Az ​én Antóniám (Az én Antóniám 3.) 10 csillagozás

Willa Cather: Az én Antóniám

Ismeretlenül ​is ismerős világról szól ez a könnyesen mosolygós, szomorkásan derűs könyv, Willa Cather, a század eleji híres, immár klasszikussá vált amerikai írónő könyve.
Ismerős ez a világ, mert ismerős emberek népesítik be, osztrák, cseh, német, orosz parasztok, skandináv telepesek, akiket a századvég közös nyomorúsága kergetett át az ígéret földjére, az Egyesült Államokba, de ismeretlen is, mert az európai telepesek a határtalan, néptelen, széljárta, vörösfüves préri, az Európában ismeretlen préri ősgyepét törik fel kukorica, búza alá, ott ássák meg veremházaikat, raknak gyeptéglakunyhókat, ahol néhány éve még indiánok űzték a bölénycsordákat.
A könyv azoknak a honfoglaló, névtelen bevándorló parasztoknak emel örök emlékművet, akik ezzel a határa nincs ismeretlenséggel birokra kelve verítékükkel termékenyítették meg a makacsul ellenszegülő préri földjét: az első bevándorló nemzedék lányainak, akik férfi módra dolgoztak a mezőn, őrizték a jószágot, nevelték… (tovább)

Eredeti megjelenés éve: 1918

>!
Európa, Budapest, 1968
286 oldal · Fordította: Göncz Árpád · Illusztrálta: Würtz Ádám

Enciklopédia 4

Helyszínek népszerűség szerint

Black Hawk, Nebraska állam, USA · Nebraskai Egyetem (University of Nebraska)


Várólistára tette 21

Kívánságlistára tette 16


Kiemelt értékelések

kaporszakall>!
Willa Cather: Az én Antóniám

Amerika a pionírok idején, amikor európai bevándorlók milliói indultak meg az Atlanti-óceánon át, hogy a préri végtelen (pontosabban akkor még annak tűnő) síkságain új életet kezdjenek. Már maga a korszak is érdekes: a kb. 1880-as és azt követő évtizedekről kevés a színvonalas beszámoló – Hawthorne, Melville és Mark Twain után némi apály mutatkozott az amerikai irodalmi életben; nem a mennyiség, inkább a minőség tekintetében… S lám, mégis akad olyan, aki maradandót tudott alkotni ebben a témában.

Willa Cather önéletrajzi elemekkel jócskán megtűzdelt regénye a nebraskai farmerlét, s a préri kisvárosi életének krónikája. Az írónő – eléggé átlátszó módon – egy vele egykorú s azonos sorsú kisfiú, Jim Burden bőrébe bújik, hogy férfihangon, de női tapintattal és aprólékos megfigyelőképességgel számoljon be a bevándorlók első nemzedékének küzdelmeiről. Képet kapunk az emigránsok kezdeti nehézségeiről, a fizikai munka szépségeiről, az idősebb generáció honvágyáról, s arról a folyamatról, ahogy a felcseperedő fiatalok akklimatizálódnak, karriert csinálnak. A női optika ráfókuszál arra is, mekkora szabadságot élveztek Amerika lányai az Óvilág etikettben megcsontosodott, előítéletes-kibeszélős-kompromittálós férfitársadalmával szemben: sokan munkát vállaltak, önálló vállalkozásba fogtak, s társas kapcsolataikat is szabadon alakíthatták – irigylésre méltó helyzet európai sorstársaikhoz képest… Cather a főhősnő, a cseh Antónia életútja mellett rengeteg mellékszereplő sorsára is kitér, sokszínű képet adva a vidéki Amerika akkori világáról. S a norvég, svéd, dán, osztrák vagy éppen ukrán bevándorlók történetét éppoly gondossággal kezeli, mint Antónia családját: minden részletre ügyel, minden szálat eldolgoz, mint egy akkurátus varrónő. A szereplők sorsával párhuzamban nem kerüli el figyelmét a préri átalakulása sem – ahogy a feltöretlen fűmezőket lassan felváltja a szántóföldek, gyümölcsösök és lugasok tarka mozaikja. Nagyon szép természeti képek, az évszakok váltakozásának ritmusa, a farmerek mindennapi munkájának akkurátus ismétlődése – mindez engem a mi Tömörkény Istvánunk hangjára emlékeztet.

Egy picit idillikus-nosztalgikus, de korántsem hazug vagy szépelgő történet, női érzékenységgel, de érzelgősség nélkül megírva – nekem kifejezetten tetszett. Imitt-amott egy kis didaktikus bölcselkedés: talán ennyit vethetnék a szerző szemére, de nem teszem. Ahhoz túlságosan kedvesen fogalmaz…

Kooczka>!
Willa Cather: Az én Antóniám

Szeretettel megírt, nosztalgikus hangulatú – de nem szirupos – történet a mesélő kisfiúból felnőtté válásáról, a korabeli amerikai telepesek életéről, és persze Antóniáról meg a többiekről, akik valamikor ugyanabban a kisvárosban töltötték a gyerekkorukat; a közös emlékeikről, ami elválaszthatatlanul összeköti őket.

