A ​bal lator lemászik a keresztről 86% 34 csillagozás

Túl sokat kattogunk a példázatságán ennek a kicsi gyöngyszemnek. Merthogy gyöngyszem ez bizony, de ha mindenáron bele akarjuk látni/tudni/érezni azt a mélységes erkölcsi tanulságot, eligazítást, ráadásul biblikus útmutatást, akkor elbukik az egész. A példázat, ha már mindenáron keretbe akarjuk szuszakolni a Bagisanyi kényszerű létezésének plasztikus, tapintható mocskát, nem a leginkább fitt forma ide. Mert akkor, kénytelenek vagyunk beengedni a jeleneteket a maguk szükségszerűen megkopott, de kissé erőltetett színeivel… Mert muszáj lesz mellékszereplőket felkajtatni, akiket pedig még nevesíteni sem szabadna igazán… Mert akkor megmozdul a film és a borzalmában is gyönyörűséges fekete-fehér szociofotó, kényelmetlenül didaktikus, túlhangsúlyozott tragédiákká közhelyesül.
Pedig az igazi erősség, a nyomás, a kényelmetlen hasba rúgás pontosan ott van, az állóképben. Nem kell mozdulni a jelenetnek, nem szükséges történetet farigcsálni hozzá, a kutyának se kell ma morális szabadjáték, ha az olvasó nem érti meg a dolgok lényegét egy-két-három fekete-fehér snittből, akár össze se tartozó vágóképekből cigánysorról, segélynapi uzsorásokról, dögkúti élelemszerző túráról, a döglött verebek, meg a homok és kő varázslatos gyermeki csodavilágáról, a tegnapról tegnapelőttre élés egyszerű mindennapjairól.
Ha látod ezeket a képeket és éltél már annyit, hogy mögötte ne csak a kép fehér hátoldalára bambulj, akkor nem kell fölöslegesen belemozgatni idegen karaktereket, nem kell a mozgófilm kamionnal, funkció nélküli Pándor-Kukó jelenetekkel, no meg órával, és szájbarágós zsanválzsansággal. Elég, ha csupán a fekete és a fehér színekké és árnyalatokká válik a látótered szögletében, és kellemes agytörzsi simogatás helyett, igazi kényelmetlen, sokáig beékelt, tudat alá tokosodott tüskévé válik. Akkor lesz egyszerűségében nagyszerű az írás és akkor ütnek majd hatalmasat azok a hihetetlenül hiteles és egyébként baromi jól működő interakciók, amik egyébiránt nem igazán szükséges, de a színen hívatlanul is megjelenő karakterek között mozgatnak olyan szálakat, amelyeknek a fele is elégséges lenne.

Nagyon igaz, rútságában gyönyörű, „autentikus ríltájm magyar nyomorpornó”, de könyörgöm, ne legyen példázat…
Óriási megtiszteltetés, hogy ilyen kvalitású szerzőkkel létezhetek egy közösségben, mint amilyen Wesz Péter is. Olvassátok el a bal latort, nagyon fontos írás ez a szép magyar árnyékvalóság igazi arcairól.

