Hiúság ​vására 86% 292 csillagozás

– Fergeteges nagyregény! – kiáltott fel az olvasó csupa nagyon nagy betűvel.
Szarkasztikus-szatirikus-ironikus, nem kis mértékben önironikus regénye a korabeli angol társadalomnak. Egy hősök nélküli regény, ahol a külsőségeiben csillogó, üres élet vagyon és pénz rángatta szálain táncolnak a bábok, beleérve a bohócálarc mögé bújt elbeszélőt is. Nincs kegyelem senkinek, így narrátorunknak sem, aki maga is része ennek a forgatagnak, jó kereset reményében írja folytatásos szappanoperáját, és igazi vérbeli megbízhatatlan elbeszélőként tálalja hallomásból, innen-onnan összeszedett történetét. Közben meg elcseveg az olvasóval, el-eldörrent egy-egy moralizáló prédikációt, megtűzdeli elbeszélését egy halom meta- és vendégszöveggel, hogy az olvasó csak kapkodja a fejét, hogy, kérem, mi a szösz történik itt. Amúgy semmi különös, csak egy kis Tom Jones-os narráció.

Ami a regényt illeti, akad mindenféle jelenet: ijesztő csaták, nagyszabású és előkelő műlovaglás, néhány jelenet a nagyvilági életből, néhány pedig a nagyon is középszerűből, némi szerelmeskedés az érzelmesek számára és némi könnyed bohózat; mindezt megfelelő díszletek között tündöklően megvilágítják a Szerző saját gyertyái. Úgy ám.
A Hiúság Vására bizonyos, hogy nem erkölcsös hely, nem is vidám hely, csak nagyon zajos. Egy istent ismer, és az nem más, mint a pénz. Mindent áruvá változtató zsibongás ez, ahol férj, feleség, katonai és társadalmi rang egyaránt kapható, csak elég vastag legyen az ember pénztárcája. A háttérből napóleoni háborúk csatazaja hallatszik, néha beleszól ideig-óráig a hiú vásárlók és portékák életébe, de csak pianóban („ha nincs karrier, jó lesz egy megfelelő házasság is” szintjén). Mit érdeklik a narrátort a történelmet alakító nagy háborúk, fontosabb dolga és témája van. Itt ez a haszonlesés és képmutatás uralta „előkelő” világ a maga sznobériájával, léha életével és adósságaival, itt ez a sok táncoló bábu, mindahány jó partit keres. Ez az igazi háború, a vagyonokért folyó – tele csellel és taktikával, elterelő hadművelettel, hősies támadásokkal, visszavonulással, vereséggel, majd újabb hadba vonulással.
Egy hazugsággal, eljátszott szertartásokkal, szélhámossággal tele világ ez, amelyben Thackeray mesterien éri tetten az emberi gyarlóságokat, hibákat, vétkeket és bűnöket. Megannyi remek karakter segítségével vázolja fel a korabeli társadalom különböző rétegeinek hétköznapjait. Bekukkantást nyerünk a gyarmati tisztviselők, vidéki papok, tisztek, nevelőnők, de előkelőségek és hatalmasságok világába is, megismerjük a társadalom (és intézményei) működését, értékrendjét, mozgatórugóit. Megtudjuk, többek közt, hogyan lehet évi semmiből élni urasan. Vagy épp hogyan lehet boldogulni férjvadász család hiányában…
Nem mondhatnám, hogy szívderítő, amit látunk, tapasztalunk. Sehol egy szimpatikus, szerethető ember. Pontosabban egy, Dobbin alakjában, aki nemcsak csendesen kitartó szerelmével, igaz érzéseivel és erkölcsével, hanem azzal is elnyerte a tetszésemet, ahogy néha kiszalad a színről, jó kiadósan kiröhögni magát.* Merthogy nem vidám hely a Hiúság Vására, de röhögés nélkül nem nagyon lehet kibírni. Vagy nem érdemes.
Most itt van… a tetőpont, a befejezés…
A sok kaland után a lezárás, spoiler picit összecsapottnak tűnik. Annak ellenére, hogy a elbeszélő színpadiasan, igaz, csak a feszültségkeltés mímelésével konferálja fel, ezzel is megfricskázva az olvasót. A spoiler természetesen ugyanolyan bábjáték, mint minden más ebben a regényben. Merthogy – Ki boldog? Ki kapja meg, amire vágyott? Ha igen, ki elégedett?…
Gondolom egyértelmű, hogy költői a kérdés.

