Példabeszéd 7 csillagozás

William Faulkner: Példabeszéd

A ​regény Faulkner kései műve. Azt gondolhatnánk tehát, hogy lehiggadt, letisztult, klasszicizáló öregkori mesterdarab. De nem: a Példabeszéd még a csupa rendhagyó vállalkozásból összeálló életműben is különleges kivétel: újabb kísérlet. Elüt a többitől mind témáját, mind ábrázolásmódját tekintve. Nem a Yoknapatawpha megyei Jeffersonban játszódik, hanem az első világháború francia hadszínterén: nem a „déli mítoszt” jeleníti meg a szimbolikus naturalizmus korábban megismert faulkneri eszközeivel, hanem az Újszövetséget „modernizálja” allegorikus példázat formájában.
Egy fiatal francia tizedes és tizenkét követője zendülést szít a közkatonák közt a front mindkét oldalán. Békét hirdet. A háború megakad, de csak egy hétre, mert az ellenfélként szemben álló tábornokok is összefognak, s hamar helyreállítják a „rendet”. A lázadót (történetesen épp két közönséges bűnözővel együtt) kivégzik, majd holttestét (furcsa véletlen folytán) kihantolják, s mint Ismeretlen Katonát a Diadalív… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1954

>!
Európa, Budapest, 1977
486 oldal · keménytáblás · ISBN: 963070630X · Fordította: Göncz Árpád

Most olvassa 1

Várólistára tette 11

Kívánságlistára tette 1


Kiemelt értékelések

csillagka>!
William Faulkner: Példabeszéd

Antikvárium-hutól kapta ajándékba. Nagyon örültem, mert általában kicsit kisebb vagy furább könyveket küldenek bónuszban, pl. második rész első nélkül. Ajándék lónak ne nézd a fogát, de hát ez egy Pulitzer-díjas regény, William Faulkner utolsó műve amit kilenc évig dédelgetett. Na ez meg is látszik, így jár az aki nem az olvasóknak közvetíti a gondolatokat, hanem halhatatlanság isteni szikráját keresi (és nem találja) túlírt, túlmódolt, túlbonyolított valami lesz a vége. Igazából fogalmam sincs, milyen is, mert ennyiszer még nem vett elő álmosság olvasás közben ( tutti altató) , minden pozícióban belealudtam és kereshettem vissza a 8-10 soros mondatok elejét, egy idő utána feladtam és folytattam onnan, ahol kinyílt a szemem. Az alapötlet fantasztikus: a háború végét nem csak a túlerő, hanem a nem harcoló katonák sokasága is kikényszerítheti.
Nagyon jó lehetett volna, csak az a volna, ott nem lett volna, így marad kedvenc antiháborús regényem a Nyugaton a helyzet változatlan.
Megszenvedtem és nem vagyok elégedett se magammal, se a könyvel, jóval többre számítottam.
Erre inni kell!!! vagy keresni valami végtelenül könnyűt és édeset, hogy újra visszatérjen a hitem az emberiségbe.

2 hozzászólás
remenant>!
William Faulkner: Példabeszéd

Már milliószor megméretett könyvek értékelésénél is zavarba ejtőbb, amikor egy, már hangsúlyosan felértékelt könyvet nagyon nem tudok értékelni. Nagyszabású mű, ez kétségtelen, nagyszabású vállalkozás maga a koncepció, a félelmetesen találóra kidolgozott, aprólékos, groteszkül pontos evangélium-allegória, de leginkább a megmunkálás: nemcsak hogy majdnem 500 oldal a könyv, de nem túlzok, ha azt mondom, féloldalas, oldalas mondatok egész sora következik egymás után, ránézésre tagolatlan az egész szöveg, megszámlálhatatlan mennyiségű tagmondatok, (látszólag) egymáshoz nem is kapcsolódó tartalmi torlódás… minden egyes melléktörténet, felbukkanó szereplő, éppen aktuális hadműveleti megmozdulás olyan részletesen van leírva, hogy ennél jobban nem lehetne taglalni, de a szerző azt nem érezte fontosnak, hogy a szűkebb értelemben vett cselekmény és egyáltalán az, hogy most épp ki csinálja azt a mit, valamennyire egyértelmű legyen. Hát én nagyon szenvedtem ezzel a könyvvel.
Először azért nem akartam abbahagyni, mert mégis, régóta halogatom Faulknert, meg ha Pulitzer-díj, akkor csak nem rossz, aztán meg azért, mert a rettenetes, halandó számára feldolgozhatatlan szövegmasszából időnként kiúszik egy-egy olyan szókapcsolat, kismondat, ami mégiscsak brilliánsan van összerakva. A holtponton, azt hittem, az amerikai ló anekdotája lendített túl, de aztán jött még vagy három holtpont, és többször megbántam, hogy nem hagytam abba. A legjobb az utolsó százötven, száz oldal volt, amikorra nagyjából felfogtam, hogy miről akar szólni ez az egész, eddigre végre kibomlott az evangélium-allegória is, és így élvezhetővé vált a megkísértés (Atya és Sátán egy személybe tömörítve, groteszk, merész) és az utolsó vacsora jelenet, és ráadásul elkezdtem érezni, hogy ez a könyv végül is katarzisba torkollik, és nem (csak) azért, mert végre visszavihetem a könyvtárba. A kivégzés szerintem a legjobb pár sor, nekem ott a csúcspont, a többit már csak legyűrtem valahogy. Fel nem foghatom, hogy Faulkner, aki ezek szerint így tud tömöríteni, miért hagyta ezt a gondolatot elúszni ebben a számomra értelmezhetetlen dagályosságban. Olvasás közben többször olyan érzésem volt egyébként, hogy egyszerűen csak valami platform kellett, ahová be lehet tenni ezt a temérdek filozófiát, ami egyébként tényleg jó, és az Újszövetség téma pont kapóra jött.
Aztán meg az is lehet, hogy egyszerűen csak túl magas irodalom ez az én pór ízlésemnek.