Néha elgondolkodom atlétikai vagy úszóversenyeket nézve a 7.-8.-12. helyezetteken. Hogy őket tulajdonképpen mi hajtja? Ismerős a nevük, évek óta látom őket versenyezni, de mindig csak a mezőny második felében tűnik fel a nevük az eredménylistán. Én is tudom, ők is tudják, az ellenfelek is tudják, hogy sosem végeznek a dobogón, nem olyan jók, mint a legjobbak. De attól még ott vannak, és azért mégis, ha valaki a vb-n 9. 100 m gyorson, az azt jelenti, hogy az egyik legjobb úszó a világon.
WP is nagyon erős mezőnyben ugrott a vízbe ezzel az (első) regényével, Magyarországon óriási hagyománya van a nyomorgók, a leszakadtak, a társadalom páriáinak az ábrázolásában, nagyon komoly művek születtek a témában. WP regénye egy világvégi faluban játszódik, a falu egyik felében a fogyatkozó magyarok élnek, a másikban a „beduinok”. Meglepőt nem tudunk meg, a cigányok nyomorognak és lopnak, a magyarok alkoholizálnak és ügyeskednek, munka nincs, de van uzsorás, szóval minden a helyén van.
Először nem derül ki, ki is lenne a főszereplő, több szálon fut a cselekmény, kaleidoszkópszerűen villannak fel a párhuzamos életek. Sanyi, a cigány fiú, aki még billeg a bűn és becsület határán, Imre atya, a biciklis plébános, Attila, a magára hagyott kisfiú, és Pándor, a regény legrejtélyesebb figurája. Egymásba tekergőzik a sorsuk, mint a DNS spirál, bár a végén Sanyi felé húz a mérleg, ő válik főszereplővé.
Nincs itt semmi hiba, csak éppen nem éreztem elég erősnek a szöveget ahhoz, hogy magával ragadjon, hogy megdöbbentsen, hogy érezzek valamit. Talán az volt a baj, hogy nincs titok, nincs elhallgatás, ami megteremtené a feszültséget, minden annyira nyilvánvalóan megy a maga útján. Pontosabban nem mondok igazat, hisz itt van Pándor, a titokzatos, akiről nem tudunk meg semmit, csak valami misztikus köd övezi, ami szerintem nem illett bele ebbe a történetbe, a végén is úgy lép ki a sztoriból, hogy csak értetlenséget hagy maga után. Túl nagy volt a kontraszt ezzel a rögvalósággal, nem tudtam mit kezdeni vele.
A másik ilyen érthetetlen és idegen test a regényben a disztópikus zárlat. Csak pislogtam, hogy mi ez itt. Rögvalóság, mágikus realizmus, disztópia, túl sok ez egy 160 oldalas kisregényben.
A regény nyelvezetével sem tudtam zöldágra vergődni. Látszik, hogy WP vonzódik a költői képekhez, és van hozzá érzéke, némelyik nagyon találó, máskor meg viszont bántóan erőltetett. Pl. a szereplő bemegy a férfi wc-be. ”A piszoár peremén fanszőrkérdőjelek ültek”, ez nagyon érzékletes kép, de mindjárt a következő bekezdésben: ”a falból kiásító cél”, ami maga a piszoár volna.
Azt gondolom, kicsit elhamarkodott volt ezt a regényt ebben a formában megjelentetni, kellett volna egy jó szerkesztő, aki gatyába rázza az egészet. Talán majd másodjára.

Tényleg nem tudok haragudni, nem tudok elítélni; valahogy rám ragadt – vagy már egy jó ideje tőlem elválaszthatatlan – Imre atya megértő, elfogadó szeretete. Aki még a latrokat is szerette, A latroknak is játszott, a latrot is magához emelte, az már szinte Krisztusi. Ezzel nem magamra utalok, természetesen, mindössze azt szeretném kinyögni, hogy ez a krisztusi kegyelem, alázat és szeretet az, ami végül is megmenthet minket. Vagy legalábbis esélyt adhat valami jobbra, ami ebben a regényben még csak nyomokban fellehető. Kicsit elhibázott, kicsit naiv, kicsit félszeg, de jelen van. Van tehát helye a csodának, a türelmes várakozásnak és a töretlen hitnek. Aztán majd csak lesz valami, ha más nem, tavasz és ne ölj!

