Pendennis ​története 5 csillagozás

William Makepeace Thackeray: Pendennis története William Makepeace Thackeray: Pendennis története William Makepeace Thackeray: Pendennis története William Makepeace Thackeray: Pendennis története

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

Színes, kavargó világ bontakozik ki e monumentális regény lapjain: a XIX. század közepének Angliája, a nyüzsgő, eleven London és derűs, kedves kastélyaival, paplakjaival az angol vidék. S ezt a káprázatos színteret Thackeray megannyi érdekes figurával népesíti be: szépasszonyok, és szélhámosok, öregedő katonatisztek és elegáns ficsúrok, szerelmes lelkészek és pletykás vénlányok, lordok és inasok tűnnek fel a történet különböző állomásain.
Közöttük vívja harcát ifjú hősünk, Arthur Pendennis úr legnagyobb ellenségével – önmagával. Illetve a tisztaságát, egyenességét minduntalan megkísértő önzéssel, a felelőtlen cinikus karriervágyat. Küzdelme sikerrel jár.
E híres regényben ismét pompás képét kapjuk az emberi természetnek. Az áradó mese végig ébrentartja érdeklődésünket.

A következő kiadói sorozatokban jelent meg: A Világirodalom Remekei Európa · Klasszikus Regénytár (kék) · Klasszikus Regénytár (piros) Révai

>!
Európa / Magyar Helikon, Budapest, 1973
1132 oldal · Fordította: Göncz Árpád
>!
Európa, Budapest, 1972
826 oldal · keménytáblás · Fordította: Göncz Árpád
>!
Révai, Budapest, 1904
454 oldal · keménytáblás · Fordította: Fáy J. Béla

1 további kiadás


Enciklopédia 2


Most olvassa 3

Várólistára tette 13

Kívánságlistára tette 4


Kiemelt értékelések

Kuszma P>!
William Makepeace Thackeray: Pendennis története

Türelem – nos, az kell ehhez a monstrumhoz. Főhősünk, Arthur Pendennis, a nem túl gazdag és nem túl sziporkázó főhős 18 éves, mikor először találkozunk vele e könyv lapjain, és a 175. oldalig kell várni, amíg az író egyáltalán eljuttatja őt az egyetemre. (Megjegyz.: nem az a megfejtés, hogy évvesztes a srác.) Erre mondta párom, hogy azért bámulatos: ilyen keveset ilyen sok szóval elmondani! Nevezett Pendennis uraság amúgy fairoaksi birtokán éldegél édesanyjával és Laura nevezetű csodabájos rokonával – aki mindazonáltal elég távoli rokon ahhoz, hogy az olvasó nagy összegben le merje fogadni: előbb-utóbb egymáséi lesznek. Aztán Pendennis pár száz oldal után elhagyja szülőföldjét, és a cselekmény Londonban folytatódik. Aminek következtében üdvösen fel is pörög, úgyhogy nekem senki egy rossz szót ne szóljon az ipari forradalomról meg az urbanizációról, ha ezek nincsenek, ott döglene meg az olvasó az unalomtól a kies angol vidék eseménytelenségében. (Megjegyz.: bennem felvetődött a kérdés, hogy rendben van, Arthur különböző kalandokat él át a nagyvárosban – de mit csinál addig a Fairoaksban ragadt Laura? Gondolom, nagyjából semmit, mert nem az a dolga, hogy csináljon valamit. Legfeljebb horgol pár terítőt. Agyagozik. Playstationnal csapatja agyon az időt. Hibernálva van, mint Ripley az Alien-ben. Mindegy az*.)

Mindazonáltal el kell fogadni, hogy ez a könyv nem elsősorban történetet mesél el. Alig vannak benne dickensi drámai jelenetek és színes dickensi karakterek – az olvasónak az az érzése, hogy ha a szereplők bele is keverednek valami hallatlan konfliktusba, valahogy mindig sikerül lágyan kitáncolniuk belőle. Sokkal inkább ráérős tabló ez a vidéki és nagyvárosi Anglia mindennapjairól, újarisztokratákról és tősgyökeres lordokról, katonákról, cselédekről, lelkészekről és patikusokról – azokról, akiket Thackeray oly jól ismer. Mert meg merem kockáztatni: e regény relatív eseménytelensége annak is betudható, hogy végtelenül személyes. Nem annyira szórakoztatni akarja az olvasót, mint inkább vallomást tenni. Túl sok olyan elem van ebben a könyvben, ami egyértelmű párhuzamot mutat Thackeray életeseményeivel: a fiatalon elvert családi örökség, az anyagi problémák, vagy az újságírók és irodalmárok világa. Az volt az érzésem, hogy Thackeray ugyanúgy saját ifjúkori tévelygéseinek állít emléket e könyvben, mint ahogy az íróvá váló Pendennis is önmagát írja meg regénybeli regényében, a Walter Lorraine-ben. És ez a fajta (képzelt vagy valós) személyesség sokat hozzátesz ehhez a könyvhöz.