Népszerű idézetek

remenant>!

Valamikor bírtam erővel, mielőtt még viszontláttam volna Franciaországot, gondolta, s csak mert hosszú életű, gondolta, az ember mindig túléli önmagát, s mind a magunk koldusai, roncsai vagyunk; s mint ezt már mások is gondolták, mondták őelőtte, arra gondolt, hogy egyetlen katonának sem volna szabad túlélni tulajdon tűzkeresztségét, aztán már nem is gondolt semmit, csak odament peckesen az ajtóhoz, és bekopogott, határozottan, parancsolóan és hangosan.

58. oldal

remenant>!

– Hát nincs vége a háborúnak? – kérdezte az emberek egyike. A szolgálatvezető szinte vadul fordult vissza.
– A hadseregnek akkor sincs – mondta. – Mit gondolnak, majd épp a béke fog véget vetni neki, ha a háború se tudott.

434-435. oldal

remenant>!

– Egy gyilkos – mondta ő.
– Aki ember – mondta a másik, és elment, és otthagyta őt, aki, ha nem is egyenesedett fel talán még teljesen a halálból, de legalább hátat fordított neki; ahhoz mindenesetre eléggé felegyenesedett, hogy tudja: egyre csökken a hozzá képest rangidősek száma: hogy a medence, amelyen az ő pályafutásának csónakja lebeg, egyre sekélyebb lesz, s ebben az ütemben hamarosan ki is szárad.

299. oldal

Nazanszkij>!

… megkereste a könyvet abban a viharvert ládában, amelyben a segédtisztek egyike volt köteles elraktározni és szállítani a főhadiszállás személyzetének személyi holmiját. És egyszerre megint jelen volt a kötet tulajdonosa: törzskarának egy volt tagja, egy vézna, nyurga, kényes, sőt erőtlen alkatú ember, akinek a szexuális hajlamai felől a hadosztályparancsnok (valószínűleg tévesen) bizonyos kétségeket táplált, bár úgy igazában se ez, se az nemigen érdekelte, s aki (az egykori) dandártábornok katonafamíliájába röviddel azelőtt lépett be, hogy az a hadosztályát megkapta volna, s aki, mint a hadosztályparancsnok hamarosan megtudta, maga is egy árvaház névtelen terméke volt – s ez a tény tette, nem a könyv, nem maga az olvasmány, vallotta be magának titkolt pillanataiban valamiféle ádáz önmegvetéssel, hogy szakadatlanul tudatában volt a másik igencsak nem poharazgató, igencsak nem haspók és igazán nem könyvmoly lényének, hiszen nagyon jó segédtiszt volt; annyira tudatában, hogy a hadosztályparancsnok végül már a nyűtt és szamárfüles kötetet látta segédtisztnek, s az embert magát a segédtiszt csicskásának…

52. oldal, Hétfő – Hétfő este (Európa, 1977)

Nazanszkij>!