Az előttem nagyon pozitívan értékelő molyoknak köszönhető, hogy ezt a könyvet nem tettem félre a 30. oldalnál. Nem nekem valónak tűnt. Már a példázat kitétel is megijesztett. Ha az, akkor didaktikus lesz – rezzentem össze. Nem múlt el ez a rossz előérzet, hiába kezdett az egyik kedvenc és tényleg nehezen megemészthető példázatommal (amely a szorgosokat inti munkagőgjük elengedésére, és így a társadalmi egyenlőtlenség ellen is szól).
Nyelvileg olyannak is találtam, mint amire számítottam: közhelyes kifejezések, irodalmias, választékosságot erőltető mondatok. A figurák is olykor szétkenődtek. Egyszerűségük dacára kezdtek valami nyelvileg is komolyabb eszmefuttatásba. A hitelesség viszont mégsem veszett el. Tartott egy darabig, míg rájöttem az okára. Az van, hogy Wesz Péter abban zseniális, amiben a többség nem, miközben amiben a többség stabilan teljesít, abban ő döcög. Mert hiteles, valósként elfogadható párbeszédet a legnehezebb írni. Márpedig ezektől a szereplőktől ilyen megszólalásokat, ilyen egymáshoz szólásokat vártam el. Legyen szó a kocsiban feszengő pap+csajszi párosról vagy egy rendőri kihallgatásról, ülnek ezek a párbeszédek.
Nekem ez a jó vs. rossz transzcendentális vonal különösen nem jött be, nagyon erőltetettnek találtam. Egy ilyen mélyrealista könyvben ez az ellen-Imre atya eléggé kilógott a könyvből. A Legyetek jók, ha tudtokban is van persze ilyen transzcendens kapu – hát kb. az jutott eszembe róla. Számomra nagyon nem volt ez a figura koherensen beépített. Talán ha az emberek párbeszédében jobban előjött volna a Gonosz, ha lettek volna a babonára utaló mondások, amik abszolút beleférnek egy ilyen közegbe, akkor hitelesebbnek találom ezt a síkot.
Összefoglalva: egyrészt örülök, hogy kitartottam, megérte. Az egész olyan volt, mint mikor valami technikai sportban, ahol elképzelhetetlen, hogy ne csak profi csapatok legyenek jelen, felbukkan egy versenyképes kisiparos, aki technológia és felszereltség nélkül, de látható ösztönösséggel odatesz a pályára valami olyat, ami néhány igazán kiemelkedő tulajdonsága révén összemérhetővé válik a mezőnnyel, és éppen ettől a különbségtől válik ünneppé aznapra a sport.

Wesz regényének helyszíne egy halott hely, egy zsákfalu a nyomor legmélyebb bugyraiból, ahol az átmázolt múlt sötét tónusai alól még sötétebb disznóságok sejlenek át. A mélyszegénység kilátástalanságba süllyedt világának képe ismerős, sokan nyúltak már a témához, mégis a regénynek ezzel a szocio vonallal sikerült engem leginkább meggyőznie. Szerettem erős atmoszféráját, pillanatképszerű jeleneteit, dialógusait. Ami azonban erre a realisztikus képre rávetül, a metafizikai-szürreális dimenzió, mintha kevébé zökkenőmentesen épülne bele az egészbe. Néhol erőltetettnek, kevésbé megalapozottnak éreztem bizonyos cselekményelemeket, ahogy az elbeszélő nyelvi, néhány szereplő gondolati megnyilvánulását is. A több műfajt (példázat, disztópia) is megidéző különböző elemek is, meglátásom szerint, helyenként fölöslegesen túlbonyolítják a telepről és lakóiról készült, remekül felvázolt képek sorát. Mindemellett természetesen nem lehet elmenni a regény alapvető morális, jóra és rosszra, igazságra és igazságtalanságra reflektáló kérdései mellett. Van-e kilépési lehetőség a kőbe-fába vésett életutakból? Megváltoztathatja-e a rosszba és bűnbe született, abban élő ember sorsát saját jóságával való szembesítése? Mi az igazság? És mihez képest beszélhetünk igazságtalanságról? Mekkora az egyes ember felelőssége és szabadsága ott, ahol úgy tűnik, az élet alakulása csak és kizárólag mások függvényében zajlik? Lehet-e az utolsóból első? És ha igen, mi szükséges hozzá?
A kísértés, sőt kísértések regénye is ez, döntések elé állító, gyakran aprónak tűnő, de sorsfordítónak bizonyuló gesztusoké. Kérdezésre és válaszkeresésre sarakall. Egyszerre ábrándít ki és csillantja fel a reményt. Ezt különösen kedveltem benne. Nem tökéletes írás, első regénytől azért ezt nem is várja el az ember. Néhol döcög, máhol viszont ügyesen bontogatja szárnyait. Számomra ez utóbbi volt maradandóbb belőle.

Műfaji megjelölése példázat. Nincs kegyelem az olvasónak, annyira közel hozza mélyszegénységet, a kilátástalanságot.Nem is tudtam a megszokott ütemben olvasni, egy ideje már több könyvet olvasok egyszerre és ha találkozom egy ilyen szöveggel, akkor fellélegzésként másikra váltok időnként. Eléggé kiszámítható, hogy mi lesz a szereplők sorsa. A történetben felcsillan némi remény,egyetlen szereplőnek mégis sikerül, a többinek meg mégsem?
Mindehhez egy különösen szép könyvborító.

