A ​küldetés (Egyiptom 4.) 77% 76 csillagozás

Ez a kötet elszomorított. Önmagában valójában jó fantasy könyv lenne, de mivel ez egy kalandregény sorozat folytatódó kötete, ez így elrontotta a sorozatot. Szerintem a karakterek nem igazán voltak jellem hűek az előző kötetekhez képest. Ezen kívül nagyon nem tetszett az, hogy egyik kötetről a másikra Wilbur Smith gondolt egyet, és műfajt váltott. Míg Taita eddig úgy „varázsolt”, hogy betudható szemfényvesztésnek, magas tudományos információkkal rendelkezésével nyűgözött le mindenkit, ami a tudatlanabb embereknek mágikusnak hatott, ezúttal tényleg jelen volt a varázslat, amire reális magyarázat nem létezhet, és tényleg tényként volt kezelve, hogy létezik és láttuk, ahogyan használják. Hihetetlen, de ezekkel még csak-csak kibékültem volna, de aztán eljött az a rész, hogyspoiler, és az a rengeteg perverz jelenet, ami még rajtam is túltett, ezek kikészítettek. spoiler ne is beszéljünk.
Lehet, hogy folytatni fogom a sorozatot, de akkor várok vele legalább 1 évet, hogy ne a kalandregény éljen bennem, ugyanis most nem sok idő telt el az előző kötet óta, és lehet, hogy az is hozzájárult ahhoz, ami engem zavar.
Azért kapott végül 3,5 csillagot, mert végülis több helyen megtudta tartani az izgalmas szintet.

Gondban vagyok ezzel a könyvvel. Mert mégiscsak Taitáról van szó, aki szeretünk, viszont a sorozatnak ez a része nem hozta az első három könyv színvonalát. Nem tudom miért gondolta Wilbur Smith, hogy jó ötlet a „végtelenségig” folytatni a történetet.
De… Szóval már az elején problémáim voltak az spoiler. Az író szerintem kicsit túlzásba esett, amennyit írt róluk. Aztán … a túlzott okkultizmus.. Most akkor történelmi regényt olvasok, vagy fantasztikusat?
Az első résznél írtam, hogy a történet „hömpölyög, mint a Nílus, és az olvasó csak sodródik az árral..” Ez a könyv az ellenkezője. A Nílus kiszáradt medrében az ember csak „vánszorog lapról-lapra”, és néha már azt sem tudja hol jár. Mert az előző részektől messze elkanyarodtunk. Sokkal szívesebben olvastam volna az „egyszerű” Taitáról, aki „nagy tudású mágus, emellett kiváló sebész és tudományos megfigyelő a maga jogán” (415-416.o). Sokkal szívesebben olvastam volna ahogy Ő, és nem más, másképpen gyógyít a gyógyfüvekkel. Sokkal szívesebben olvastam volna, ahogy józan paraszti ésszel és logikusan gondolkodik, mint korábban. Sokkal szívesebben olvastam volna, ha nem hagyja magát befolyásolni és nem tanácstalanodik annyit.

Az előző három kötethez képest ebben sok minden más, de szerintem semmiképpen sem rossz értelemben (persze egy kis nyitottságot igényel). Nagyon sok dolog van a „sorok között”, olyan gondolatok az életről és a világról, amik ma is teljesen helytállóak. Emellett kicsit utána gondolva sok minden visszavezethető olyan létező dolgokra, amikre először talán nem is gondolnánk. spoiler Ebben a könyvben Taitával és a jellemével is meg voltam békülve (az előző részben voltak problémáim ezzel…) Röviden összefoglalva tehát tetszett a könyv, a történet, a szereplők és a (számomra) benne lévő plusz dolgok spoiler miatt még jobban a szívembe zártam, mint a sorozat akár melyik másik részét.

Ha „tipikus” Wilbur Smith regényre vágyunk, ahol üvöltenek az oroszlánok, és marcona pasasok sétafikálnak fel-alá a legkülönfélébb lőfegyverekkel, akkor ezt a könyvet azonnal tegyük vissza a polcra, és még a kezünket is fertőtlenítsük le.

Viszont ha nem sértődünk meg azon, hogy továbbra sem A folyó istene „ókori akciófilm” stílusát vagy A hetedik tekercs „régészes-kincskeresős kalandregényét” kapjuk, és ha nem sírjuk el magunkat a „fáraó” és az „őssejt-beültetés” szavak egy mondaton belüli olvasásától, akkor minden furcsaság dacára is élvezhető történet ez.

Nekem nagyon tetszett (bár ha Wilbur Smith gázszámla-befizető felszólításokat írna, én valószínűleg arra is öt csillagot adnék), komolyan élveztem, hogy itt szó szerint minden műfaj előkerül a véres kalandregénytől a fantasyn és a génmanipulálós disztópián át az ezoterikus hadoválásig.

Szegény, erősen száz év felett járó Taitánk megküzd istennőkkel és gyilkos varangyokkal, vulkánok, szentségtelen templomok és mágikus források környékén bóklászik, kissé sokkoló élményekkel gazdagodik a reinkarnáció és a speciális műtéti eljárások terén, és persze ismét megmenti egész Egyiptomot.

Van pár következetlenség az előző kötetekhez viszonyítva, no meg arra is felkaptam a fejem, mikor pl az ókori egyiptomiak zöldpaprikát nevelgetnek a kiskertben (remélhetőleg csak félrefordítás), de szerintem akkor is szuper könyv!

Alapvetően nincs bajom az okkultizmussal, de ebbe a sorozatba valahogy túl kirívó, túl sok lett. Nem szerettem, persze voltak benne izgalmas részek is,de összességében nem illik a sorozatba. Ezek után nem tudom elkezdjem e következő két könyvet. Már így is halogatom egy ideje.

Én ezt a folytatást már kicsit eröltetettnek találtam.

A történet az egyiptomi hiedelem rendszert dolgozza fel , nagyon érdekfeszítő olvasmányos formában . Taita teljesen más oldaláról mutatkozik meg , a mágus is ember sőt férfi ! A lélekvándorlás a reinkarnáció , az elemek uralása mindez megjelenik a műben . A jó és a rossz harca ami legfőbb tanulsága hogy egyik sem győzhet , mert az egyensúly a legfontosabb . A szereplők most is nagyon jól kidolgozottak a jellemábrázolások emberiek , aki jó az is esendő és a rossz is különbözőképp csábít .

Bár az egyiptomi sorozat (eddigi) utolsó része, de a cselekmények lényege inkább egy kicsit jövőbeli fantáziavilágban játszódik. A probléma kialakulásának leírása és a megoldása helyszínéig vezető út izgalmas, bonyodalmas, olyan igazi wilbursmithes. Nekem viszont sok volt az okkultizmus, a reinkarnáció és a… megtörténhetetlen mese. Jobban tetszett volna korabeli egyiptomiasabban. Ám mivel végig ébren tartotta a figyelmemet, mégiscsak jár a 4 csillag!
(És hát a végén egy újabb utazásra indul a halhatatlan Taita, úgyhogy jöhet a következő rész…)