A ​makrancos hölgy 85% 278 csillagozás

Nekem ez a mű teljesen új volt, nem olvastam még, és semmilyen feldolgozását sem láttam.

Shakespeare stílusa számomra lenyűgöző, bármit is ír. (És persze a kiváló fordítók is megérdemlik a dicséretet.)
A drámákkal kicsit mindig bajban vagyok, mert eleinte elveszek a szereplők közti kapcsolatrendszerekben és nevekben, de egy-két szín után belejövök. :D

Az alaphelyzet tényleg humoros, ez akár lehetne az „Álcázások vígjátéka” is.
A 21. századi felfogásom viszont nem tudott azzal az eljárással azonosulni, ahogy Kató „be lett törve”.
De nyilván ez nem nekünk íródott, és a szórakoztató értékéből sem sokat von le, csak egy csillagot.

Nem első olvasásom és valószínű nem is az utolsó.
Először németül olvastam, majd az eredeti nyelven, aztán magyarul.
Úgy gondolom minden fordítónak megvan a maga stílusa.
Az eredetit természetesen nehéz lekörözni, de a magyarnak sikerült elérnie, hogy valami hasonló érzettel zártam a kötetet.
Még pedig szó szerint könnyesre nevettem a szemem, de ugyanakkor megvan ennek az a hátsó érzete is, hogy a sok komédia mögött ott az értelem, ott a szomorúság és egy olyan emberi sors ábrázolása, amit becsomagolunk egy jó nagy adag -néhol groteszk- humorba, mégis keserédes érzést hagy maga után.
Nagyon kevés olyan író van, aki ennyire tud játszani az érzelmi skálámon, de mégis meghagy bennem egy érzést, hogy minden olvasó a maga lelki szintjén ítéli meg műveit, de csak két útirány van.
Vagy szereted, vagy utálod, a kettő között választhatunk.
Én az előbbi vagyok nem tagadom, de a maraton után, mely az életműveit illeti egy évtized kifog maradni újraolvasás terén, mert kell, hogy tapasztaljak.
Majd mikor újra kézbe veszem, megint egy újabb élménnyel leszek gazdagabb, egy érettebb lélekkel.
Nem volt ez másképpen az előző olvasásaimnál sem.
Örülök, hogy ezt a szokásomat megtartottam.
A kötet pedig úgy jó ahogy van.

Kedvenc!♥

Hihetetlen, de megtaláltam a kapcsolódási pontot Shakespeare és Leiner Laura között: A makrancos hölgy az! Pont, mint egy LL regény: az egyes jelenetek rendben vannak, többnyire viccesek is, de csak valami halvány kohézió pislákol közöttük, mintha kimaradt volna egy csomó minden, ami gördülékenyen egymáshoz kötné őket. Helyette Shakespeare hétmérföldes csizmával átszáguld a történeten, majd színészek balra el, függöny le, tücsökciripelés.
Egyébként tudom, mi hiányzik: a színészek. Ez a színdarab nekem egy váz, aminek meglétét elismerően és hálásan nyugtázzuk, de ha a történeten szórakozni akarunk, elmegyünk megnézni az egymillió feldolgozás valamelyikét, ki a Kiss me, Kate!-et, ki a 10 dolog, amit utálok benned-et, évei számának (és Heath Ledgernek) függvényében. Én is inkább.

Tulajdonképpen a mellékszál nem is rossz, de hol a címszereplő? Katánkat lefestik az ördög nyolcadik reinkarnációjának, aztán meg is jelenik azon makrancosságában, csak azért, hogy egy rövid és (szerintem nem túl) vicces szócsata után tűzrőlpattant menyecskéből egycsapásra lobotomizált szolgálólányként manifesztálódjon újra, és elzengje himnuszát az asszonyi alázat feltétlen szükségességének. Ennyi a szerepe, nem több. Találóbb lett volna a komédiának a „Mindenki Biankát akarja asszonyául (és van egy nem túl kedves nénje is)” címet adni.

U.i. Vagyok annyira felnőtt (haha), hogy az értékelésemben ne játsszon szerepet a 21. századi, emancipált nő nézőpontja, de Petruchio egy őstahó. Kifejezetten utáltam.

