Az Eredj, Mózes egyrészt kisregények és elbeszélések füzére. Egyik-másik darabja megjelent már magyarul. Másrészt azonban központi témák, azonos vagy rokon szereplők köré szerveződő regény is ez a könyv – regény az író mitikus déli megyéjéről, az ültetvényesek és rabszolgák Yoknapatawphájáról. Faulkner többféle szemszögből vizsgálja, láttatja benne, hol megrázóan tragikus, hol fergetegesen mulatságos formában, de mindig lenyűgöző művészi erővel, az amerikai Dél évszázadon keresztül változó világát, a fekete és a fehér ember, az ember és a föld, a természet kapcsolatát. A Volt egyszer emberséges, vén bohóc-birtokosai, a Tűz és tűzhely gyilkos konfliktusai, kincskereső mániákusai, az Egy fekete Pantalone tragikus négersorsa, a Régiek természetszeretete, bölcsessége, az Ősz-ben megismétlődő vérfertőzés-motívum, az Eredj, Mózes-ben megismétlődő négersors, és nem utolsó-, hanem elsősorban A medve több mint száz esztendőt átfogó, bonyolult mintázatú, de a befejezett műalkotás élményét… (tovább)
Eredj, Mózes 15 csillagozás
Eredeti megjelenés éve: 1942
A következő kiadói sorozatban jelent meg: Európa Zsebkönyvek Európa
Európa, Budapest, 1986 Kedvencelte 1
Most olvassa 1
Várólistára tette 23
Kívánságlistára tette 9
Kiemelt értékelések
„Ez az egész föld, az egész Dél meg van átkozva, és vele együtt mi is, fehérek és feketék is, akik belőle sarjadtunk, akik belőle táplálkoztunk, akik emlőjét szívtuk, átok alatt vagyunk?” Róluk szólnak ezek a történetek, az amerikai Dél morózus, szilaj, akaraterős fiairól, akik évszázadokon át csikarják ki fennmaradásukat termőföldből, vadonból, oly lassan változva, hogy ezeken a nemzedékeken átívelő történetekben is, mintha ugyanazokat a sorsokat élnék át újra és újra, csak annyira változva, ahogy a természet változik az ősi, megszokott, megjósolható szabályok szerint, de hiába hoz e változás az egyes ember életében a végső kimerültségig tartó lassú, ám határozott fejlődést, összességében mégis nemzedékeken átívelő hanyatlás, harc a már eleve elveszett ügyért, hogy megvethessék egy biztosabb jövő lehetőségeit, egy elviselhetőbbét, gyermekeik számára, de a küzdelem ellenére is csak a konokságot átörökítve nemzedékeken át, hogy végre egy olyan korszak küszöbére léphessenek, ahol az átkot végérvényesen száműzhessék s akkor „szabadság, egyenlőség és jog virágzik majd fel mindenki számára, akiknek ez a föld lesz az új Kánaán.”
Szépen ívelt felfelé a csillagskála a mivan?-tól (az első két oldalból egy szót se értettem, hiába olvastam el kétszer is, aztán a könyv végén visszalapoztam, és akkor már érthető volt), az 1-2 csillagon át egészen a négy csillagig, ahol picit rezgett a léc (nem nagyon szeretem a vadászatos történeteket), de aztán a végén megállt négy és félnél. Érdekes egy novelláskötet, mert bár különálló novellák, mégis minden ugyanazokról a szereplőkről szól, ugyanabban a körben mozog, ha különböző időkben, különböző szemszögekből is. Így a végére helyrerakódnak a menet közben nehezen érthető mozaikdarabkák is.
Nem egyszerű olvasmány, de egy idő után rájössz (ha nem dobod félre idő előtt), hogy nem szükséges megfejteni, ki kinek az apja (vér szerinti vagy nevelő vagy látszólagos), ki kinek a (volt) rabszolgája, és ha az úr és a rabszolga egy nevet viselnek (mert a rabszolga a tulajdonos nevét hordta), akkor a felszabadítás után ki kinek a kicsodája – mert számomra a lényeg abban a népkeveredésben van, ami után (gondolhatnánk) még arrafelé is teljesen értelmetlen lenne niggerezni meg fehérezni meg indiánozni. Mindenki minden és bármi. Bár furcsa módon ezek a kategóriák mégis megmaradnak, sokszor már bőrszíntől függetlenül is. És az élet megy tovább, a nemzedékek váltják és követik egymást, szóval mindig van remény.
