Szentély 75% 29 csillagozás

Talányos – annyira talányos, hogy talán nem is jól értelmezem – , homályos történet az 1920-as évek túlhajszolt prosperitásának idején, amikor a spekuláció és a szesztilalom még a vegetáló Délen is friss szeleket generált. Faulkner ezúttal is tipikus, ugyanakkor mégis összetéveszthetetlenül egyedi figurákkal ajándékozta meg olvasóit. A régi vágású úriemberek és az újsütetű gengszterek egyaránt helyüket keresik az új felosztású világban. Egy olyan világban, mely nemcsak új vagyonokat teremt, de a morális alapokat is átszabja. Egy olyan világban, melyben a vesztes polgárháború idegrángásait még ki sem heverő Dél hirtelen egy világháborús diadalt arató nagyhatalom részesévé vált. A többnemzedéknyi lajhár gyorsaságával beszivárgó modern eszmék keverednek a legendás déli demokráciával, mely a lincselés bájos aktusában nyeri el méltó formáját. Mi sül ki ebből a veszélyesen amatőr vegyészkedésből? Nos, a kétségtelen robbanásveszély ellenére látszólag csak a díszletek átszabása. A régi ültetvényesek kékvérű leszármazottai a szesztilalom gengsztereire testálják fogyaszthatatlan és emészthetetlen álcáikat és rítusaikat. De sem ők, sem utódaik nem érzékelik ezek totális kiüresedését. Sem ezek, sem az egyház, sem az állam világi szervezetei nem képesek többé az embert emberként megtartani, garantálva számára a szeretetet, igazságot és becsületet. Nincs többé egy elfogadott szentély, ahol minderre rálelne az ember. Faulkner már a múlt század harmincas éveiben felismerte, hogy a modern világ magányos embere mindezt kizárólag csak önmagában fedezheti fel.

Megint egy sokadszori olvasás…. Annak idején kísérleti elbeszélésnek számított ez a regény, meg felforgatónak — ma már mindkét tekintetben szelídült, miközben szemernyit nem vesztett az erejéből. Remekmű, még a „lájtosabb” Faulkner-szövegek közül.

Nagy érzelmi erejű, széles gondolati érvényű, gazdag és bonyolult egységű műbe, szintézisbe gyúrta anyagát Faulkner. A mű érzelmi hatása közeli és mégis megérinthetetlenül egyedien távoli. Nyelvi stílusa irigylésre méltóan professzionális mértékű. Feszültségekkel terheli meg az olvasót. Fenséges alkotás, csak dicsérő szavak mellett lehet megemlíteni.
„A műalkotás új és sajátos feszültségek létrehozása révén csak közvetíti a már előzetesen meglévő feszültségeknek a feloldódását.” S a Szentély valósággal forrong, hemzseg a csordultig telítődött feszültségekben – sőt…
A Faulkner-mű rokonszenves eszmei tartalmát azonban különös, fojtó atmoszféra homálya borítja. „Igazságkeresése, a konkrét társadalmi háttér hiteles ábrázolása és a kisemberek közösségi érzéseinek glorifikálása teszi Faulknert művei ellentmondásosságában is nagy íróvá.” „A Szentély mélységesen nyugtalanító érzelmi és értelmi hatásának legfontosabb titka a szigorúan kemény, puritán stílus és az ebbe fonódó harsogó expresszivitás éles ellentéte. Faulkner a rikító képektől vagy kontrasztoktól sem riad vissza, a nagyobb hatás érdekében ezeket is felhasználja… s az író akarata –páratlan nyelvművészete segítségével– az élet mélyen elgondolkodtató útvesztőibe sodorja figyelemmel telített felfogó képességünket…”
„A tökéletesség minél bensőségesebb, annál személytelenebb. A Szentélyből hiányzik ez a szenvedély hűtötte distancia : áruló nyomokban rajta ragadt valami lázas, lepedékes, szenvedő líraiság.” Az idegesítő, nyomasztó légkörön áthatol a nyelvi tehetség faulkneri fénye.
„A döbbenetes emlékképsor gépiesen pereg, nem tragikusan felfedve, hanem drasztikusan elfedve az élmény centrumát: az átélő személyét.”
Faulkner a Szentély zaklatott és feszült hangulatát jórészt nyelvi eszközökkel teremti meg… „A maga hátborzongató tömörségében alighanem utánozhatatlanul tökéletes.
id. a diplomámból

„– Nesze. Neked hoztam. Edd meg. – Temple engedelmesen beleharapott. Popeye elindította a kocsit a Memphis felé vezető úton. Ekkor a lány abbahagyta a rágást, a kezében a fél–szendviccsel újból kerekre nyitotta a száját, mint egy gyerek, mikor kétségbeesetten sírni készül, a férfi pedig ismét elengedte a kormányt, és megragadta a tarkóját. Temple mozdulatlanná meredve, nyitott szájjal bámult rá: nyelvén még ott volt a félig megrágott kenyér és hús.”
id. a mű hangulatából

Nem volt ez olyan rossz, de annyira jó sem. Egész jól olvasható, habár sokszor balladai homályba vesztek egyes részletek, számomra pl. az erőszak nem volt nyilvánvaló, csak az utószó döbbentett rá, hogy mi történt.
Emberi sorsok a durva Délen.

