éhség vagy a tenger!”) ez is rátesz egy lapáttal, hogy a közösségi feszültség levezetését, a lincselést érzi vonzónak a néző.
Ahogy én se újíthatnék be minden gond nélkül egy néger pasival, még egy kidekorált tábornokkal se, kakukk lenne most is. Már csak azt nem értem, Desdemona hogyan lehet ilyen gyanútlan fafej áldozat.
Shakespeare korokon felül álló zseni. Ilyenkor örülök, hogy nem eredetiben olvasok, mert a friss fordítással a régi szövegek kivirulnak.

Kétség sem férhet hozzá, Shakespeare a dráma királya! Pedig tartottam tőle, hogy nem igazán fogom élvezni a könyvet, de tévedtem. Gyönyörű és örök érvényű gondolatokat kaptam általa. Kitűnő érzékkel vonultatja fel, hogy mennyire „kifordíthatja” magából az embereket a féltékenység, mint érzelem. Azt hiszem a jövőben több drámát fogok a kezembe fogni.