Megszületik ​augusztusban 85% 33 csillagozás

Faulkner az amerikai Dél Tar Sándorja.

Mondom ezt úgy, hogy még nem olvastam Tart – valamint Faulknertől ez az első könyvem –, de az érzékletes vélemények és a közös hajdúsági attribútumok miatt el tudom helyezni a könyves galaxisomban.

Ez nem a fehér oszlopos-verandás, uborkás-szendvicses, napernyős-udvarias, kellemetes kis déli regény, hanem az emberi nyomorúság regénye. A kilátástalanság úgy telepszik az emberek életére, mint az országútról felszálló por, felgyűlik a tüdejükben és gyűlöletként lélegzik ki a körülöttük lévőkre. Mindenki a belső, privát poklában vergődik, amit kiterjesztenek másokra is – meg sem fordul a fejükben, meg sem fordulhat, mert hiányzik az ehhez szükséges késztetés belőlük, hogy korrigálják a saját, örökölt hibáikat és ezáltal egy viszonylagos egyensúlyt teremtsenek. Általában azt vesszük természetesnek, amiben felnövünk.

A másik, ezzel összefüggő fájó pont a kommunikáció teljes hiánya. Meg a kezdeményezőkészségé. Meg minden pozitív tulajdonságé, ami képes lenne legalább a kényelmes (=boldog, de ez olyan kommersz) élet illúzióját megteremteni. Ezek a szereplők egy kitaposott vájatban haladnak, mint az igavonó barmok, úgy cipelik a gondjaikat és az életüket a nyakukban, mint azok a jármot. Nem néznek se jobbra, se balra, csak nyögve mennek előre. Néha reflexből felbőgnek, majd ismét a földre szegezik a tekintetüket.

Nem volt jó érzés olvasni. Tulajdonképpen rohadt dühös voltam a szereplőkre, és a kedves szerint az a hév, amivel a szereplőket ostoroztam, pont azt mutatja, hogy ez egy jó könyv – szerintem az a fajta olvasmányélmény lesz, ami a jövőből visszatekintve jóvá kristályosodik – amolyan lélek-kirohasztósan, megrág-és kiköp módon jóvá.

A stílus nagyban felelős ezért az érzésért. Az első, ami eszembe jut, az, hogy „ragacsos”; sűrű, fullasztó, mintha a 40 fokban párolgó beton-és embertömegben próbálnánk levegőt venni. A szöveg itt nem indázik, mert már annyira összefonódott, hogy áthatolhatatlan dzsungelt alkot. Ha regényszinten nem is tudom szeretni, azt, hogy szövegszinten mesterien van megszerkesztve ez a könyv, csodálom.

Fülledt, poros, forró, piszkos, ragacsos, erőszakos, nyomasztó… Ilyen gondolataim voltak olvasás közben. Néha gyűlöltem, néha elborzadtam, de végig imádtam.
Érdekes az író történetmesélési stílusa, ahogyan ugrál a szereplők és az idősíkok között. Így sosem vált unalmassá, mert legkésőbb a fejezet végére mindig kiderül, hogy az adott történet hogyan kapcsolódik a többi eseményhez.
Remek könyv, bár az utolsó 20 oldalban volt, amit kihagytam volna, de még így is erősen 'kedvenc könyv' kategóriás.

Meglepetés volt ez a könyv, mert a leárazott könyvek között böngésztem a neten, amikor rátaláltam. Igaz kicsit ránéztem a moly-ra is, hogy mit lehet tudni róla, mielőtt megvettem, de így is kétesélyes volt a dolog.
Nekem nagyon tetszett! Végig lekötött – bár a kerettörténetbe ágyazva inkább a főbb szereplők történeteinek kibontása a könyv. Csak a végén vettem észre, hogy nem azoknak a története, akire számítottam a fülszöveg alapján, de hiányérzetem mégsem maradt utána.
Volt viszont néhány szívszorongató jelenet benne – az egyiknél nem sok híja volt, hogy elsírjam magam (a metrón!!!).
Aztán pedig az utolsó meglepetés: az összes, szerintem is moly-ra kívánkozó idézetet mások is érdekesnek találták. :)

rég jártam Délen. Jó volt!

Kísértő múlt és nem mindennapi narráció. Kedvelem az ilyesmit, az a helyzet.

tudom, hogy klasszikus, de nekem csak egy két dolog maradt meg az emlékezetemben: az izzadság és a fülledt levegő. Valószínű újraolvasom majd egy későbbi időpontban, amikor kész leszek a befogadására.

Briliáns meglátások vannak benne, de egyébként az egészet reménytelenség és kilátástalanság hatja át. Tényleg muszáj ennyire?