Amikor rátaláltam erre a könyvre, nagyon megörültem, mert már évek óta olyan gondolatmeneteket építgetek filozófiai eszmefuttatásaim során, amelyeket a cím sejteni engedett számomra, ennek ellenére a könyv elolvasása váratott magára jó másfél évet.
Most is csak azért vágtam bele, mert a videómegosztón láttam a fordító által tartott előadást és annyira gyengének és meggyőzésre alkalmatlannak, az érveket nem egymásra építőnek tartottam, hogy ezek felülírását vártam a könyvtől.
Egész életemben furcsa érzés volt számomra a hús fogyasztása, mikor nagyobb lettem, már csak a rendkívül feldolgozott formákat bírtam megenni és mikor felnőttem, azonnal abba is hagytam a húsevést. Az ezzel járó változásokat itt nem részletezném, csupán kivonatolnám annyiban, hogy boldogabb ember lettem. Sokat gondoltam (és gondolok ma is) az afrikai éhezőkre, és a magam módján, azzal az apró lépéssel, amit tehetek értük, sorsközösséget vállaltam velük. Például soha nem jutott korábban eszembe, hogy miattuk zárjam el a csapot, most pedig már évek óta rendszeresen arra gondolok, hogy minél kevesebb vizet használok, annál több jut másoknak. Ugyanez igaz az ételre is. Minél észszerűbben táplálkozom, annál több táplálék jut másoknak. Kulcsszavak szerintem a megelégedés, a pazarlás kerülése, a birtoklásról való lemondás. Ezek a gondolatok vitathatók, de számomra régen meglévő belső meggyőződést takarnak.
Az ilyesfajta gondolkodás összekapcsolódik az elégedettség és elégedetlenség kérdéskörével is. Mivel tudnánk végre megelégedni, mennyi az elég? Mit kellene még megenni, hogy ne legyek éhes? Hány fát kell még kivágni, hogy észrevegyem, elfogyott az erdő? Mennyi vizet kell elhasználnom, hogy kiapadjon a folyó? Hány ruhát kell még megvennem, hogy elégedett legyek a szekrényem tartalmával? Rengeteg olvasata, aspektusa létezik, amelyek közül tetszőleges számú megragadható, kiemelhető, közelebb hozható önmagunkhoz. A környezettudatosság ezekre is hozhat választ. Nem nehéz nem pazarolni. Csak oltsuk le a villanyt, zárjuk el a vizet, ha már nincs rá szükségünk. Ugyanúgy nem nehéz környezetbarát mosószert venni ma már etc. etc. etc.
Kicsit kusza ez az egész, de ha le lenne tisztulva, nyilván én írtam volna belőle könyvet, nem Will Tuttle. :)
Ellenben Will Tuttle megírta ezt, és semmivel sem lett kevésbé kusza, mint az én gondolatmenetem.
1. A fejezetek elején több (rendszerint három) idézet.
Az, hogy az amerikai könyvek elején több oldalnyi ajánlás van normális előszó helyett, eleve borzasztó, de hogy a fejezetek elején mindig van idézet, és már nem is egy, és azok nem is feltétlenül ugyanarról szólnak, csak lazán kapcsolódnak az adott fejezethez, hát ez elég kiábrándító. Szerintem azért választunk idézetet, mert valaki már összefoglalta azt, amiről mi beszélni szeretnénk. Ezért érthetetlen egyszerre több idézetet egymás alá hányni.
2. A könyv fő mondandója a béke és a könyörület.
De ember legyen a talpán aki ezt kihámozza belőle és megmondja, hogy ennek mi az akadálya, miképpen lehetséges legyőzni ezeket az akadályokat, és miért akarjunk egyáltalán békések és könyörületesek lenni.
(Szó van a könyvben arról, hogy a növényevő állatokkal feletetik a fajtársaikat. Ezzel kapcsolatban van egy személyes élményem, amikor a munkám során a haltenyésztéshez kapcsolódó szabályozással foglalkoztam, ott felmerült, hogy az adott növényevő hal táplálható halliszttel, vagyis halott halak ledarált maradványaival. Ezen azóta sem tudtam túllépni, mert ezt olyannak érzem, mintha mi emberek ennénk meg az elhunyt emberek ledarált maradványait.)
3. A további mondandók
– árucikké tettük az állatokat;
– szétkapcsolás;
– emberek erőszak iránti igényének megnyilvánulási formái.
Az, hogy árucikké lettek az állatok a mai társadalomban, még eredendően a legnagyobb értéket képviselték a világban, van akinek elfogadható, van, aki már itt érzi a problémát. Ez egyéni megítélés kérdése.
A szétkapcsolás kérdésköre már érdekesebb. Azt érti ez alatt a szerző, hogy szeretjük az állatokat, megmentjük őket, de amikor a tányérunknak van a hús, már nem vagyunk hajlandóak azt azonosítani az élőlénnyel (pedig egyértelmű a kapcsolat).
A harmadik kérdésköre az erőszak iránti igény, amelyet szerinte a táplálkozásunk táplál, mind szellemi, mind fizikai síkon. Egyrészt a szétkapcsolás miatt fennálló tagadás szülte belső feszültség, másrészt a táplálékszerzéssel járó szükségtelen erőszak generálta erőszak iránti igényünkről beszél, amelyet módszeresen elégítenek ki a horrorok, a teljes filmipar, a reklámipar stb.
A szétkapcsolás és az erőszak iránti igény kétségkívül elvezethet a háborúk és a terrorizmus létéig, ugyanakkor a könyv ezt sem tárja fel, márpedig az összefüggés egyáltalán nem nyilvánvaló (hiszen akkor sokan tudnák és talán én is tovább tudtam volna lépni az „úgy érzem”, „úgy hiszem” és a „sejtem” jellegű meggyőződési szintről).
4. A nőiesség elnyomása.
Bár vannak hasonló érzéseim az állattartás, a társadalom és a táplálkozás összefüggéseiről, mégsem tudnék néhány közhelyen kívül mást erről elmondani a könyvben leírtak alapján sem. A nyers tények (tehenek megerőszakolása, kisborjak elrablása anyjuktól, tojást ellopni a tyúktól) szokásos érvek, de a világbékéhez vezető spirituális út feltárásához kevésnek tartom ezeket (akárcsak a szétkapcsolás miatt is).
Nagyon zavart a könyvben néhány magyartalan mondat és a logikátlan vesszőhasználat. Gondolom, hogy egy ingyen értékesíthető könyvet magyarra fordítani és kiadni nehéz, de biztos lehet önkénteseket találni, akik helyükre teszik a vesszőket.
Összességében türelmes embereknek ajánlom az elolvasását. Vegetáriánusok nyilván előnyben, másoknak kicsit nyers lehet, és mindenképpen érdemes felkészülni a vágóhídi és más állatokkal szembeni kegyetlenség esetenként megrázó leírására.