* Hogy az elbeszélő szerint Dobbin csak egy fajankó? És hogy a történet nem érte el célját, ha a kedves olvasó nem veszi ezt észre? Hát, kérem, van benne némi igazság. Főleg szerelmi ügyeit illetően Dobbin eléggé tesze-tosza figura, és az sem túl valószínű, hogy megnyerte a főnyereményt, de be kell látnunk azt is, hogy nem túl nagy a választék. És végeredményben szegény Dobbint is kötik a társadalmi normák, még ha komolyan is veszi őket, a regény többi karakterétől eltőrően. Úgy tűnik, ő épp ezzel jár rosszul. Sehogy se jó ez… Dobbin csak „jobb”, de talán ez a legtöbb, ami ebből a „pénz a zúr”-világból kihozható.

Igazi nagyregény, a korszak színes palettája. A XIX. század eleji Anglia, fényekkel és árnyékokkal, arisztokraták, polgárok és szolgák szerepelnek a hömpölygő történetben. A történelmi kitekintés is nagyon érdekes, Napóleon végső bukása, a korabeli Európa állapota-leginkább a britek nézőpontjából. A keserű irónia hangja remekül szól, a miliő, a társadalmi rétegek ábrázolása kitűnően sikerült. Néha széttöredezik, és elkalandozik a filozofálgatásba, annak idején folytatásokban jelent meg először. Sokszor maró gúnnyal, viccesen ír a szerző, de néha elnézően megengedő, sőt szánakozó. Ám senkit sem kímél, valóban nincs tipikus főhős, de a főbb alakok életét végig követhetjük. Cseppet sem romantikus regény, inkább irodalmi csemege, idő és türelem kell hozzá, nekem azonban nagyon is tetszett.
Ha tehetném, megkérdezném Mr. Thackeray-t, vajon teljesen önszántából írta meg így a befejezést? Kicsit azért mégis örültem neki, hogy szépen „elvarrta a szálakat”, úgyis mondhatjuk méltó lezárása lett mindennek.

Annak idején, mikor még nem volt globális felmelegedés, olvastam ezt a történetet. Arra már nem emlékszem, hogy sikerült-e a végére érnem vagy időközben kifogott rajtam, annyi emlékem volt csupán, hogy szerettem én, csak kicsi voltam és bugyuta megemészteni.
Idén kitűzött célom a már homályos, de szeretett történetek felelevenítése, és a nagyoncikihogykimaradt kötetek pótlása, ezért ismét lekerült a polcról.
Most azért okosan kezeltem, hisz tudtam, hogy ez nem egy egyszerű kis történet, hanem egy millió szálon futó szappanopera, szóval részenként bűntudat nélkül leraktam és olvastam mást mellette.
Az a legjobb egy főhős nélküli regényben, hogy mindenkiből megkapod a fejadagod és kedvedre kiválaszthatod számodra a legszimpatikusabbat, hogy aztán epekedve várd, mikor kerül rá ismét sor, mi is történt vele azóta, hogy legutóbb találkoztatok? Amolyan Barátok köztösen, tudjátok mert ha nem nézitek is tudjátok miről beszélek, kár itt tagadni.
A két fontosabb női szereplőnket összeolvasztva lehet ki lehetett volna hozni valamit, egyiket sehogysenem tudtam elviselni, engem a teszetosza, életképtelen, férfifüggő mártír lelkek a sírba tudnak kergetni, ugyanakkor az élelmesebbik némber is csak néha érte el, hogy hozzá pártoljak.
Dobbin kapitány persze hogy vitte a prímet, bár azért egy istenes pofont megérdemelt volna, hogy felgyorsítsuk ama folyamatot, ami arra készteti a gulyáit, hogy végre a hasfalából alászálljanak.
Végeredményben nagyon szerettem história, minden mondatával, mellébeszélésével és tengernyi szereplőjével. Olyan huncut kis társadalomkritika, hogy a valóságtól nem is mindig fedezheti fel benne az ember a szarkazmust.