[…] a kaput figyelte, ahol a városba tartók most vánszorogva, kínos lassúsággal közeledtek […] a most érkezők voltak az alja, a maradék – a nagyon vének és nagyon fiatalok, akik nem azért késtek, mert messzebbről jöttek, hanem mert oly régen éltek már, hogy réges-rég túlélték minden atyjukfiát s barátjukat, aki odakölcsönözte vagy megosztotta volna velük a kordéját, vagy oly rövid ideje, hogy nem voltak még kordétulajdonos barátaik, vagy mindenkijük ott maradt az ezrednél Bethune-nál, Souchez-nél, Chemin des Dames-nál már három éve: ők vánszorogtak most a város felé, a legkisebbek és leggyöngébbek.

234–235. oldal, Szerdán este (Európa, 1977)

remenant>!

Te fiatal vagy; s a fiatalok még négy év háború után is hisznek a sérthetetlenségükben: abban, hogy mindenki más meghalhat, csak ők nem. Így aztán nem kell túlzottan sokra becsüljék az életet, hiszen képtelenek elképzelni, tudomásul venni, hogy az talán véget ér. De idővel te is megöregszel, s akkor megérted a halált. Akkor majd rádöbbensz, hogy semmi, semmi, semmi, sem a hatalom, sem a dicsőség, sem a gazdagság, sem a gyönyör, még a fájdalom hiánya sem ér annyit, mint az, hogy az ember egyszerűen lélegezni képes, hogy egyszerűen csak él, még azzal a sok sérelemmel is, amire visszaemlékszik, és helyrehozhatatlanul elhasznált teste rengeteg kínjával együtt is; az az egyszerű tudat, hogy él…

391-392. oldal

Nazanszkij>!

… valamikor, valahol mintha elvesztette volna, vagy nem lelné a szinte már egyhangú sikerek szokását, köpönyegét, auráját, vonzását, amelyben addig úgy járt-kelt, mintha rászabták volna; mintha nem ő, hanem csupán a végzete lustult volna el, ha meg nem is változott; egyszerűen csak ellustult, pillanatnyilag; láthatólag így vélekedtek a fölöttesei is, hisz a kellő időben (sőt, valamivel hamarabb, mint némelyek) megkapta a következő csillagot a csákójára, s nemcsak a vele járó hadosztályt, de az alkalmakat is, ami arra vallott, fölöttesei változatlanul hiszik, hogy bármelyik pillanatban visszaszerezheti, vagy újra fölfedezheti régi sikereinek titkát.
De ez két éve volt, s egy éve már az alkalmak is megszűntek, mintha végtére fölöttesei maguk is arra a meggyőződésre jutottak volna, mint ő maga, hogy reményeinek és becsvágyának dagálya három éve tetőzött, három éve végezte utolsó visszaáradó hulláma is elapadt alatta, s ő ott maradt szárazra vetve, mint közönséges hadosztályparancsnok egy olyan háborúban, amely három éve haldoklott maga is. Az – a háború – persze elhúzza még egy darabig; az amerikaiaknak, ezeknek az ártatlan jövevényeknek, feltehetőleg beletelik még egy esztendejükbe, hogy fölfedezzék: a németeket képtelenség igazán elpáholni, azokat csak kimeríteni lehet. Az meg eltarthat tíz vagy akár húsz évig is, addigra már sem Franciaország, sem Britannia nem lesz önálló katonai, sőt, politikai tényező, s a háború egy maréknyi amerikai ügyévé válik, akinek már hajója sincs, hogy hazamenjen, tépett fák husángjaival, romházak gerendáival, gyomba fulladt mezők kerítésköveivel, törött szuronyokkal, reves puskatussal, lezuhant repülőgépek és kiégett tankok rozsdás vasdarabjaival csatázik a német századok csontvázai ellen, megerősítve néhány franciával és brittel, aki elég szívós, hogy bírja még, bírja, mint ő mindig, érzéketlenül a nemzet, a kimerültség, sőt, a győzelem iránt is – de akkor, remélte, ő már nem fog élni.

27. oldal, Hétfő – Hétfő este (Európa, 1977)


Hasonló könyvek címkék alapján

Pearl S. Buck: Az édes anyaföld
Hazel Gaynor – Heather Webb: Az utolsó karácsony Párizsban
Kate Quinn: Alice hálózata
Judithe Little: A Chanel nővérek
John Steinbeck: Érik a gyümölcs
Sinclair Lewis: Arrowsmith
Anthony Doerr: A láthatatlan fény
Beatriz Williams – Lauren Willig – Karen White: Annyiféleképp búcsúztunk
Sinclair Lewis: dr. Arrowsmith
Ernest Hemingway: Fiesta / Búcsú a fegyverektől