ilendi>!
Willa Cather: Az én Antóniám

Hol is kezdjem. Először is leírom azoknak, akik esetleg olvasnák az értékelésem, úgy találtam erre a könyvre rá, hogy itt molyon beírtam a keresőbe: Antónia. Azért, mert a lányomat így hívják és ennek köszönhetően rátaláltam erre a remek könyvre. Engem nagyon megfogott a pionírok története, az érzékletes tájleírások, a sok munkás szív, az új otthonukban helyüket kereső emberek. Nagyon jól esett olvasni, egy percig sem untam, ha az olvasó belép ebbe a régi világba már könnyen viszi a történet magával. Szerettem, hogy a karakterek nem voltak tökéletesek, hisz a való életben senki nem az. Szeretnék egyszer én is csak egy picit is annyira szorgalmas lenni, mint ők. A könyv Antóniája nem egy különleges ember, igazán nagy egyéniség nincs benne, de ettől még értékes, meghatározó. Mert nem mindig a bonyolult személyek rejtik a kincset, sokkal nagyobb dolgok rejtőzhetnek egy egyszerű átlátható jellemben, aki azt adja amilye van, aki örülni tud egy almafának is, aki szereti az embertársait, aki nem cifrázik, nem parádézik, tudja hol a helye, hol van otthon, hol lehet igazán elemében. Antónia tudta ezeket, ahogy a fülszöveg írja, az ő életútján át a táj fejlődését is érzékeltetni tudta az író. Szerintem érdemes néha ilyen jellegű könyveket olvasni, ami az életről szól nem csak a szerelemről pl. Mert annyi mindent rejthet számunkra a jövő, de sosem felejtjük el honnan indultunk. Jó olvasást!


Népszerű idézetek

kaporszakall>!

Leültem a kert közepén, ahol aligha közelíthetett meg észrevétlenül a kígyó, és nekivetettem a hátam egy meleg, sárga töknek. A barázdákban csepleszmeggy nőtt, s teli volt gyümölccsel. Hátrahajtottam a bogyót védő háromszögű, pergamenszerű levélkéket, s megettem néhány szemet. Körülöttem óriás szöcskék, kétakkorák, mint amekkorát életemben láttam, akrobatamutatványokat végeztek a száraz tökindák közt. A szántásban pockok futkároztak fel-alá. Itt lent, a vízmosás védett fenekén nem fújt erősen a szél, de hallottam, hogy odafent, a síkon csak fújja zümmögő nótáját, és láttam, hogy hullámzik a magas fű. Meleg volt alattam a föld, és meleg, mikor szétmorzsoltam az ujjaim közt. Fura kis vörös bogarak másztak elő valahonnét, és vonultak lassan körülöttem, mint a katonák. Fényes, karmazsinvörös hátukon fekete pöttyök. Amennyire bírtam, mozdulatlan maradtam. Nem történt semmi. Nem is vártam, hogy történjék. Az voltam magam is, ami a tök, és nem is akartam több lenni: feküdtem a napon, és sütött a nap. Boldog voltam. Talán akkor érezzük magunkat így, ha meghalunk, s valami teljesség részévé leszünk, legyen az akár a nap és levegő, akár a jóság és tudás. Akárhogy is, ez a boldogság: beleolvadni valamibe, ami hiánytalan és nagy. S ha ez esik az emberrel, úgy esik, mint az elalvás, magától.

23-24. oldal (Első könyv: Shimerdáék)

_ada>!

Mikor a kemény tél után megjött a tavasz, az ember nem tudott betelni a friss levegővel. Minden reggel újra meg újra ráébredtem, hogy vége a télnek. A tavasznak egyetlen olyan jelét se láttam, mint annak idején Virginiában; nem voltak rügyező fák, virágzó kertek. Egyszerűen csak tavasz volt: tavaszi lüktetés, könnyű nyugtalanság, az élet lényege mindenütt, az égen, a fürge fellegekben, a sápadt napsütésben, a meleg, heves szélrohamokban – hirtelen támadtak, és hirtelen ültek el, szeszélyesek voltak és játékosak, mint egy-egy nagyra nőtt kölyökkutya, mely fölugrik rád, aztán lefekszik, hogy simogasd meg. Ha vakon löknek ki a vörös pusztaságba, akkor is tudtam volna, hogy tavasz van.

98. oldal, 17, Első könyv - Shimerdáék

_ada>!

Azzal a szomorkás érzéssel csaptam föl a könyvet, hogy a halandók életében éppen a legszebb napok szállnak el leghamarább.

204. oldal, 2, Harmadik könyv - Léna Lingard

_ada>!

– Tudod-e, Antónia, hogy mióta elmentem innét, senkire se gondoltam annyit, mint rád? Olyan jó volna, ha a szerelmem lennél, vagy a feleségem, az anyám, a húgom – akármi, ami egy nő egy férfi számára lehet. Te minden gondolatomnak része vagy; tőled függ, hogy mit szeretek, és mit nem, hogy mi ízlik – százszor is érzem, pedig nem is gondolok rá. Nélküled én már nem is volnék én.