Szóval ahogy az a klasszikus gigászoknál lenni szokott: amint elfelejtettem a rohanó időt meg a többi posztmodern fantáziát, finom kis élvezetet volt e ráérős prózán átkorzózni. Nem tagadom, voltak pillanatok, amikor egyszerűen leragadt tőle a szemem, de ha az ember befejezi, és egy nap múltán visszatekint rá, már nem az unalom jut eszébe, hanem valami kellemes, bágyadt jóérzés: mintha lankás zöld mezőkön barangolt volna a minap. Nem nagy hegycsúcsok és szédítő szakadékok kápráztatták el, csak valami nyugodt időtlenség. Valami elegáns puhaság. Jó ám az is.

* Amúgy elkelt volna ebben a könyvben egy rendes, igazán kimunkált, élő nőalak. Néha Laurában, néha Amoryban is mintha fellángolt volna valami, de összességében végig Arthur függelékeiként funkcionáltak.

37 hozzászólás
Nazanszkij >!
William Makepeace Thackeray: Pendennis története

Nemrég össze volt rongálódva a szemüvegem kerete, így be volt adva javíttatni. Közben 'szentgyörgyön is jártam, és gondoltam, hogy attól még veszek ki könyveket a könyvtárból, arra gondolva, hogy nem sok idő múlva valószínűleg meg fogják csinálni a szemüvegemet és akkor el tudom olvasni azokat. A lényeg az volt, hogy nem láttam jól, amiért segítséget kértem. Két könyvtároslány is segített, de nem tarthattam annyi időre fel őket, mintha egyedül keresgéltem volna a könyvek között. Elsősorban Alice Munrótól a Juliet-et kerestem, mert láttam már filmen és kíváncsi lettem volna, hogy milyen lehet könyvben, de az nem volt bent. Ezért az írónőnek egy másik könyvét – Asszonyok, lányok élete – vettem ki, aztán a közelében láttam egy könyvet A Világirodalom Remekei sorozatból, amiben általában jó könyvek szoktak lenni. Ahogy a könyvtároslány mondta, hogy Thackeray az írója, elhoztam azt is, mert nagyon kíváncsi voltam rá, mert még nem olvastam tőle semmit, habár itthon is van könyvünk tőle – Hiúság vására – aminek az elolvasása mindig is érdekelt volna, de eddig halasztgattam nekikezdeni, mert túl vastagnak tűnt, és arra is gondoltam, hogy nem biztos, hogy tetszeni fogna az író stílusa.
A történet eleinte nagyon nehezen fogott meg: már kb. a hatvanhetedik oldalon járhattam, amikor úgy éreztem, hogy érdekel valamennyire. A történetben az író az angol társadalom életét mutatja be a vadkapitalizmus korában. Ekkor még nincsenek elavulva teljesen a régi feudalista társadalom maradványai, tehát még számítanak az arisztokrácián belül létező rangok is, de az idő előrehaladtával a pénz birtokló személyek szerepe a társadalomban egyre fontosabbá fog válni. Ezért van az, hogy kétes származású személyeket is fogadnak a magas-arisztokrácia tagjai, ha azoknak bőven van pénzük. A társadalom mozgásban van, és a tagjai minden furfanggal igyekeznek egymás fölébe kerülni, hogy ingyen élhessenek és másokat csicskáztathassanak. Abban a korban egészen mások voltak az értékek, mint napjainkban, és mivel a semmitevés értéknek számított, arra gondoltam, hogy ezeknek a semmitevőknek „nehéz” volt az élete főleg vidéken, mert az embereknek strukturálniuk kell a szabadidejüket, és vidéken erre sokkal kevesebb lehetőség nyílik, mint pl. a nagyvárosokban. Az írót nem tudom elképzelni „rossznak”, de azért ő is sajátosan nézi a világot – ez a szemszög inkább az akkori semmitevők szemszögéhez állhat közelebb, mert őt is annak a csoportnak az egyik tagjának tudom elképzelni. Több embertípust is jól leír a könyvben, de azért általában idealizálva. Ezek közül két nőnek – Helennek, a főszereplő anyjának, és Laurának, a főszereplő mostohatestvérének – a leírása a legidealizáltabb. Őket az író szenteknek nevezi, ami a leírások alapján nem teljesen illik rájuk. Vannak gyenge, ezért élősködésre hajlamos, de azért jó szándékú emberek is a szereplők között, amilyen Costigan kapitány is, akinek habár kifogásolható volt a viselkedése, de attól még szerette a nőket és a gyermekeket, és ha tehette segítette is őket. Pendennis őrnagyot biciklisnek tekintettem, aki felfelé görnyed és lefelé rúg. Neki nem volt igazi véleménye, az ő véleménye mindig az arisztokrácia véleményétől függött, tehát sokat változott is, látszólag megindokolhatatlanul. Fannyt viselkedését sem láttam annyira kirívónak, mint ahogy azt a két „szent” nő beállította; szegény volt, és minden ügyeskedésével arra törekedett, hogy arról a szintről fennebb emelkedhessen, ahogy a társadalom más tagjai is. Morgant tekintettem a legnegatívabban viselkedő szereplőnek a regényben: ő Pendennisnek volt a szolgája, és még gonoszabbul viselkedett azokkal szemben, akiket a hatalmába kerített, mint vele a gazdája. Még egy érdekessége a könyvnek az, hogy a benne szereplő emberek nem haragszanak meg a végsőkig egymásra, hanem csak egy szintig, és ha az élet úgy hozza tovább is együttműködhetnek a volt haragosak. Legjobban Pen és Warrington magasröptű beszélgetései érdekeltek a könyvből, és a Londonban történő részek tetszettek.