Nem első olvasás, de talán most először „tudományos” a Nagy Shakespeare Projektnek köszönhetően.
Én ezt a könyvet csakis forgatókönyvnek tekintem, mert az a sok dolog, ami hiányzik belőle, azoknak amúgy sem a lapokon a helyük, hanem a színházban, a színpadon, hiszen amúgy is odaszánta ezt Shakespeare. És máris, ha így tekintek a szövegre, és legyártom hozzá magamnak fejben a környezetet és a díszleteket, jelmezeket, a mimikát, a hanggal való játékokat, akár többféle formában is, máris megtelik élettel, és minden a helyére kerül.
Nagy valószínűséggel ebben az is közrejátszik, hogy most hallgattam meg a hangjátékot Ruttkai Évával, Márkus Lászlóval és Csákányi Lászlóval. Megnéztem egy színházi közvetítést Szilágyi Tiborral, Maros Gáborral, Horváth Gyulával, Márton Andrással. Beleszerelmesedtem a Seregi László-féle balett előadásba Hágai Katalinnal és Ifj. Nagy Zoltánnal, egyszerűen zseniális. http://moly.hu/karcok/518428 És akkor még nem is említettem a filmeket, köztük egy Zeffirellit, amiről már Seres is azt mondja (meg én is), hogy pompázatos, és az első hangosfilm adaptációt 1929-ből. http://moly.hu/karcok/517712
Én egy emancipált nő vagyok (talán túlságosan is), de egyáltalán nem érzem sértőnek a darabot, még akkor sem, ha nem veszem figyelembe, hogy 1590 körül még más volt a módi, a nőket eltartották, „csak” háztartást kellett vinniük, ezért tőlük gondoskodást vártak el. A komikus helyzetek, az éles, vicces riposztok, amúgy is oldják a szavak keménységét. Én azt látom ebben a komédiában, hogy amellett, hogy minden a pénz körül forog, azért jelenetről jelenetre kopik az érdesség a felek között, nem árulnak zsákbamacskát, aztán pedig egymáshoz csiszolódnak, megtanulják becsülni a másikat. Kata nincs betörve. Kapott néhány pofont, amiből tanult, pl. határokat, de nem lett a jelleme összezúzva. Még ugyan fel van vágva a nyelve amikor az özvegyasszonnyal perlekedik, vagy amikor kiosztja a két nőt.
https://kulturleny.wordpress.com/2015/04/08/a-makrancos…

Szeretem Shakespeare-t, de azt hiszem, A makrancos hölgy 21. századi fejjel nem ugyanazt az élményt adja, mint amit az ifjú William megálmodott. Valószínűleg rövidesen szükségem van egy Ibsen-darabra, hogy helyreálljon a békém…

Eleve motivált vagyok, hogy elolvassam Shakespeare drámáit, de most ezen és egy kihíváson kívül más is érdekessé tette számomra A makrancos hölgyet. Előfordult már korrábban is, hogy egy adott tematikára húztam fel az olvasásaimat, amik ugyan csak lazán függtek össze egymással, de valamilyen kulturális kapcsolódás volt köztük. Most is hasonló történt, mert a neten láttam részleteket a Sly című operából (kár, hogy nincs fent az egész), és az A makrancos hölgy kerettörténetén alapszik, ugyanis komolyan veszi, megsajnálja Christopher Slyt, akivel tréfát űznek a bevezetőben, és tragédiként mutatja be a vele történteket. Így különösen érdekes, hogy a kerettörténet záró része nem maradt fönn. A makrancos hölgyben az volt az a rész, ami Skakeaspeare-drámaszerű volt karakterekkel, problémákkal. A címadó mű inkább csak egy helyzetkomikumokat tartalmazó darab, és nem csodálom, hogy a szerző köréírta indoklásnak a keretsztorit, szinte meg kellett indokolni valamivel, hogy ezt a bohózatot milyen körülmények között játsszák el.

Végig az volt az érzésem, hogy ezt nézni lehet jó. Olvasás közben megelevenedett előttem egy Shakespeare-korabeli előadás, elképzeltem, hogy lehetne mindezt elszínészkedni. A makrancos hölgy ugyanis tele van szóviccekkel (Harsányi Zsolt fordításában olvastam, és végig nem irigyeltem – de az, hogy a lány neve Kató volt a sok idegen hangzású név között, baromi suta volt), meg olyan jelenetekkel amiknek kizárólag annyi az értelmük, hogy csipkelődéssel, félreértésekkel, nyelvi humorral megnevettessék a közönséget. Mindig magam elé képzeltem, ahogy a korabeli közönség felnevet egyes vicceken. Ezért voltak benne hosszúra nyúlt vitatkozós és csipkelődős jelenetek, meg olyanok, amikor a szereplők semmi másról nem beszélnek, csak nyelvi félreértésekről.

