Sírgyalázók 6 csillagozás

Hatásvadász és cinikus módon gyakran mondogattam az elmúlt napokban, hogy Faulknert addig kell olvasni, amíg be nem tiltják – pedig nyilván nem fogják betiltani, ugyanakkor bizarrul aktuálissá teszi szinte minden írását, hogy örök témája pontosan az a régi amerikai Dél, ami az Egyesült Államokban újra a társadalmi diskurzus célpontjává vált, illetve aminek a kulturális emlékeit a sötétben tapogatózó médiumok néha eltüntetik előlünk egy-egy napra, majd ilyen-olyan kommentárral végül újra elérhetővé teszik…

Faulknert egyébként már csak azért sem fogják betiltani – különösen a Sírgyalázókat nem –, mert Dél-ábrázolása nem idealizáló, sőt, ezúttal kimondottan az egykori rabszolgák helyzetét veszi górcső alá és helyezi a konfliktus középpontjába. Különös kis regényt alkot ezzel: egyrészt déliként szót emel a Délen tapasztalható rasszizmus ellen, aminek a kötet eredeti megjelenésekor még bőven volt jelentősége, másrészt irodalmi szempontból is öntörvényű módon építi fel cselekményét, jócskán megizzasztva néha az olvasót. Könnyű a sztoriban egy Tom Sawyer-utánérzést felfedezni a fiatal főhős jellemfejlődése mentén haladva – Chick a könyv elején még gyerek, akit a szigorú néger férfi vélt-valós módon megaláz, majd ennek az élménynek a hatása alatt él le több esztendőt, mintha csak pszichésen sérült volna meg, aztán egy hirtelen fordulattal igazi twaini kalandban találja magát: sírgyalázó lesz.
Van itt némi kalandregényes él, egy jól felfejthető krimi szál, mégsem mondhatnánk, hogy az egyébként egyszerű cselekményű történet könnyen emészthető lenne. Az angolból ismerős, magyar szövegkörnyezetben (szégyen-gyalázat) általam még csak elvétve hallott stream of consciousness/elmefolyam írásmód alkalmazásával a szöveg hömpölygő logikája mellőzi az események és a főhős érzelmeinek szigorú lekövetését, helyette csapong, zárójeleket nyit, sokszor eltöpreng és képes egy szélesebb spektrumú világábrázolást biztosítani, mint amit szigorúan Chick nézőpontjából elvárnánk. Mindezt a szerző szenvedélyes, lendületes módon viszi végig, ha máshogy csinálná, vélhetően nem is működne a dolog – csakhogy a leírtak töménysége még így is feltűnő. A szöveg fullasztó, ránehezedik az olvasóra, és hacsak nem próbálja minél kevesebb, nagyobb szuszra elosztani a könyvet, vélhetően menthetetlenül kizuhan hangulatából, szellemiségéből.
Ezt nem számítva a történet nem csak győzelem a rasszizmus felett, hanem egy tinédzser fiú fejlődésének hiteles leírása, amiben fokozatosan jutunk el először a külvilágból érkező bántó és megrázó ingerektől az egyre nagyobb felelősségen és döntési kényszeren keresztül a végül sorsdöntő cselekvésig – esetünkben egy halott ember sírjának kibontásáig, ami megmentheti egy másik ember, egy történetesen abban a korban kevésbé értékesnek és fontosnak vélt ember életét.

Süvegelendő munka, nem igazán értem az alulolvasottságát.

Viccesen propagandisztikus, vagy propagandisztikusan vicces.
Nem fogok több Faulknert olvasni. A jókat már olvastam, nem akarok többet csalódni.