A cím alatti műfaji megnevezés: Példázat. Ha mindenáron profán irodalmi keretek közé akarnám szorítani, akkor viszont regénynek és novellafüzérnek is tekinthető. Rendelkezik koherenciával, de ugyanakkor jótékonyan szellős. Szerteágazó cselekménnyel bír, de egy személy egy tettére van kihegyezve, amiből aztán a példázat értelmét nyeri. Lehetne akár az utolsó megkísértés.

A hangulat megdöbbentően erős, pedig már láttam, olvastam ilyet. Azazhogy, csak ilyesmit. Elejétől a végéig belengi valami baljós. Lepusztult, egykor élénk vidéki település, a megszokás maga mögött alkoholizmust, nyomort és elkeseredettséget hagy azoknak, akik utóvédnek maradtak.
Mindezek ellenére a könyvnek lelke van, de elhagyja a lapokat, hogy később visszaszálljon beléjük. A konklúziója pedig lehetne akár az is, hogy mind hiába. A léleknek elég akár csak egyszer is kihagynia, a sivárság örök, és az is fel lesz falva, akinek jó a szándéka.

A példázat erkölcsi tanulságát a néhány oldalnyi 2. rész tartalmazza, de valójában vége lehetne az első elbeszéléssel. Nem azért, mert nem tesz hozzá a folytatás, hanem mert olybá tűnik, ez egy disztópia ígéretes kezdete lehetne. Ez a befejező rész hasonlít Houellebecq Egy sziget lehetősége című regényének végjátékához. Az egykor ismert világnak vége, a régi korhoz tartozó dolgok – itt most a bűnbánat – mit sem érnek.

Amennyire szeretem a magyar szocionovellákat és -regényeket, annyira finnyás is vagyok a megvalósításukkal és a történetükkel kapcsolatban, nagyon magas elvárásaim vannak, amiket Wesz Péter első kötete a vártnál jobb színvonalon ugrott meg. (Nem azért, mert tőle vártam keveset, hanem azért, mert a műfajtól várok sokat.)
Tetszett a hangulat, Pándor és Attila kapcsolata szerintem mesterien eltalált, még ha olykor gyomorforgató is.
Nem mindig példabeszédként gondoltam a könyvre, gyakran inkább irodalmi parafrázisként, főleg a vége felé, nem rontotta el a könyvet, de kicsit azt is éreztem, megmarad a biztonságos, régi vizeken.

Nálam ilyen a jó könyv kategória: nem műmájerkedő, hanem valós, hiteles, teljesen jó mondatokkal, frankón felvonultatott szereplő gárdával, lèlekre ható, sírós is meg röhögős, fájó, könnyesen boldog (nèha), reményvesztett, de mégis ott pislákol a reménykedès, az akarás.
Egyszerűsítve, egy szóval: szèp. Kívül-belül. Nekem. És ennyi bőven elég, èlmènyt kaptam.
Meséltem belőle részletet, mindenki nagyon nevetett, aztán látván a könnyes szemem, bizony elkomorult a társaság, hiszen ez nem vígjáték, hanem szenzációsan jól megírt drámai rèsz volt, de ha már nevetni is lehet rajta, akkor tragikomèdia, maradjunk ennyiben. Talán túl jól adtam elő.

A magyar vidék haldoklik. Ezt az állapotot jeleníti meg a író valósághűen, életszagúan. Adott egy falu amely elöregszik és elcigányosodik (elnézést a kifejezésért, nem rasszistának szántam). Itt már nincs megváltás és kitörési lehetőség senki számára.
Néhány szereplő egyéni sorsán keresztül olyan társadalmi problémákkal szembesülhet az olvasó, amelyek sokakat érinthetnek, csak senki nem szeret beszélni róluk pl. korrupció, a fiatalok elvándorlása, munkanélküliség, alkoholizmus.
Úgy gondolom, hogy a mű rövid terjedelme ellenére, vagy talán éppen azért a drámai hatás kiválóra sikeredett.
A szerzőnek, akit van szerencsém személyesen is ismerni, további sok sikert kívánok!