Magát a történetet is könnyebb lett volna nézve értelmezni, mert belezavarodtam sokszor, hogy ki kinek öltözött be, ki milyen álcát húzott és kinek adja ki magát. És azt kell mondjam, hogy sok esetben az egésznek semmi értelme nem volt. A legtöbb álruhába bújásnak semmi logikus haszna nem volt – és ezt a karakterek sem gondolhatták –, pusztán ezek adták a történetet, az így adódó félreértések bonyolították a cselekményt, ezek nélkül tulajdonképpen nem volna cselekmény. De észszerű haszna nem volt, hogy minden szereplő másnak adja ki magát. Sőt, az apa viselkedése sem túl logikus (ez főleg akkor derül ki, amikor az ember elolvas vagy megnéz egy később született könyvet vagy filmet, ami A makrancos hölgy alapproblémáján alapszik, és rájön, hogy az apa karakterének nem sok motivációja van). William Shakespeare persze itt nyilván ezt akarta elérni, biztos az volt a célja, hogy írjon egy bohózatot, nem pedig valami mély értelmű emberi drámát, tehát abszolút elérte a célját, és a mű olyan lett, amilyennek valószínűleg szerette volna. Biztos nagyon szerette a közönsége. Látom magam előtt a tömeget a korabeli színházban, ahogy eszegetnek, egymással beszélgetnek, és időnként felröhögnek valami butaságon, ami a színpadon történik. Hát, ez A makrancos hölgy.

Korábban olvastam már a témának modern, feminista szemléletű feldolgozását regény formájában, és egy cikket is találtam, ami arról elmélkedik, hogy a darab nem öregedett jól, és a mai korban nehéz színpadra állítani. Értem persze, miért, sőt, egyetértek vele, de ezek alapján legalább valami komolyabb dolgot vártam, és őszintén most már inkább az merül fel bennem, minek is akarja ezt bárki színpadra állítani. Hiszen ez egy vígjáték, de a poénok ma már nem működnek igazán. Emlékszem, egyszer valami előadásban hallottam, hogy a mai kor embere nem tudja, hogy Shakespreare vicces volt, mert már nem értjük a humorát. Szóval olvasás előtt arra számítottam, hogy talán lesz benne valami modern nézőpontból felháborító, de őszintén szólva ezt a darabot komolyan venni is nehezemre esett. De azért jó, hogy elolvastam.

Benne van a top3 Shakespeare művemben. Az 1967es filmes feldolgozás óta imádom. Nagyon szerettem már a filmet is,de mostanra jutottam el, hogy el is olvassam.
A léleknek is kell olykor egy idomár, hogy ne mérgezze önmagát. Ami pedig fénylik, az se mindig arany.

Komédiát vártam és azt is kaptam.
Nagyon tetszett, hogy egy viszonylag új fordítást olvashattam, emiatt a humor benne hihetetlenül jó volt és érthető. Nagyokat nevettem rajta, és az egész helyzeten. Olyan egyszerű, de nagyszerű volt, és azt hiszem, ezután egy-két feldolgozását is meglesem majd :)

Ebből láttam egy nagyon feledhető előadást a Vígben, amiből nagyjából arra emlékszem, hogy Börcsök Enikő játszott benne Nagy Ervinnel főszerepet, és voltak benne pingponglabdák. Vagy tojások? Már nagyon régen volt (mármint hogy én láttam, mert egyébként még tavaly is műsoron volt, azt hiszem).
Azt hiszem, maga a darab is feledhető lesz számomra, és idővel arra fogok emlékezni, hogy az emberek jöttek-mentek, Páduából ide-oda… Mármint a férfiak. Mert a lányok csak férjhez mehettek, és az apai házból aztán arra mentek, amerre a férjük vitte őket. Ráadásul férjhez is csak az apjuk áldásával mehettek. spoiler Az adok-kapok is megy, nemcsak a szereplők, mind a szócsaták, mind a pénzügyek szintjén. Az egyik lány bárkié, aki hajlandó elvenni, a másik azé, aki többet ígér érte.
A társadalmi rétegek közt is közlekednek a személyek: szolgából úr lesz, úrból szolga, ha csak rövid időre is. Az előjáték (ami nem válik teljes mértékben keretjátékká) megelőlegezi a játék bolond, kifordított világát, ahol végül mindenki kifordul önmagából, és ahol alapvetően az az elv érvényesül, hogy aki hangosabban ordít és nagyobb üt, annak van igaza. Ez például a mai napig elég aktuális – csak kár, hogy a szópárbajokat nem találtam igazán viccesnek, sem túl elevennek.

Szórakoztató komédia: humoros és csípős párbeszédek, személy- és szerepcserék. Ugyanakkor ha nagyon szigorú mai szemmel nézzük erősen nőellenes a kimenetele, amikor a Petruchió mindenféle erőszakos módszerrel „megszelíditi” a makrancos Katát. Legalábbis Kata darabvégi monológja erre utal, de valószínűleg az akkori asszonyok is tisztában voltak már azzal, hogy ugyan a család feje a férfi, de a nyak, amely a fejet mozgatja, az bizony az asszony.