Fiam, ​Absolon! 75% 34 csillagozás

Olyan, mint O'Neill sorstragédiái. Mindkét szerző az ókori görög drámát veszi alapul, de egyikük műveiben sem a Moirák vagy az istenek, hanem az emberi hibák okozzák a szereplők végzetét.

Thomas Sutpen – a regény központi alakja – a gazdagság vágyképétől megigézve azonosul a déliek rasszizmusával, és ez az ősbűn megbosszulja magát. Az ókori kórus szerepét a sógornője és egy generációkkal későbbi szemtanú, a Quentin Compson nevű fiatalember tölti be: az ő tolmácsolásukban ismerjük meg az eseményeket.

Göncz Árpád fordítása remekül áthozza a történet fülledt, feszült atmoszféráját. Aki vállalkozik ennek a sűrű szövegnek az elolvasására, az maradandó élménnyel lesz gazdagabb.

Végül egy javaslat: sokan panaszkodtak, hogy a cselekményt nehéz követni. Nos, én a regény végén található két oldalas összefoglaló, A történet időrendje olvasásával kezdtem. Hogy ez spoiler? Meglehet, ám így az elbeszélők optikáján keresztül kibontakozó események teljesen világosak és jól követhetők, a lényeg pedig – a főszereplő eredendő bűne, rögeszméje és végzete – amúgy is a részletekből rajzolódik ki; a lélekrajz nem veszít erejéből attól, hogy a történet csontvázát már ismerjük. A Hamletet is újra megnézzük a színházban, pedig magát a sztorit már betéve tudjuk.

Nemrég olvastam az Elfújta a szélt, amely egész más képet fest az amerikai Délről (a sors furcsa tréfája, hogy mindkét regény 1936-ban jelent meg). Persze nem igazán lehet összemérni a kettőt: ez művészi alkotás, amaz derék iparostermék. Mindemellett kár, hogy a műalkotást ennyivel kevesebben olvassák.

Már sokadjára olvasom. Elsőre semmi nem maradt, csak az elsöprő erejű szenvedély, amely miatt újra el kellett olvasnom. És aztán újra és újra, és még ezután is el fogom — és mindig egyre lassabban, egyre többet időzve benne, mert csak úgy érdemes. Minden egyes olvasásnál egyre többet értek meg belőle, egyre több titkát fejti fel nekem. Mert elsőre azt lehetne mondani, hogy íme, itt van ez nagy családtörténet a régi délről — hogy aztán korrigálni kelljen, mert igazából mindjárt két családról van szó, csak a Sutpen melletti másik, a Compson jobban beleszövődik Yoknapatawpha megye más családtörténeteibe a ciklus többi darabjában, elsősorban az A hang és a tébolyban, illetve novellákban. Quentin – amennyire tudom – sosem megírt sorsának sosem megírt bevégződését alighanem innen lehet leginkább megérteni. És aztán itt van az, hogy igazából nem is feltétlen e családtörténetek a legfontosabbak a könyvben, hanem a mesélés áradó szenvedélye. Itt négy hang veszi át egymástól a szót, és próbálnak megérteni és megértetni egy olyan történetet, amelynek a szereplőit és a végét ismerik, de nem eléggé és nem okaival együtt. Ezért aztán újra és újra nekifutnak. Zseniális és önmagát nehezen adó labirintus ez, ahol eleve a történet is többször módosul, és közben az időrend is újra meg újra elbizonytalanodik, és még maga a mesélés, maguk a mesélések sem időrendben szerepelnek. Valószínűleg Göncz Árpád emberfeletti munkát végzett, hogy ezt az áradó nyelvet magyarul is megteremtse — brilliánsan sikerült, egyetlen hatalmas költői látomásban bontakozik ki az egész. Azt hiszem, magának a régi délnek a gondolkodásmódját és történetmesélési retorikáját is igyekszik modellálni a regény. Mondanám, hogy a korérzület talán nem kedvez ma e hatalmas nyelvi anyag feldolgozásának, de talán sohasem kedvezett. Olyan írók, mint José Saramago vagy Krasznahorkai László nyelve persze visszautal sokszor e nyelvre, melyet teljes egészében Faulkner sem használt többé — mert bár témája a Yoknapatawpha-ciklus darabjaiban tulajdonképpen ugyanaz, de nincs két egyformán megírt regénye, mindig új módszert talált ki —, illetve Cormac McCarthyn keresztül vissza lehet találni hozzá — de itt meg gyorsan el kell mondani, hogy McCarthy cselekménymondásában minimalista, inkább Hemingwayt idéző, és a táj megírásában, pl. a Véres délkörök tájleíró barokk nyelve az, amely faulkneriánus, ahogy mondani szokás. Nem ajánlom, hogyha nem érsz rá, hogyha gyors olvasmányt akasz — mert ez itt a mélyvíz, csak ha van időd és türelmed megmerítkezni benne, akkor fogj hozzá. Elsőre talán a Megszületik augusztusban, vagy új fordításban az Augusztus fénye, és a Míg fekszem kiterítve az, amit érdemes bepróbálni Faulknertől — de még azok után is teljesen más élmény ez a könyv.