A vadásztörténetnek (amit ugye nem szeretek) a legszebb, legmegkapóbb része a természet leírása, az ember és természet kapcsolata, a kisfiú és az ő Matula bácsija kapcsolata volt.
Olykor semmi szükségem disztópiákra vagy fantasy történetekre, hogy a mi hazánknál és jelen korunknál igazabb, de keservesebb küzdéssel teli világba kalauzoltassam magam. Ehhez elég levennem a polcról William Faulkner bármelyik művét, hiszen az ő gyötrelmesen bonyolult, múltban tapogatózó, évszázadokra visszanyúló, fájdalmasan déli prózája nem is állhatna távolabb a mi kelet-európai kultúránktól.
A déliek egyszer-volt, hiteles zsenije, aki ivott, mint a kefekötő, de sosem akkor, amikor dolgozott, maga is megtapasztalta Mississippi állam farkastörvényeit, és hátborzongató hitelességgel ismét bepillantást engedett számomra ebbe a zárt, régmúlt, szégyenkezésben eltemetett világba Eredj, Mózes c. novellagyűjteményével.
Faulknert olvasni nem egyszerű feladat. Az ő logikusan megkomponált, ám sokszor nehezen érthető kifejezésmódja az én esetemben is, aki már jól ismerem írásművészetének ágas-bogas tematikáját, napokat vesz igénybe. Mert érteni akarom, mert látni akarom magam előtt, mert érezni akarom a sorokban rejlő indulatokat, a megadást, a dacot, a hallgatag öntörvényűséget, a tragikus életutakat, a büszke öntudatot. Mindezen én nem vagyok képes csak úgy átsiklani. Bár megesik. Ugyanis egyszerű, ám csodálatosan szép sorai egyszer csak vadul hömpölygő, oldalakon keresztül megállíthatatlanul áradó, véget érni nem akaró tudatfolyammá bomlanak szét szerteágazva, bele-belekapva rendszertelenül a múlt eseményeibe. Az olvasó egyszer csak azon kapja magát, hogy csak olvas és olvas, és már rég nem tudja hol jár, mit is olvas valójában, de simulékonyan felfeküdvén a szavak hullámaira sodortatja magát előre a lapokon át, szinte öntudatlan.
Az értékelés további része a blogomban található:
https://tisztalappalavilagban.blogspot.com/2018/11/olyk…
Faulknert ízlelgetni kell.
Talán ez a jó szó.
Ez volt tőle az első könyvem, szóval még csak tanulom.
Novelláskötet ez, de minden történet kicsit összekapcsolódik, ugyanott játszódik, néha fel-felbukkannak az előző történetek szereplői. Faulknernek különleges stílusa van, néha teljesen a hatalmába kerített, mondhatni beszippantott, de voltak olyanok is, melyek egyszerűen ledobtak magukról. Mindenesetre nagyon zsigeri módon ír az emberek, legyen az fekete vagy fehér, lelki világáról. Megkapó történetek és emberi sorsok elevenednek meg a kötetben.
Népszerű idézetek
…férj és feleség között nem volt szükség szavakra, nem csak azért, mert anélkül is megértették egymást, hanem mert hosszú, cudar életüknek ama régmúlt pillanatában, melyről már akkor tudták, hogy nem tart, nem is tarthat örökké, az egyesülés és istenülés pillanatában önként és eleve megbocsátottak mindazért, amit majd nélkülözniük kell egymásban.
97. oldal (Tűz és tűzhely)
S ahogy sorolta régmúlt idők dolgait és amaz első fajnak halott, nyomtalanul eltűnt férfiait, a régmúlt lassan megszűnt régmúlt lenni, része lett a fiú jelenének, mintha nem is tegnap történtek volna a dolgok, hanem éppen most történnének, azok a férfiak átgázoltak a múlton, hallotta lihegésüket, látta nagy árnyukat a földön, melyet soha nem hagytak el. Sőt: némely régmúltak meg sem történtek még, csak holnap öltenek majd alakot, míg végtére úgy rémlett a fiúnak, hogy ő maga sem jött világra még, nem jött ide még senki az ő fajából és az a másik, alávetett faj sem, melyet az ő népe hurcolt erre a földre; hogy ez a föld, melyen ő meg Atyákfia Sámuel vadászik, hiába volt a nagyapjáé és nagybátyjáé, aztán az apjáé, most meg az unokabátyjáé, és egy napon majd hiába lesz az övé, birtoklása éppoly semmitmondó és valójában megfoghatatlan, mint az a fakó, ősrégi bejegyzés a jeffersoni telekkönyvben, mely a tulajdonának mondja, ő, a fiú csak vendég itt, és Atyákfia Sámuel hangján a vendéglátók szólnak hozzá.
