A ​teljesség felé 92% 529 csillagozás

sose felejtem el, ahogy találkoztam ezzel a könyvel; tizenévesen (!) épp lekéstem egy vonatot, és ültem vácon a peron szélén, ahol várni próbáltam a következőre; sose volt erősségem a várás, akkoriban meg pláne. a padon ült mellettem egy baszott nagy táskás figura, és ezt a könyvet olvasta, akkor viszont ezt még nem tudtam, csak azt, hogy az én életem is baszott nagy táskákban vándorol, tehát belenéztem a könyvébe, és egy majdnem üres lapot láttam, amire ez volt írva; gyere velem repülni, szól a darázs a virágnak / gyere tapadj ide mellém, szól a virág a darázsnak. jókor voltam jó helyen, mert ez a félig üres lap kibillentett az akkori baszott nagy táskás önmagamból, valahogy úgy, hogy most itt ülök, és többek között nagyon szeretem ezt a könyvet.

Nem emlékszem a tartalomra, csak arra, hogy lenyűgözött.
A szobára, ahol olvastam, ahol akkoriban a szerdákat és a hétvégéket töltöttem.
Találomra kaptam le a polcról, valamiért nem volt nálam olvasnivaló.
Siettem az olvasással, mert nem mertem megkérdezni, vasárnap délután esetleg elvihetem-e magammal kölcsönbe. Ilyen nyúlszívű voltam.

Fél évvel később már meg mertem volna kérdezni, mert odaköltöztem én is a polc alá.
Aztán feleségül mentem a tulajdonoshoz.
Sokat költözködtünk, a könyv az első olvasásom óta elveszett, de vettem magamnak saját példányt. Ideje lenne újraolvasni, de félek, hogy már sosem lesz olyan, mint akkor, a kisszobában – inkább vállalom, hogy semmire nem emlékszem belőle.

Felé. Sokkal fontosabbnak tartom e szónak a megjelenését – a címben –, mint a teljességét. Azt a mozgást jelöli meg amely szükséges ahhoz hogy az egyén elinduljon, haladjon, megtegye a lépéseket, irányába, azért hogy azzá legyen. Fontos cselekvés a valami felé haladás (igen, a lesüllyedés is az, ha éppen az az út van kijelölve és azt kell megjárni), de valójában kikerülhetetlen, hogy ez ne a teljesség felé történjen. Az idő nem számít, sem az hogy hány életen keresztül, és milyen formában – ez mindenkinek a saját vallási, filozófiai és gondolati képe alapján kerül eldöntésre. Az idő nem számít.
     Olvasatomban a szétesést, szétbomlást vélem felfedezni, mint azt az ösztönző mozgatórugót, amely lebontja az emberi természetet – szinte végtelen számú – vékony papírcsíkokra és egy hatalmas fa ágaira felaggatva őket engedve a szél játékának hol összecsavarodnak egymásba, hol külön-külön alakítanak kisebb-nagyobb csomókat, hol pedig egymagukban, nyugalomban függenek. Szétbomlás, amelyet az újra összeállás követ, és így tovább ki tudja meddig folytatva ezt a sorozatot, számtalan eshetőséget építve és ismét szétesve megadva a lehetőségét egy újabb, egy talán teljesebb összefonódás eléréséhez.
     Vajon mikor érhető el a teljesség? Az irány, a felé, meghatároztatott, a lehetőség, esély ott fekszik, „csak” mellé kell bújni és átölelni. Szétbontani a lényt személyiségének morzsáira és mint az asztalterítőn landolt darabkákat egy szemetesbe összegyűjteni, hogy valahol odakint egy szemétdombon a jelentéktelenség elfogadásába ölelkezve merüljön el és abból szülessen újjá. Vajon mi lehet az ami oda elvezet, ami biztosan, nem elárulva a felé visz. Nincs olyan, mert minden az, mivel semmit sem lehet kizárni.

Weöres Sándor saját szája ízére formálva adja elő „receptjét”, amely a nagy ősi termőföldből kinövő növényekből kínál elkészítésre egy életre szóló táplálékot. Nagyszerű dolog, hogy többen is papírra vetik ez irányú gondolataikat még akkor is, ha mindegyikük ugyanazt mondja. Sokat számít a sajátságos nézőpont, az egyéni hangvétel, az a plusz, amit ő észrevesz, és az a mínusz, ami felett valamiért elsiklott. Ez így teljes, ez az ő teljessége, és ezt mindenkinek saját magának érdemes megfogalmaznia.

Valamennyien alighanem gyermekkorunk óta ismerjük Weöres Sándor nevét és munkásságának egy szeletét: ő Sanyi bácsi, a jóságos nagypapa, akinek térdén lovagolva annyi kedves kis versikét hallgattunk végig – hiába nem nekünk szánta őket eredetileg, de csak így engedték publikálni –, mit sem sejtve arról, hogy felnőtt fejjel mennyire másképp fogjuk értékelni őket, akár a magyar népmeséket és Disney-rajzfilmeket; ő a punk, a kívülálló, a rebellis, aki – legalábbis Bödőcs Tibor szerint – egyszer rágyújtott a Himnusz kéziratától pár méterre; ő a malacra szárnyat igéző Bóbita, minden pletykálkodó asszony és a Harap utca három kikiáltója.

