Fiam, ​Absolon! 26 csillagozás

William Faulkner: Fiam, Absolon! William Faulkner: Fiam, Absolon! William Faulkner: Fiam, Absolon!

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

A ​név, amely a múlt század végi amerikai Délen nevelkedett fiatalember emlékezetén, képzeletén és lelkiismeretén végigvisszhangzik: a Thomas Sutpené. Azé az emberé, aki puszta kézzel uradalmat hasít ki a vadonból, házat épít, dinasztiát alapít; aki átküzdi magát nélkülözésen, társadalmi előítéleten és polgárháborún, egészen a végső és teljes bukásig: gazdagsága odavész, családja szétzüllik, gyermekei egymást pusztítják, maga erőszakos halállal dicstelen véget ér. A történet: tündöklés és nyomorúság; fölívelés és lehanyatlás: klasszikus tragédia. Jellegzetesen déli történet: a fajgyűlöletben gyökerező „különleges intézmény” átkos következményeinek elrettentő példája. De jellegzetesen amerikai történet is: a „korlátlan lehetőség” illúziójára épült nagyszabású válallkozás paradox példázata. Megmutatja, hogy mire képes – és mire nem – önerejéből, önmagát maradéktalanul megvalósítva (és megsemmisítve) az ember. Közönséges emberi történet tehát? A halált, az embertelenséget bontja ki az… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1936

A következő kiadói sorozatban jelent meg: Nobel-díjasok könyvtára Palatinus

>!
Palatinus, Budapest, 2005
424 oldal · ISBN: 9639578711 · Fordította: Göncz Árpád
>!
Európa, Budapest, 1979
444 oldal · keménytáblás · ISBN: 9630722410 · Fordította: Göncz Árpád

Enciklopédia 1


Kedvencelte 3

Most olvassa 1

Várólistára tette 49

Kívánságlistára tette 10


Kiemelt értékelések

abcug IP>!
William Faulkner: Fiam, Absolon!

Már sokadjára olvasom. Elsőre semmi nem maradt, csak az elsöprő erejű szenvedély, amely miatt újra el kellett olvasnom. És aztán újra és újra, és még ezután is el fogom — és mindig egyre lassabban, egyre többet időzve benne, mert csak úgy érdemes. Minden egyes olvasásnál egyre többet értek meg belőle, egyre több titkát fejti fel nekem. Mert elsőre azt lehetne mondani, hogy íme, itt van ez nagy családtörténet a régi délről — hogy aztán korrigálni kelljen, mert igazából mindjárt két családról van szó, csak a Sutpen melletti másik, a Compson jobban beleszövődik Yoknapatawpha megye más családtörténeteibe a ciklus többi darabjában, elsősorban az A hang és a tébolyban, illetve novellákban. Quentin – amennyire tudom – sosem megírt sorsának sosem megírt bevégződését alighanem innen lehet leginkább megérteni. És aztán itt van az, hogy igazából nem is feltétlen e családtörténetek a legfontosabbak a könyvben, hanem a mesélés áradó szenvedélye. Itt négy hang veszi át egymástól a szót, és próbálnak megérteni és megértetni egy olyan történetet, amelynek a szereplőit és a végét ismerik, de nem eléggé és nem okaival együtt. Ezért aztán újra és újra nekifutnak. Zseniális és önmagát nehezen adó labirintus ez, ahol eleve a történet is többször módosul, és közben az időrend is újra meg újra elbizonytalanodik, és még maga a mesélés, maguk a mesélések sem időrendben szerepelnek. Valószínűleg Göncz Árpád emberfeletti munkát végzett, hogy ezt az áradó nyelvet magyarul is megteremtse — brilliánsan sikerült, egyetlen hatalmas költői látomásban bontakozik ki az egész. Azt hiszem, magának a régi délnek a gondolkodásmódját és történetmesélési retorikáját is igyekszik modellálni a regény. Mondanám, hogy a korérzület talán nem kedvez ma e hatalmas nyelvi anyag feldolgozásának, de talán sohasem kedvezett. Olyan írók, mint José Saramago vagy Krasznahorkai László nyelve persze visszautal sokszor e nyelvre, melyet teljes egészében Faulkner sem használt többé — mert bár témája a Yoknapatawpha-ciklus darabjaiban tulajdonképpen ugyanaz, de nincs két egyformán megírt regénye, mindig új módszert talált ki —, illetve Cormac McCarthyn keresztül vissza lehet találni hozzá — de itt meg gyorsan el kell mondani, hogy McCarthy cselekménymondásában minimalista, inkább Hemingwayt idéző, és a táj megírásában, pl. a Véres délkörök tájleíró barokk nyelve az, amely faulkneriánus, ahogy mondani szokás. Nem ajánlom, hogyha nem érsz rá, hogyha gyors olvasmányt akasz — mert ez itt a mélyvíz, csak ha van időd és türelmed megmerítkezni benne, akkor fogj hozzá. Elsőre talán a Megszületik augusztusban, vagy új fordításban az Augusztus fénye, és a Míg fekszem kiterítve az, amit érdemes bepróbálni Faulknertől — de még azok után is teljesen más élmény ez a könyv.

fukszia>!
William Faulkner: Fiam, Absolon!