150. oldal
Ezért hát meg is bocsátanék talán, ha tehetném, de nem tehetem, mert az ember csak annak bocsáthat meg, aki vétett ellene; arról még az Írás se szól, hogy azoknak bocsássunk meg, akik ellen mi magunk akarunk vétkezni, mert a végén Jézus is rájött arra, hogy ez több, mint amennyit az emberfiától kívánhat.
48. oldal
Továbbmentek. Hamarosan nagy sebességgel, mert Edmonds mindig gyorsan vezetett, éppúgy nem tárgyalta meg velük a sebességet, mint ahogy figyelmeztetni se figyelmeztette őket, amikor beletaposott a fékbe. Az öregember kényelmesen elhelyezkedett megint. Nézte a földet, ahogy minden novemberben, több mint hatvan hullongott el a múltba, amely a szeme előtt változott. Kezdetben csak régi városkák álltak a folyó partján és régi városkák a dombvonulat menté, az ültetvényesek ezekből vezették rabszolgahadukat, később bérmunkásbandáikat neki az áthatolhatatlan rengetegnek, a mocsári nádnak, ciprusnak, gumifának, tölgynek, fenyőnek és kőrisnek, hogy falatnyi földdarabokat szaggassanak belőle gyapotnak, ahogy jöttek-mentek az évek, a falatnyi földdarabok összefüggő szántók lettek, aztán ültetvények. A szarvasok, medvék járta ösvények utakká szélesedtek, aztán műutakká, mentükben városok sarjadtak nyomban egymás után, és a Tallahatchie és a Sunflower folyók mentében is, addig, amíg egymásba szakadnak, innen új néven új folyó fut tovább, a Yazoo, a Halott Csoktók folyója – sűrű, fekete, lassú, nap nem sütötte folyam, szinte mozdulatlan, s évente egyszer meg is áll, aztán visszafelé áramlik, kiönt, és magába temeti a termékeny földet, aztán visszavonul, és még termékenyebben hagyja maga után.
Ez bizony ma már a múlté, szinte egészen. Most kétszáz mérföldet autózik az ember Jeffersontól, mire őserdőt talál, ahol vadászhat. Irtásföld ez már a keleten hullámzó domboktól a mocsári nád és ciprus dzsungeléig, gyapotnak a világ fonodái számára – buja fekete föld, mérhetetlenül nagy és termékeny egészen a feketék küszöbéig, akik megdolgozták, és a fehérekéig, akik birtokolják; ez a föld egy esztendő alatt kiszívja egy kutya vadászerejét, öt év alatt egy öszvér, húsz év alatt egy ember munkaerejét – ezen a földön már mesterséges fény csap rájuk a számtalan kisvárosból és a deszkasimaságú, léniaegyenes műutakon tovahúzó számtalan, legújabb divatú gépkocsiból, s az emberi tevékenységnek egyetlen maradandó jele ezen a földön mégiscsak a hullámlemezekből talán ha egy hét alatt összeszerkesztett hatalmas gyapotverők, mert nincs ember, még ha milliomos is, aki tetőn és négy falon kívül mást felhúzna létfontosságú tábori felszerelése védelmére, amikor tudja, hogy nagyjából tízévenként egyszer elöntené házát a második szintig az ár, és elpusztul az mind, ami a víz alá kerül – jaj, ez a föld, nem párducüvöltés harsog már fölötte, csak mozdonyok füttye: egyetlen gép húz hihetetlenül hosszú szerelvényt, mert nincs kanyar, magaslat is csak az a néhány, amelyet elfeledett őslakók emeltek menedékül az évenkénti áradás ellen, és amelyen a nyomukba települő indiánok atyáik csontjait eltemették, ebből az ősidőből csak indián nevek maradtak, a kisvárosok indián nevei, hajdani vizekről szálltak át rájuk – Aluschaskuna, Tillatoba, Homochitto, Yazoo.