Nem lehet Faulknert azzal vádolni, hogy ponyvát írt volna, mert ez a mű nagyon erős alkotás. Tény azonban az is, hogy a szerző nem vetette meg a ponyvákra oly jellemző kissé hatásvadász elemeket, krimi-horror fordulatokat sem. A célját mindenesetre elérte vele: a könyv mélységesen megdöbbent és elgondolkodtat; ám emellett el is „szórakoztatja” olvasóját.
A történet Amerikában, a gazdasági válság küszöbén, az alkoholtilalom idején játszódik: dúl az illegális szeszcsempészet, virágzik a bűnözés, minden utcasarkon egy-egy bordélyház. Az emberélet ára potom, a becsületé még kevesebb. Mindenhol erőszak: az elhagyott bűntanyán, a bordélyházakban, a családi otthonokban, még a bíróságon is… Akkor mégis hogyan maradhat életben egy ilyen önmagából kifordult világban az erkölcs és az igazság? Hol van az a hely (az a szentély), ahol az ember menedékre lelhet és megőrizheti emberi mivoltát? Faulkner válasza keserű: nincs sehol – vagy legalábbis nem holmi földhözragadt helyszínen kell azt keresni.
Tragédiába torkolló életek, szomorú végkifejlet, hamisítatlan „southern gothic” hangulat. Ilyen egy jó regény.

Nem értek egyet azokkal, akik szerint érthetetlen, követhetetlen, félbeszakadt párbeszédekkel teli és hiányos regény. Pontosan annyit mutat be, amennyi szükséges a kiváltott hatáshoz. A történet már 5-10 oldal után beindul és aztán nincs megállás. Hatalmas erővel sodor el és visz magával. A jellemrajzok hitelesek, és éppolyan emberiek, mint amennyire állatiasak.

A kurta mondatok és a szűkszavú elbeszélésmód hatásos, szinte hömpölyög a sorok közül az amerikai Dél nyersesége. Többnek éreztem egy hagyományos kriminél, részben erkölcsi példázat is, mert a szereplők személyiségébe beleláthatók az emberi természet archetípusai. A hangvétel nyugtalanító, pesszimista, és – hiába reménykedem – a befejezés sem szolgáltat feloldást.

Baljóslatúan nyomasztó légkör, vészjóslóan kopogó feszes párbeszédek, horrorba illő képsorok és be nem fejezett sorsok. Lehet, hogy Faulkner csakugyan nem viccelt, amikor azt mondta, a művét nem kell komolyan venni, pénzért írta. A könyvben van gyilkosság, nyomozás, erőszak, pornó, sőt még némi szatirikus elem is és persze tragédia, meg tragédia, csak éppen katarzis és megnyugvás nincs a végén, ahogy illene. A bűnös nem azért bűnhődik, amit elkövetett, az egyik áldozat meg érthetetlen okból bűnössé válik, és fejthetjük vissza a történetet, amik magyarázatával Faulkner nem sokat bíbelődött, és amihez az író alig ad kulcsot. Bármiért írta Faulkner, remekmű, gyönyörű mondatszerkezetek, a dialógusok alapján tapintjuk ki a cselekményt és próbáljuk azt elhelyezni az időben.

Érdekes történetmesélős stílus, éles vágásokkal, homályos utalásokkal, olyan, mint egy jól szerkesztett film. Nem tudom készült-e belőle, de biztosan jól mutatna a vásznon, talán egyértelmüsítene néhány cselekményrészt. Egyébként Styront juttatta eszembe, akitől a „Feküdj le sötétben“-t olvastam, ott már masszivan posztmodern elemekkel is dolgozva van :) , ettől lesz ott néhol teljesen érthetetlen a sztori.
Az általam olvasott kiadásban erősen szockó elemekkel átszőtt elemzés is található, amely említi azt a nyelvi nagyszerűséget, amivel Faulkner az egyes figurákat angolul megszólaltatja. Mindezzel a magyar fordítás sajnos szegényebb, de így is van erénye; árad belőle a dél „szaga“, ez az izzadt red neck érzés. Hamisítatlan amerikai.

elképesztően sötét hangulatú mű