Számomra nehezen követhető és emészthető könyv volt.
A könyv Délen játszódik, ahol bár már megtörtént a rabszolga felszabadítás, legtöbbjük még adósként, gúzsba kötve munkájával tartotta fenn a fehérek jólétét. (Falulkner maga is ilyen körülmények között élt, ezért ezt a fekete-fehér viszonyt testközelből ismerte.)
Maga a történet egy ültetvényről és az ott élőkről szól. Itt kezdődnek a nehezebb részek. Mindenki csak egy-egy villanásnyit mutat fel a múltjából, utal a lehetséges jövőjére. Mozaikszerű képeket olvashatunk (hosszú több soros és utalásokkal tarkított mondatokban), amelyek kissé nehezen követhetők. Számomra megnehezítette az olvasás, a stílus szépségének az élvezetét, az a tény, hogy sokszor kellett többször is elolvasnom egy-egy mondatot, hogy világossá váljék a mondanivaló. A könyv végére egy váratlan fordulattal összeállnak a mozaikok, kibontakozik a végkifejlet, ami sok mindenre magyarázatot ad, de számomra nem oldja fel a nehézkes olvasást.

7 hozzászólás
Rawalpindi>!
William Faulkner: Fiam, Absolon!

Habár érdekes történet, és az író szépen, de egyben nagyon-nagyon bonyolultan fejezi ki magát, a könyv olvasása eléggé elhúzódott, és inkább volt az kínszenvedés, mint élvezet.

Sine_nomine>!
William Faulkner: Fiam, Absolon!

Ahogy elnézem a kritikákat, a véleményemmel egyedül leszek, de nekem nagyon tetszett ez a könyv. Az egyik NAGY kedvencem.

Richard Paul Fink mondta a 'Nixon Kínában' opera kritikája kapcsán: ha sikerül a szavakba és a szövegbe belemerülni, akkor az a részedé válik. Ennek a könyvnek a nyelvezete és a történetvezetése eléggé súlyos, de ha egyszer az olvasó megragadja a stílust, ha „belerázódik” a műbe, akkor onnantól kezdve sokkal könnyebb olvasni, sokkal könnyebb befogadni, megemészteni.

A cselekmény, a karakterek, mindenki és minden teljesen sűrű. Thomas Sutpen személye abszolút magával ragadó. Egy ember, aki a puszta akaratával formálja a világot, amikor egy tucat vad feketével megalkotja a saját uradalmát, hogy több legyen, mint csak egy múló ember, egy a többi közül. De nem tud dinasztiát alkotni, mert az erő, mely karjaiban és akaratában rejlik, az a saját ágyékában is megvan, és ez elkerülhetetlenül hordozza a pusztulását. Az a mindent elsöprő erőszakos akarat. Alkotni, túlélni, mindenáron valamit hátrahagyni.

Tipikus 'rags to riches' történet, vegyítve egy jó nagy adag southern gothicával.

Akinek tetszett az Üvöltő Szelek, annak muszáj ezt elolvasni!!

Krisztina_Nuray>!
William Faulkner: Fiam, Absolon!

Kifejezeten szeretem Faulkner könyveit. De ez követhetetlen és borzalmas volt, megpróbáltam végig olvasni, dühből, csak azért is, de feladtam.

Terbócs_Attila>!
William Faulkner: Fiam, Absolon!

Bizonyára illene sokkal kifinomultabbnak lennem, és fogékonynak a magasművészet magasabb művészi szempontjaira, de ez a dolog az olvasás és köztem már csak úgy áll, hogy kikapcsolódásból teszem. Négy izzadmányos esti olvasás árán elszenvedtem a 84. oldalig, és itt feladom ezt az egyenlőtlen küzdelmet. Nehéz munkával felfejthető mondatok hullámzanak végeérhetetlenül a lapokról anélkül, hogy akár csak távolról is megpillanthatnám a könyv horizontját ("mi a vérvörös rákról szól ez az egész?"), kikapcsolódás helyett izzadtam, kínlódtam és szégyenkeztem. Van, ami nem megy. Ez nem megy.

Kojak85>!
William Faulkner: Fiam, Absolon!

Teszek egy próbát, hogy értékeljem ezt a „remekművet”. Nyilván az idézőjel máris iróniára utal, bár ehhez a könyvhöz nem irónia kell, hanem idő, elhatározás és érdeklődés. Alapvetően ott követte el az író a hibát, hogy egy megkeseredett 80 éves aggszűz meséjeként kezdi a történetet! Rossz nézőpont, az olvasó nem tud azonosulni a történettel, sok az ismétlés, sok az áthidalás az események között. Ez a rész szenvedés, pokoljárás. De miután átveszi a szót a következő elbeszélő – egyben szereplő, máris érdekesebbé, olvasmányosabbá válik a történet. Igaz ehhez kb 200 oldal átszenvedésére van szükség. Egyre jobban összeáll a kép, és mindinkább a végéhez közeledve megismerünk egy déli történetet a polgárháború időszakából. Van itt minden, rejtély, szerelem, gyilkosság, rasszizmus, és a vége felé egy kis félelemérzet. Végül két diák beszélgetéseként zárul az elbeszélés, ami formai bravúr a szerzőtől. Bárhogy is igyekszem, három és fél csillagnál többet nem tudok adni, sőt, azt is javasolnám az oldal szerkesztőinek, hogy akik ezt a könyvet elolvassák, azok kapjanak érte egy külön kitüntetést!