Vízen voltak kora délután. Az utolsó indián nevű városkánál az útpadkára állva bevárták a másik kocsit meg a két teherautót – az egyik a sátrakat, takarókat, élelmet hozta, a másik a lovakat. Letértek már az aszfaltról, és egy mérföldnyire elhagyták már a kavicsos utat is. Karavánjuk törte-vágta az utat a délután egyenletes páráiban, csapták a sarat a kapaszkodólánccal felszerelt kerekek, csúszkáltak a keréknyomok között, s talán épp a keserves lassúság miatt az öregembernek egyszer csak úgy rémlett, belül, emlékei útján visszafelé hirtelen roppant gyorsaságra kap, a kavicsos út végétől a föld nem percenként vált vissza, hanem évenként, évtizedenként azzá, ami akkor volt, amikor ő megismerte: útjuk most megint medvék és szarvasok hajdani csapásán vezet, a mellettük elvánszorgó parányi szántók most megint gyarlón, fejszével, fűrésszel, öszvérfogatú ekével kiszaggatott falatok a vadon vékonyából, a borongó és időtlen tenyészetből, rideg, mérföldes oldalú paralelogrammák, mintegy ásóval kimetszve a védőmű falából.
295-297. oldal
–; nyár és ősz és hó és életnedvvel csorduló tavasz kénytelen és örök forgása, haláltalan és időtlen újjászületései az anyának, ha valaki, hát ez az anya gyúrta őt azzá, amivé majd lesz, férfivá, anya és apa az öregember számára, aki néger rabszolgától és csikeszó főnöktől született, ha valaki, hát ez az öregember volt az ő szellemi atyja, akit mélységesen tisztelt s akinek intelmeire hajlott és akit szeretett és akit elvesztett és akit meggyászolt: családot alapít majd valamikor-valaha, azok is magukénak tudhatják majd röpke idejükre azt a röpke, anyagtalan dicsőséget, mely a maga erejéből fenn nem marad, hiszen ezért dicsőség: emlékezetét majd, talán, ők viszik tovább az időben, még azután is, hogy elnémul a test beszéde, mert az emlékezet bizony végül is fennmarad: de azért az ő hálótársa, felesége a vadon marad.
285-286. oldal
A parton kétfelől az emlékezetében élő vadon menetelt – nád és hangatenyészet, még húszlábnyiról is áthatolhatatlannak látszott, mennyboltot verő tölgy, gumi, kőris és hikorifák fala, nem pendült rajta fejsze még, csak a vadászoké, nem verte vissza gépek zaját, csak a régi-régi gőzhajók dohogását, melyek áthaladtak itt, vagy motorcsónakok sivalkodását, olyanokét, mint az övék, emberek járnak ide rajtuk, hogy itt tanyázzanak egy hétig vagy kettőig, mert vadonban akarnak tanyázni. Annyi még megmaradt belőle, noha ma Jeffersontól kétszáz mérföldre kezdődött az, ami valaha harmincra. Nézte-nézte, meg nem hódították, le nem győzték csak visszavonult, most ez volt a célszerű, idejemúlt idő, vonult hát vissza délre, ebben a fordított háromszögben a földnek ez a ∇ alakú darabja a dombok és a folyó közt, s ami maradt belőle, most mintha gyülekezne és egy időre megvetné a lábát titokzatos áthatolhatatlanságával és borongásának roppant végzetével a legutolsó szöglet tátott torkában.
297-298. oldal
Ezt a könyvet itt említik
Hasonló könyvek címkék alapján
- Sherwood Anderson: Winesburg, Ohio 86% ·
Összehasonlítás - John Barth: Bolyongás az elvarázsolt kastélyban 73% ·
Összehasonlítás - Vladimir Nabokov: Gyér világ 86% ·
Összehasonlítás - Gertrude Stein: Három élet 75% ·
Összehasonlítás - Vladimir Nabokov: Pnyin professzor 82% ·
Összehasonlítás - Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja 81% ·
Összehasonlítás - Paul Auster: New York trilógia 84% ·
Összehasonlítás - Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában 84% ·
Összehasonlítás - Don DeLillo: Fehér zaj 80% ·
Összehasonlítás - William S. Burroughs: Meztelen ebéd 73% ·
Összehasonlítás