248. oldal, 4, Negyedik könyv - A pionírasszony története

orvosi_székfű>!

Az ember sose tudhatja, mit hoz ki belőle a szegénység. Egy asszonyt kapzsivá tesz, ha látja, hogy a gyerekei szükséget szenvednek.

77. oldal

Kapcsolódó szócikkek: szegénység
orvosi_székfű>!

Jólesett a csönd, és a tiktakkoló óra ragyogó társaság volt. Elővettem a Robinson Crusoe-t, és megpróbáltam olvasni, de Robinson élete ott a szigeten egyhangúnak tetszett a mienkhez képest.

84. oldal

kaporszakall>!

Megpróbáltam aludni, de a szekér annyira zötyögött, hogy majd elharaptam a nyelvemet, s rövidesen minden tagom fájt. Lelapult a szalma, kemény volt az ágyam. Óvatosan kicsúsztam a bölénybőr alól, föltérdepeltem, és kikukkantottam a szekér oldala fölött. Mintha nem is lett volna mit látnom; se kerítés, se patak, se fa, se domb, se szántó. Ha út volt is, nem láttam a csillagok halvány fényében. Semmi, csak föld: nem is táj, csak a táj anyaga. Nem, nem volt semmi, csak föld – enyhén hullámos, azt tudtam, mert gyakran csikordult meg a keréken a fék, amint leereszkedtünk valami horpadásba, csak hogy fölkapaszkodjunk a túlsó partján. Úgy éreztem magunk mögött hagytuk a világot, valahol a világ végén járunk, túl az emberi igazságszolgáltatás határán. Soha még nem néztem föl az égre úgy, hogy ne láttam volna mindjárt egy ismerős hegygerincet is. De itt teljes volt az ég kupolája, nem volt rajta semmi csorba. Nem hittem, hogy halott apám és édesanyám odafentről nézne; ott keresnek még az akol mellett lent a patak partján, vagy a fehér úton, mely fölvisz a hegyi legelőkre. Magam mögött hagytam az ő szellemüket is. A szekér rázott, s vitt, nem tudtam, hova. Ha soha nem érkezünk meg sehova, az se lett volna baj. Ez a föld és ez az ég közt úgy éreztem: nem is vagyok már, hírmondó se maradt belőlem. Aznap este imádkozni se imádkoztam: most már, gondoltam, lesz, ami lesz.

16. oldal (Első könyv: Shimerdáék)

orvosi_székfű>!

Black Hawk, az új világ, ahova beköltöztünk, tiszta és rendezett kis prérivároska volt: fehér kerítések, a házak körül szép zöld kertek, széles, poros utcák, s a deszkajárdák mentén formás kis fácskák. A város közepén két sor új, téglából épült „üzletház”, egy tégla iskolaépület, a bíróság és négy fehér templom.

118. oldal

Kapcsolódó szócikkek: Black Hawk, Nebraska állam, USA
orvosi_székfű>!

Akkoriban sok komoly fiatalember akadt a hallgatók közt, aki a gyéren lakott állam tanyáiról, szétszórt kisvárosaiból jött az egyetemre. Egyik-másik fiú egyenesen a kukoricamezőkről jött egy nyári bérével a zsebében, kopottan és koplalva húzta ki a négy esztendőt, igazán hősies önfeláldozással végezvén el az egyetemet. A tanári kar is fura együttes volt: pionír vándortanárok, az Ige partra vetett hirdetői, néhány, egyetemről épp hogy kikerült, lelkes fiatalember. A fiatal egyetemen, mely alig pár éve támadt a prérin, az igyekezet, a várakozás és a fényes remények légköre uralkodott.

200. oldal

kaporszakall>!

Megpróbáltam fegyelmezni magam, és komolyan beszélni.
– Ha ezt énrám érti, Mr. Ordinsky, én már nagyon régóta ismerem Miss Lingardot, s azt hiszem, méltányolom a kedvességét. Egy városból származunk, együtt gyerekeskedtünk.
Pillantása lassan leereszkedett a mennyezetről, és megpihent rajtam. – Ezt úgy értsem, hogy ön szívén viseli ennek az ifjú hölgynek az érdekeit? Hogy nem kívánja kompromittálni őt?
– Ezt a szót mi ritkán használjuk itt, Mr. Ordinsky. Egy lány, aki maga keresi a kenyerét, nyugodtan meghívhat egy egyetemistát, ettől még nem keveredik hírbe. Van, amit mi itt természetesnek tartunk.

221. oldal (Harmadik könyv: Léna Lingard)


Említett könyvek


Hasonló könyvek címkék alapján

Noah Gordon: Sámán
Helene Wecker: A gólem és a dzsinn
Lisa See: Sanghaji lányok
Michael Punke: A visszatérő
Kathryn Stockett: A Segítség
Karl Marlantes: Matterhorn
Irwin Shaw: Gazdag ember, szegény ember
Margaret Mitchell: Elfújta a szél
Kristin Hannah: Menekülés Alaszkába
Diane Chamberlain: Ellopott házasság