Az arisztokrácia drámája igazi, feldolgozhatatlanul nagy, epikus formában. Így foglalhatnám össze a csapongó gondolatokat a fejemben erről a könyvről. Azt hittem évekkel ezelőtt, amikor felvettem a várólistára, hogy ez az angol romantikus irodalom könnyedebb oldalát fogja meg némi iróniával. Ám erről szó sincs: a pénz, az áskálódás a hatalomért, a rengeteg szereplő, valamint azok életútjának szerencsés, vagy épp szerencsétlen kereszteződése, a konfliktusok, a szenvedések mély drámai, egyszersmind kritikusan szatirikus csengést kölcsönöznek az egész történetnek. Van, aki a nyomorból küzdi fel magát, míg a siker, mint főbűn emészti fel lelkét, mások eleve magasról buknak alá Tartaloszhoz. Senki sem szerethető igazán, mind saras valamiben, a kor társadalmi gondolkodása, mint az elkerülhetetlen méreg mételyezi meg mindnek a lelkét. Nehéz olvasás volt, de érdemes, mert bár a romantikában néha Bronté meg Austen jutott eszembe, mégis Thackeray elegánsan hosszú köntösbe bújtatva, de egyedi, kritikai éllel megáldott stílusával hozta azt a szintet, amit elvártam. Néha nehezebb, máskor könnyebb, de olvasmányos, nem túl nyögve nyelős.

Ez a könyv jó hosszú volt, de nagyon olvastatta magát és elég hosszú időszakot foglalt magába, tetszett. Igaz a sok idegen nyelvű mondat néha már sok volt.
A főszereplő nő remekül kihasználta a szépségét és igen eszes hölgy volt, tetszett a hozzáállása az élethez és egy férfiak uralta világhoz. Igaz, hogy a párjának nem sikerült kihasználni rokoni szálait és voltak nehéz időszakok az életükben, inkább hazárdjáték volt a kapcsolatuk.
Emellett még sok remek karakter volt a könyvben, szimpatikus volt a főhősnő barátnője és utálatos annak párja, de örültem a számára írt végkifejletnek.
A történet egy igazi érzelmi hullámvasút volt és érdekes volt a politikai környezet is. A helyszínekről már nem is beszélve.
Szóval összességében tetszett a könyv, örülök, hogy elolvastam.

Régóta halogatom már az elolvasását, és most úgy gondoltam, egy jó kis lábadozás pont alkalmas arra, hogy nekilássak egy 900 oldalas könyvnek. :)
Meglepően jó volt és olvasmányos. Nagyon tetszett a gunyoros, parodizáló stílusa, amivel kifigurázta a sznobériát, felkapaszkodni vágyást, társasági ürességet és a férj/feleség/pénz/rangvásárt. Ezt az egészet nevezte el Thackeray Hiúság Vásárának… És ahhoz képest, hogy közel 170 éve íródott, bizony, vannak benne „örökérvényű” gondolatok. Nagyon jó betekintést nyújt az akkori Anglia felsőbb osztályainak (vagy az oda vágyakozóknak…) életéről.
Ezt a sok üresfejű, üres életű, tengő-lengő, tékozló embert elnézve azért meg voltam döbbenve.

Életem első Thackeray kötete. :)
Meg kell, hogy mondjam, jobb volt, mint vártam. Ezelőtt túlságosan nem is hallottam az íróról, azonban az érdekes fülszöveg és a regény megjelenésének története felkeltette az érdeklődésem. Nem bántam meg, hogy elolvastam, pedig néha igencsak küzdöttem vele a hossza miatt.

Nagy falat értékelni ezt a könyvet.
Közösen olvastam egy kedves molytárssal,ami első ilyen élményem volt;és ez esetben nagyon hasznosnak bizonyult.
Mert voltak ám hullámvölgyek,amiken együtt könnyebb volt átmenni. Egyedül mindketten talán feladtuk volna.
Ilyen volt már igen korán a könyv elején a 13.fejezet.
Én többször is beiktattam egy párhuzamos,más kategóriás könyvet,amikor kezdett sok lenni a romantika.
Mindezek ellenére zseniálisan megírt műnek gondolom,egy régi korabeli szappanopera.