Népszerű idézetek

Rawalpindi>!

…mindig ott van az a lehetett-volna, az egyetlen szikla, amibe belekapaszkodhatunk az elviselhetetlen valóság forgatagában…

169. oldal, V. fejezet(Európa, 1979)

mosolytó>!

Igen, a gyász megszűnik, elhalványul; ezt tudjuk – de kérdezze csak meg a könnymirigyet, hogy sírni elfelejt-e?

V. fejezet - 162. oldal

libapásztor>!

Mert az ember olyan kevés nyomot hagy… Megszületik, aztán megpróbálja, és nem tudja miért csak ő próbálná – próbálná még mindig, hisz annyi más ember született ugyanakkor, s az ember teljesen elvész köztük, megpróbálja, mert hiszen muszáj, mozdítani kezét-lábát, csak épp hogy a zsinór, amelyik mozdítaná, mintha hozzá volna kötve valamennyi más kézhez-lábhoz, és a többiek is mind próbálkoznak, de azok sem tudják miért, csak azt tudják, hogy valamennyi zsinór összegabalyodott, mintha öten-hatan szeretnének egy szőnyeget megszőni ugyanazon a szövőszéken, csakhogy mindegyik a maga mintáját szeretné beleszőni: de hát ez nem is fontos, hiszen ha az lenne, akkor Ők, akik a szövőszéket fölállították, valamivel jobban rendezték volna el a dolgokat, de valahogy mégiscsak fontosnak kell lennie, mert az ember folyton csak próbálja, próbálja, muszáj folyton próbálnia, próbálnia, míg egyszercsak végeszakad az egésznek, s az ember után nem marad más, csak egy kőtömb, amire rákarcolnak valamit, feltéve, hogy akad, akinek eszébe jut vagy van ideje rákarcolnia valamit és fölállíttatnia, aztán a követ eső mossa, nap süti, aztán egy idő múlva egy lélek sem emlékszik már az embernek sem a nevére, sem arra, amit a karcolás próbál elmondani róla, és ez nem is fontos. Így hát ha az ember el tud menni valakihez, minél idegenebb az, annál jobb, és át tud neki adni valamit – egy papírdarabot, mondjuk, akármit, nem is azért, mert az önmagában mondana valamit, s nem is azért, hogy elolvassa, hogy eldobja vagy tűzre vesse – még az is valami, egyszerűen mert megesett, mert erről eszébe juthat valakinek, ha másért nem, mert valami egyik kézből a másikba került, egyik szájról a másik szájra – még az is valami, az is legalább egy karcolás, valami, ami megjelölésül szolgál valamin, ami valamikor volt, hiszen meg tudott halni, egy kőtömbről viszont sohasem mondhatjuk, hogy van, hiszen az sosem lesz volt, mert nem tud sem meghalni, sem elpusztulni…

Kapcsolódó szócikkek: ember, emberiség
Rawalpindi>!

Az biztos, hogy senkinek sem árt, ha azt hisszük róla, hogy megszabadult, de nem úgy, hogy búcsút mondott a felháborodás, megdöbbenés és megnembocsátás előjogának, hanem épp ellenkezőleg, úgy, hogy most jutott el arra a helyre, arra a pontra, ahol felháborodásának vagy szánalmának tárgyai immár nem kísértetek, hanem valóságos emberek, valóságos gyűlölet és szánalom befogadó edényei.

432. oldal, IX. fejezet (Európa, 1979)

berg>!

Valamivel kettő utántól majdnem hogy napnyugtáig ott ülték végig a hosszú holtfülledt forró szeptemberi délutánt, abban a szobában, amelyet Miss Coldfield még mindig az irodának mondott, mert apja valaha úgy mondta – a homályos levegőtlen-forró szobában, ahol már negyvenhárom éve be volt hajtva valamennyi zsalu, mert kislány korában még azt hitték, a fény és légmozgás szállítja a meleget, s a homály hűvösebb, a szobában, amelyet (amint a nap mindinkább telibekapta a ház innenső oldalát) porszemcsékkel teli sárga ostorcsapások csíkoztak, s e por, gondolta Quentin, mintha a szél hordaná be, a holtszáraz vén zsaluk hámló festéke.

(első mondat)


Ezt a könyvet itt említik


Hasonló könyvek címkék alapján

Kathryn Stockett: A Segítség
Alice Walker: Bíborszín
John Dos Passos: Nagyváros
Toni Morrison: Nagyonkék
Mark Twain: Huckleberry Finn
Mark Twain: Élet a Mississippin
Sandra Brown: Hiába menekülsz
Cormac McCarthy: Vad lovak
Thomas Wolfe: Nézz vissza, angyal!
Flannery O'Connor: „…és erőszakosak ragadják azt magukhoz”