Számomra nehezen követhető és emészthető könyv volt.
A könyv Délen játszódik, ahol bár már megtörtént a rabszolga felszabadítás, legtöbbjük még adósként, gúzsba kötve munkájával tartotta fenn a fehérek jólétét. (Falulkner maga is ilyen körülmények között élt, ezért ezt a fekete-fehér viszonyt testközelből ismerte.)
Maga a történet egy ültetvényről és az ott élőkről szól. Itt kezdődnek a nehezebb részek. Mindenki csak egy-egy villanásnyit mutat fel a múltjából, utal a lehetséges jövőjére. Mozaikszerű képeket olvashatunk (hosszú több soros és utalásokkal tarkított mondatokban), amelyek kissé nehezen követhetők. Számomra megnehezítette az olvasás, a stílus szépségének az élvezetét, az a tény, hogy sokszor kellett többször is elolvasnom egy-egy mondatot, hogy világossá váljék a mondanivaló. A könyv végére egy váratlan fordulattal összeállnak a mozaikok, kibontakozik a végkifejlet, ami sok mindenre magyarázatot ad, de számomra nem oldja fel a nehézkes olvasást.

Habár érdekes történet, és az író szépen, de egyben nagyon-nagyon bonyolultan fejezi ki magát, a könyv olvasása eléggé elhúzódott, és inkább volt az kínszenvedés, mint élvezet.

Ahogy elnézem a kritikákat, a véleményemmel egyedül leszek, de nekem nagyon tetszett ez a könyv. Az egyik NAGY kedvencem.

Richard Paul Fink mondta a 'Nixon Kínában' opera kritikája kapcsán: ha sikerül a szavakba és a szövegbe belemerülni, akkor az a részeddé válik. Ennek a könyvnek a nyelvezete és a történetvezetése eléggé súlyos, de ha egyszer az olvasó megragadja a stílust, ha „belerázódik” a műbe, akkor onnantól kezdve sokkal könnyebb olvasni, sokkal könnyebb befogadni, megemészteni.

A cselekmény, a karakterek, mindenki és minden teljesen sűrű. Thomas Sutpen személye abszolút magával ragadó. Egy ember, aki a puszta akaratával formálja a világot, amikor egy tucat vad feketével megalkotja a saját uradalmát, hogy több legyen, mint csak egy múló ember, egy a többi közül. De nem tud dinasztiát alkotni, mert az erő, mely karjaiban és akaratában rejlik, az a saját ágyékában is megvan, és ez elkerülhetetlenül hordozza a pusztulását. Az a mindent elsöprő erőszakos akarat. Alkotni, túlélni, mindenáron valamit hátrahagyni.

Tipikus 'rags to riches' történet, vegyítve egy jó nagy adag southern gothicával.

Akinek tetszett az Üvöltő Szelek, annak muszáj ezt elolvasni!!

Röviden: én ebbe a könyvbe belebetegedtem. Bővebben pedig: http://mosolytolvas.freeblog.hu/archives/2011/08/24/Wil…

Teszek egy próbát, hogy értékeljem ezt a „remekművet”. Nyilván az idézőjel máris iróniára utal, bár ehhez a könyvhöz nem irónia kell, hanem idő, elhatározás és érdeklődés. Alapvetően ott követte el az író a hibát, hogy egy megkeseredett 80 éves aggszűz meséjeként kezdi a történetet! Rossz nézőpont, az olvasó nem tud azonosulni a történettel, sok az ismétlés, sok az áthidalás az események között. Ez a rész szenvedés, pokoljárás. De miután átveszi a szót a következő elbeszélő – egyben szereplő, máris érdekesebbé, olvasmányosabbá válik a történet. Igaz ehhez kb 200 oldal átszenvedésére van szükség. Egyre jobban összeáll a kép, és mindinkább a végéhez közeledve megismerünk egy déli történetet a polgárháború időszakából. Van itt minden, rejtély, szerelem, gyilkosság, rasszizmus, és a vége felé egy kis félelemérzet. Végül két diák beszélgetéseként zárul az elbeszélés, ami formai bravúr a szerzőtől. Bárhogy is igyekszem, három és fél csillagnál többet nem tudok adni, sőt, azt is javasolnám az oldal szerkesztőinek, hogy akik ezt a könyvet elolvassák, azok kapjanak érte egy külön kitüntetést!