Nyissuk hát ki egy kicsit a színházat, és lássuk a Hiúság vásárát.
Rekord hosszúságú olvasásom volt ez a könyv, nemes egyszerűséggel azért, mert sajnos nem egyenletesen hozza a szintet drága jó írónk, ezért vannak olyan részek, ahol egyszerűen nem olvasná az olvasó tovább. Viszont mikor az író tolla nem karcolt, és úgy siklott az írással, ahogyan azt kell, ott bizony ittam a sorokat egymás után. Némely mondat, olyan igazságokat hordoz, hogy a mai világban is íródhatott volna. Jobbára belegondolva, e két hölgy jelleme, kiket végig kísérhetünk, igazából ma is létező egyéniségekkel vannak felruházva.
Mikor elolvastam, letettem, és próbáltam a szereplőket átgondolni. Mivel sokszor párhuzamosan követtük őket, így akkor nem is tűnt fel, hogy e három fő karakter, Rebecca, Emília, és Dobbin, félelmetesen hasonlít egy másik ikonikus könyv főhőseire. Ha teljesen lecsupaszítom őket, nem nézek, kort, országot, rangot, semmit, akkor megkapom az Elfújta a szél karaktereit. Na jó, nem azon egyben, de elég sok hasonlósággal érkezik meg, Scarlett, Melanie, és a jó öreg Rhett Butler. Tehát kimondom, kimondhatom, a főszereplőink örök egyéniségek.
A könyv: Van egy imádnivaló narrátorunk, aki viszi az egész történetet. Fentebb már említettem a könyv fő hibáját. Ennek ellenére, ha azon részektől eltekintek, ez a könyv is egy fantasztikus klasszikus. Bár én imádom a klasszikusokat, de ez a könyv szerintem elég nehezen olvasható. Nem könnyíti meg a dolgunkat kicsit sem.
Ennek ellenére alap, illik ismerni a történetet.
; ))

Fantasztikus egy regény, engem levett az író a lábamról, hangvétele, írásmódja miatt.
Nagyon sok minden kavarog bennem a regénnyel kapcsolatban, még így egy hét után is. Épp ez mutatja nagyszerűségét, hogy még ennyi idő eltelte után is gondolkodásra késztet. Ugyanakkor nagyon nehéz is róla egy átfogó értékelést írni. Inkább szemezgetek néhány meghatározó szempont alapján.
A mű a XIX. század első felének angliai társadalmát mutatja, iróniával, szarkazmussal, időnként a szerző mondatai csöpögnek a gúnytól. A szereplők viselkedése, cselekedetei egy ironikus szemüvegen át voltak közvetítve, így többször jól szórakoztam. Bár be kell vallanom, hogy többször kiakasztottak, bosszantottak, és elborzasztottak a szereplők, a reménytelenség érzését hagyva bennem.
A fülszövegben olvastam, hogy az írás eredeti címe: Regény hős nélkül. És valóban, nem tudnék megnevezni egy karaktert sem, akit hősként tisztelhetnénk. A szereplők többsége jócskán válogathat magának az alábbi tulajdonságokból: önző, hiú, beképzelt, kicsinyes, anyagias, fösvény, buta, kegyetlen, rosszindulatú, irigy, rideg és még sorolhatnám. Nehéz így bárkit is igazán megkedvelni.
Bár nekem mégis sikerült, Dobbin a történet során igazán a szívemhez nőtt. Talán ő az egyetlen „tiszta szívű”, akit meg tudtam kedvelni. Az író őt sem kíméli, és valóban nem egy hős, de a legszerethetőbb figura.
A cselekmény több évet, évtizedet ölel fel, és közben néhány család életét követhetjük nyomon. Ezek az életutak hol összekapcsolódnak, és együtt haladnak, hol elválnak. Közben az író narrátorként beszél hozzánk. Nem kíméli szereplőit, sőt néha saját magát sem. Igazán tetszettek ezek a kiszólásai.
Hibaként róhatnánk fel a szerzőnek, hogy nagyon szószátyár. Egyrészt mondatai néha nagyon hosszúak, már-már barokkos körmondatok, és mire a végére érsz, már elfelejted, hogy mivel kezdte. :D Sokszor kapunk felesleges információkat, az író elkezd mesélni, majd egy-két oldal múlva kiderül, hogy nincs köze a történethez.
Ez egy olyan olvasmány volt, amellyel nem lehetett gyorsan haladni. Nem tudtam egyszerre túl sokat sem olvasni belőle, mert „töménynek” éreztem, és jó volt rajta rágódni egy kicsit az olvasottakon.
Az új címe nagyon találó a regénynek. Nem lehet nem párhuzamot vonni az akkori és a mostani társadalom között. A mai világban is felfedezhetők, szembe jönnek velem a regénybeli karakterek, ami szomorú.
Egyedi, és élvezetes olvasmány volt, szerintem kihagyhatatlan.