Népszerű idézetek

Kuszma P>!

– Ilyenek a költők – mondta Warrington. – Szerelembe esnek; faképnél hagyják a nőt, vagy az hagyja faképnél őket; szenvednek és jajgatnak, hogy az ő szenvedésük nagyobb, mint bárki más halandóé; s mikor már eleget érzelegtek, az egészet leírják, és a könyvet eladják. Minden költő szélhámos; minden író szélhámos; amint egy ember pénzért kezdi árusítani az érzelmeit, mindjárt szélhámos. Ha egy poétának egy jó vacsora után beleáll az oldalába a fájás, hangosabban jajong, mint Prométheusz.

28. oldal (II. kötet) HARMADIK FEJEZET Amely egy új mozzanatot tartalmaz

Kapcsolódó szócikkek: költő
16 hozzászólás
Kuszma P>!

Nem ismertem férfit, aki a szerelembe belepusztult volna, az igaz, de ismertem embert, aki százhatvannyolc fontról százharmincra fogyott le szerelmi bánatában, amit úgy is mondhatnánk: negyedrészt elpusztult, s ez nem kevés.

146. oldal TIZENÖTÖDIK FEJEZET: A boldog falu

Kuszma P>!

Egyetértek azzal, amit az én öreg Leech barátom mondott a negyvennégyeseknél, márpedig ő pokoli egy agyafúrt fickó volt, mint a legtöbb skót. Istenemre, fiam, Leech azt szokta volt mondogatni: „Olyan szegény vagyok, hogy szegényekkel már nem is barátkozhatom.”

389. oldal, HARMINCHATODIK FEJEZET Amelyben Pen föltűnik a londoni társaságban és vidéken

1 hozzászólás
BZsofi P>!

Ah, mily életkor vagy testi hiba biztosíték a nők szerelme ellen?

Kuszma P>!

