Az űrutazás és az időutazás valahol ugyanannak az receptnek két eltérő ízesítése. Chu is valószínűleg ezt ismerte föl, amikor a kettőből kevert egy felettébb ízletes, édes-csípős szószt. Le kell szögeznem, hogy a szerző pontosan azt műveli, amit a főhőse: visszanyúl a múltba (a SF klasszikusaihoz) és ellopja, amit talál. Ha úgy tetszik, ez akár még metafora is lehet: az újrahasznosítás korát éljük. A regényben, az irodalomban és a valóságban egyaránt.
A sorok között ráismerhetünk a Star Trekre, a Szárnyas fejvadászra, az Avatárra, a Milleniumra, és még számos konkrét műre vagy általánosabb SF irányzatra, amit a szerző mind beépített a történetbe. De ez a könyv mégis sokkal szórakoztatóbb, mint az utóbbi egy-két évben magyarra lefordított űroperák jelentős része spoiler. Részben talán épp szemtelensége nyűgöz le, illetve az, hogy nagyon is jól tudja, mihez kezdjen a hozott anyaggal. A „technokrata” irányzathoz tartozik spoiler, vagyis szeret elbíbelődni a futurisztikus kütyükkel, és felhasználja őket a jövő hangulatának megteremtéséhez. De a feszes, jól felépített cselekmény is sokat nyom a latban.
A történet egy meglehetősen lelakott Naprendszerben játszódik, ahol az emberiség kinyírta a legtöbb természeti erőforrást, megmérgezte a Földet, és tönkretette vagy elfeledte a technológia számos vívmányát is. Az időutazók nélkül spoiler már valószínűleg kihalt volna a civilizáció. E célra általában látens szociopatákat választanak ki, akik képesek végignézni egyik háborút és balesetet a másik után, anélkül, hogy beavatkoznának a már megtörtént eseményekbe. Mantrájuk szerint „a múlt halott” – ami színtiszta paradoxon, hiszen ha halott lenne, nem lehetne megváltoztatni, ergo nem kéne ilyen kínosan őrködni az épségén. A meló pedig hamar kiöli a megmaradt empátiát is, így a tipikus időutazó egy lelki sérült, elfojtott haraggal teli, nem ritkán szuicid hajlamú figura. A főszereplő naiv, néha szinte gyermeteg érzelmi reakciói tökéletesen példázzák mindezt – vagyis Chu itt is összekötötte a lustaságot a logikával: gyengén felépített, kétdimenziós karaktert alkotott, de az adott körülmények között épp az lenne a furcsa, ha hőse érettebb és normálisabb emberi lény lenne.
A világ egyik-másik premisszáját már valamivel nehezebb volt elfogadnom. A gázóriások körül keringve sok mindent kellhet nélkülöznie az emberi kolóniáknak, de az energia speciel pont nem tartozik ezek közé. És furcsán szelektív memóriára vall az is, ha időgépet tudnak építeni, fúziós reaktort viszont nem. A 26. századi energia-éhség tehát hard SF szempontból gyenge pontja a könyvnek. Szinte bármi mást jobb lett volna a hanyatlás középpontjába állítani, mindenek előtt a biomasszát spoiler. De ez valószínűleg csak a keményvonalas tudomány-mániásoknak fog gondot okozni.
A múlt kiaknázása, és e munka drákói szabályozása persze a jövő érdekében történik – sugallják nekünk a könyv első fejezetei. Később azonban ezt is meg kell kérdőjeleznünk. Főhősünk ugyanis fokozatosan rádöbben, hogy amit az időutazásról tudni vélt, annak fele sem igaz – sem tudományos, sem történelmi, sem pedig morális szempontból. És itt lesz a könyv minden összelopott anyagával együtt is igazán ötletes: az időutazás, mint eszköz beszürkítésével megteremt egyfajta „timepunk” (időutazós kiberpunk) stílust. Így lesz a mogorva időkommandósból valószínűtlen (anti)hős, na meg a látványos, remekül megírt összecsapások – és valóban rengeteg erőtér kung-fu, ahogy az ajánló írja – is egyedi hangulatot teremtenek.