Cymbeline 81% 45 csillagozás

Az egyik kedvenc drámámmá vált, azt hiszem! Ez volt talán az eddigi legizgalmasabb és legösszetettebb történet Shakespeare-től, amit olvastam. Bár már a szereplőlistánál tudtam, mi lesz ennek a vége, a történet haladása során elképzelni sem tudtam, hogyan oldja meg ezt az író.

Hát ez nagyon jó volt! Igazán izgalmas, fordulatos. Remekül van felépítve a félreértések, félreismerések bonyolult, komplikált rendszere, hatásos, ahogy mindenkiről kiderül, hogy kicsoda és milyen szerepe van a történetben. A cselekmény felépítése pazar, a dramaturgia Shakespeare-hez méltó (értsd: megy a kavarás). A szereplők párját ritkítóan árnyaltak. Hatásos szövegekkel van tele, jók a monológok, jók a párbeszédek, és egy pillanatra sem válik unalmassá. Kellemes ritmusa van, nem húzza el túlságosan a jeleneteket, de nem is darabolja fel apró színekre. Méltatlanul mellőzött remekműve Shakespeare-nek!

Nem is értem, hogy miért nem ismertebb ez darab, ez tökéletesen kirakott puzzle.
Minden, a kavarodáshoz szükséges kellék megtalálható benne: csecsemőkorban elrabolt trónörökösök, intrikáló mostohaanya, fiúruhába öltözött lány, összecserélt személyek.
De azért a végén minden a helyére kerül, a bűnösök elnyerik büntetésüket, a jók pedig boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Minden benne van, ami egy Shakespeare-bohózatból nem hiányozhat: álruhák, mérgek, amelyek tetszhalált okoznak, erényes lányok, nemes fiúk, gonosz mostohák. A címszereplő leginkább háttérbe húzódik, az események fő sodrában lánya, Imogen és annak száműzött férje, Leonatus áll. Clotent színpadon megnézném.

Nem volt rossz mű, de azért nem is izgultam halálra magam. Cymbeline érdekes figura, akinek az elején nincs egy saját gondolata sem, de a végére egészen kikupálódott. A történet egyébként egész kiszámítható, de azért szurkoltam a szerelmeseknek. Posthumus látomása meg a jóslásdi nekem nem hiányzott, igazából nem sokat tett hozzá szerintem (a könyvbeli jóslatot is azonnal meg lehetett fejteni, csak Posthumusnak nem ment). Azért azt megnézném, hogy a sasmadáron repkedő Jupitert hogyan oldották meg egy Shakespeare korabeli színházban.

Ha egy szabóhoz hasonlítanám Shakespeare-t, ahogy szabókról ebben a darabban is sok szó esik, de csak képletesen, mert maguk nem szerepelnek, akkor azt mondanám, hogy ő egy párját ritkító mesterember, a színház ilyen-olyan intézményére a legfinomabb kelmékből készíti termetére legpompásabban illő költeményeit, ami megnemesíti hordozóját-nézőjét egyaránt. Néha a mesterember azonban kifogy a nemes cérnából-fonalból, s pompás kelme nem lévén, műhelyébe bemenve összeszedve előző alkotásainak hulladékait, összeférceli azokat. Na, ilyen a Cymbeline.

Shakespeare ún. 'késői románcai" (late romances) közül (Periklész, Téli Rege, A vihar, Cymbeline) számomra ez az egyedüli mű, ami maradéktalanul működik (sőt: egyáltalán működik), és jól szórakoztat. Nem tűnik kontúrtalannak, jól „pörög”, nem unalmas, a fordulatok – nagyjából – hihetőek, a karakterek közt van distinkció, olyannyira, hogy Cloten pökhendi, nagyszájú ostoba bárgyúsága szinte kézzelfogható. Már vártam, hogy mikor köt bele a rossz emberbe, ami meg is történt. Meg is kapta a magáét :D

Annak ellenére jó darab, hogy sok visszatérő elemmel operál Shakespeare, mint például: férfiruhába öltözött leány, hős katona, idegenben felnövő álruhás hercegfiak, vidék-város, természet-civilizáció ellentéte, és persze sok „kavarás”, stb.

Hát valahogy ez is csak közepes olvasmányra sikerült. Egy egyszerű színmű, a csodás fordulatokat nem érzékeltem szórakoztatónak. Maximum amikor Clotent gúnyolta a második főúr. Valószínűleg rossz időpontban olvashattam, mert A vihar és a Pericles is hasonló elemekből épül fel, és mondjuk az utóbbi jobban tetszett. Nem tartozik Shakespeare erős művei közé.
A történet: spoiler