– Oda nézzen a nagy tribünre – mondta. – Ott ül a kínai nagykövet és a kíséretéhez tartozó mandarinok. Feu-csu-fu úr ajánlólevelet hozott legkedvesebb barátomtól, az indiai alkirálytól, s egy ideig jóban is voltunk, az evőpálcikái mindig ott voltak az asztalomon, hátha eszébe jut, és beállít vacsorára. Mindig magával hozta a szakácsát… és hinné-e, Bungayné asszony, egy szép napon, mikor épp nem voltam odahaza, és a nagykövet a feleségemmel ette kinn a kertben a köszmétét, amit a kínai szenvedélyesen kedvel, az a csibész szakácsa megpillantotta a feleségem Blenheim-spanieljét (magától Marlborough hercegétől kaptuk, akinek az ősét feleségem szépapja mentette meg a malplaquet-i csatában), elkapta szegény kis jószágot, elmetszette a nyakát, megnyúzta, s vagdalt hússal töltve felszolgálta második fogásnak.

207. oldal (II. kötet) HUSZADIK FEJEZET Régi barátok

4 hozzászólás
Nazanszkij >!

Nem ismertem férfit, aki a szerelembe belepusztult volna, az igaz, de ismertem embert, aki százhatvannyolc fontról százharmincra fogyott le szerelmi bánatában, amit úgy is mondhatnánk: negyedrészt elpusztult, s ez nem kevés. Utóbb ugyan visszanyerte régi súlyát, sőt talán még termetesebb lett, mint annak előtte; valószínű, hogy új szerelem rakódott a szívére, bordáira, s nyújtott vigaszt neki…

Nazanszkij >!

Könyökét elegánsan a válaszfal tetején nyugtatva társalgott Blanche-sal; kegyetlenül kifigurázott a teremben mindenkit – a szűk zubbonyos dragonyosokat, a fura viseletű vidéki gavallérokat, a hölgyek muris toalettjeit. Az egyik mintha madárfészket hordana a fején; a másik hat font gyümölcsöt rakott a hajába, a hamis gyöngyökön kívül. – Ez igazi mandula mazsola-coiffure* – mondta Pen. – Akár föl is lehetne szolgálni desszertnek.

* Frizura.

Nazanszkij >!

A kapitány kissé homályosan látott, s az újságot nemcsak véreres szemével, hanem az ajkával is olvasta, mint azok az úriemberek, akik számára az olvasás ritka és nehéz elfoglaltságot jelent. Kalapját betyárosan félrecsapta, egyik lábát fölrakta az ablaknyílás ülésére, s akinek van szeme az ilyesmihez, a kapitány lábbeli­jének nagyságáról és nyűtt voltáról megállapíthatta, hogy nehéz idők járnak rá. A szegénység, még mielőtt az egész embert birtokba venné, a test legszélső pontjait támadja meg: a fejfödő, a kéz- és lábtyű esik először zsákmányul.

Nazanszkij >!

Az Innt valaha talán jogászok lakták, de területére már réges-rég bebocsátották a „köznépet”, s nem tudnám megmondani, hány ügyvéd tart még fenn itt irodát. Egy sor földszinti helyiséget a Polwheedle és a Tredyddlum Rézbányák foglalnak el, egy sort a Szabadalmi Nyilvántartó, egy sort az Egyesült Tehetség és Tőke Részvénytársaság – az egyetlen úriember, akinek neve itt is szerepel és az Ügyvédek Listáján is, a nagy bajuszú Campion úr, ő heten­ként kétszer-háromszor jön ide a saját hintaján: West End-i irodái a Curzon Streeten vannak, a Mayfairen; Campionné asszony ott rendez estélyeket a nemesek és főnemesek számára, akiknek férje pénzt kölcsönöz. Ott és fényes névkártyáján Somerset Campion úrként szerepel; itt, ugyanő, Campion és Tsa; s ugyanaz a szakáll ékesíti társa állát is, mint az övét. Nagyszerű dolog elnézni hintólova hámján a sziporkázó heraldikai figurákat, mikor járműve megáll az irodájába nyíló kapu előtt. A ficánkoló, toporzékoló paripa szája habos a csillogó zabla alatt; a gyeplő és a lovász bricsesze fehéren villog – e ragyogó fogat valóságos napsütés e homályos téren.


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

George Eliot: Büszkeség és ártatlanság
Henry Rider Haggard: Ő
Elliot György: A raveloei takács
George Eliot: Middlemarch
George Eliot: Adam Bede
Florence Warden: A rejtélyes ház
John Galsworthy: Modern komédia
Arnold Bennett: Kisvárosi nagyasszonyok
Angela Carter: Esték a cirkuszban
Jerome K. Jerome: Három ember egy csónakban