Van viszont WS mesternek egy másik oldala: a gondolkodó remete, a komoly filozófus, a visszavonult sztoikus bölcs, aki Hamvas Bélának ajánlja leggyakrabban forgatott prózai művét, papírra nyomott szerencsesütemény-csomagját, az egyik legtökéletesebb füveskönyvet, amihez valaha is szerencsém volt. Harmadik éve egy-egy alkalommal, általában rendszertelenül, de egy évben egyszer mégis valami komoly, belső indíttatás eredményeképp lekerül a polcomról ez a nagyon eltalált kivitelű és megjelenésű, tenyérnyi csoda. Lassan már kívülről tudom (és nem tagadom, hogy most valójában kétszer is elolvastam), az idei év során pedig a Füves könyvben is felbukkant néhány szemelvény belőle, minden alkalommal másképp kápráztat el.

Olyan ez a kis lélekmelengető, felemelő és legtitkosabb belső szemünket is kinyitó bölcsesség-gyűjtemény, varázslat-cunami, akár A kis herceg – nem lehet csak egyszer elolvasni, sőt igazából befejezni sem, hiába könyveli el az ember. Mindig ott kell, hogy legyen akár a zsebünkben velünk, akár a lelkünk legmélyén: az biztos, hogy aki csak egyszer is a kezébe veszi, utána időről időre visszatér hozzá, hogy a címben említett teljességhez vezető igazi utat meglelje. Ez a könyv az egyik legcsodálatosabb örökérvényű kedvencem, amelyben minden ismétlés alkalmával találok aktuális gondolatokat, spoiler

♡
Abszolút Kedvenc

Nem annyira korábbi, mint inkább folyamatos olvasás. Ez a könyvecske szerintem kötelezően választandó (vagy választható? – nem emlékszem pontosan, valahogy így hívták a „B” jelzésű tárgyakat az egyetemen, mindenesetre sem egyiknek, sem másiknak nincs sok értelme) azoknak akik
1) érdeklődnek az élet dolgai és a spiritualitás iránt
2) válaszút előtt állnak, vagy nagy öröm, bánat érte őket
illetve bónuszként azoknak, akik esetleg úgy gondolják, hogy Paulo Coelho író (bocs :)).
Viccen kívül, szerintem minden betűszerető embernek alapmű. Minden benne van.

Igyekeztem lassan olvasni, odafigyelve, nem kapkodva, nem elsietve.
De bármilyen figyelemmel is olvastam, engem nem talált meg. Sokkal több bölcsködést találtam benne, mint bölcsességet. És még azt se mondhatom, hogy túl fiatalon olvastam. :) off
Én inkább maradok továbbra is Weöres verseinél, azokat nagyon szeretem.

Véletlenül találtam erre a könyvre. Érdekes olvasmány, a szerző gondolataival, ahogy halad, haladhatunk a teljesség felé. Talán mindannyian arra igyekszünk. Talán mindenki megírhatná a gondolatait e téren, de nem hiszem, hogy így sikerülne. Okos és figyelemre méltó gondolatok vannak benne, bölcsességek. Lélekemelő az olvasása.

Attól függetlenül, hogy az eredeti mű 1945-ben született némelyik írás akár mai is lehetne. Ez a tény egyszerre döbbenetes, elszomorító és nagyon elgondolkodtató. Nem túl jó érzés párhuzamot vonni a háborús időkkel és a most ugyan országunkban háború mentes, de olyan amilyen jelen helyzettel.

A kedvenceim:
– Tíz lépcső
– A vágyak idomítása
– A visszautasító érzelmekről
– Az emberismeretről
– Természetes igények (!!!)
– Az érzékfeletti érzékelés

Én ezt a könyvet ajándékba kaptam, azzal a megjegyzéssel, hogy bár lehet, hogy elsőre nem fog tetszeni, de ehhez a kötethez, Weöres tanításaihoz fel kell nőni a léleknek, hogy be tudja fogadni azt. Azt hiszem, hogy rögtöni nekifutásra egyetértettem ezzel a megállapítással, de most többedik alkalom után, csak szívből ajánlani tudom.
Idén januárban már olvastam egyszer, amikor valami megzavarta a lelkemet, de egyébként karácsony előtt szoktam végigmormolni a sorokat, rímeket, mintegy adventi lelki megtisztulásként.
Update, sokadik olvasásnál:
Szerintem még nem volt olyan alkalom, amikor ugyanaz a rész tetszett volna, illett volna az életemhez. És szintén sokadik olvasáskor értettem meg, hogy a vallás meg a sztoikus filozófia nem is áll olyan távol egymástól.