El ​fogsz tűnni 84% 90 csillagozás

A szerző előző köteténél még fanyalogtam egy kicsit, de ez most nagyon ott van a szeren. Mondjuk kérdés, hogy a célközönségnek nem lesz-e túl félelemetes, de valószínűleg magasabb már sokkal az ingerküszöbük, mint az enyém. Nekem mindenesetre roppant izgalmas volt, és tetszett, hogy a jól felépített thriller mellett megint ott volt az iskolai közösség, a kiközösítés témája is, amihez egyre inkább látom, hogy nagyon ért Wéber Anikó.

Nagy várakozással tekintettem ennek a könyvnek az olvasása elé, a fülszöveg ismét egy osztályközösséget ígért, amelyben ezúttal is vannak olyan gyerekek, akiket a többiek kiközösítenek, vagy inkább csak nem fogadnak be a közösségbe, a hangadók zaklatják őket, mert a gyengéket, a kicsit másabb gyerekeket, vagy azokat, akik kilógnak a sorból, ezáltal elszigetelődnek könnyebb bántani.

Ez a történet kalandosabbra sikerült, mint Az osztály vesztese, egy valaha volt remeteséget látogatott meg napközben az osztály, ahol kalandjaik éjszaka is folytatódtak. Időnként éreztem az izgalmat és várakoztam valami igazán meglepőre, de sajnos nekem ez most nem annyira adta meg azokat az érzéseket és élményeket, mint vártam.

Kicsit zavaros volt, megválaszolatlanul maradtak bennem kérdések.

Bővebben: https://konyvutca.blogspot.hu/2018/01/weber-aniko-el-fo…

„Akár léteznek az energiavonalak, akár nem, a remeteség megváltoztatja a belépőt. Lecsupaszítja, mint a kórház. Fölösleges megjátszani a bátrat és a magabiztost.”

Őszintén szólva, már nagyon vártam, hogy kézbe vehessem az írónő könyvét.
Az előző kötetét nagyon szerettem, így evidens volt, hogy magas elvárásaim lettek.
Többé – kevésbé meg is ugrotta, de mégis úgy éreztem kívül maradtam a történetben.
Sok esetben pörgősebb, néhol félelmetesebbre sikeredet és sokszor hangoztatom, hogy mennyire szeretem az ilyen köteteket, de most inkább untatott helyenként.
Ettől függetlenül az írásmód még mindig kiváló.
Továbbra is hűséges olvasója maradok az írónőnek..és remélem még olvashatok tőle más műveket is.

Nincsenek időben ide-oda ugrálások, egyenesen haladunk előre és csak akkor váltunk nézőpontot / központi karaktert, amikor a tovább haladáshoz szükséges. Nagyon ötletesnek tartom ezt a megoldást – levett a lábamról –, mert lehetőségünk van több gyereket megismerni ez által és nem akadunk el a történetben sem. Tetszett, hogy a könyv vége felé haladva egyre borzongatóbb volt a csuklyás szellem miatt a könyv! A befejezése kicsit lehetett volna jobb vagy izgalmasabb, ugyanis elég semmilyenre sikerült egy ilyen frenetikus sztorihoz képest.

Különösen tetszett, hogy nagyon értékes gondolatokat fogalmaz meg szépen és/vagy szomorúan. (Ld.: az idézeteket.)

Bővebben:
https://hagyjatokolvasok.blogspot.hu/2017/11/weber-anik…

Nem fogok segíteni nektek az értékelésemmel, mert a történet kissé megosztó jellegének szélsőségesen pozitív oldalára állok. Nekem nagyon tetszett. Néha nagyon kemény tudok lenni, és ez a történet pontosan azt a kissé irgalmatlan jellemzőket húzza alá, ami önkéntelenül előbukik néhányunkban, így belőlem is.
Egy közösségben, így az osztályokban is mindig akad valaki, akit ki lehet nevetni, közösíteni, csúfolni. Ez a leosztott szerep most Levire illetve Annára jut. Mindketten a maguk módján próbálják túlélni a mindennapokat. A felnőttek világából sem érkezik megnyugtató segítség. Két különböző, de tipikus helyzetet mutat be a szerző. A változásra akkor nyílik lehetőség, amikor osztálykirándulásra megy a csoport, és a gyerekek meg akarják viccelni a két lúzert. Az éj leple alatt azonban nem csak a hatodik osztály kemény magja készül cselvetésre, hanem egy fehér csuklyás titokzatos alak is rettegésben tartja a gyerekeket. Három osztálytársuknak is nyoma vész, és csak a többiek szabadíthatják ki őket. A hatodik osztály egy előre nem tervezett csapatépítő tréning közepén találja magát.
Beismerem, hogy kissé hátborzongató lehetett a szituáció, több korábbi, ifjúsági kategória határmezsgyéjén billegő könyvet juttatott eszembe, úgymint „A legyek urát ” vagy a „Semmit”. De ez a könyv bár hasonló eszközökkel dolgozik, mint a fent említettek, azért mégiscsak egy fiatalabb korosztálynak íródott.
Mivel az olvasóközönségnek szánt gyerekeket legjobban a titokzatos alak kiléte fogja érdekelni, észrevétlenül fogják elsajátítani egy közösség működéséhez szükséges legfontosabb szabályokat. Tette ezt Wéber Anikó mozgalmas, izgalmas stílussal, váltakozó szemszögből való megközelítéssel, remek karakterekkel és mindennel, ami nem sablonos. Nekem a végére tartogatott csavar is tetszett, készüljenek csak a kis olvasók a felnőtt irodalomra!

Hasonlóan Az osztály vesztese című könyvhöz, itt is az osztályból való kiközösítésen van a hangsúly. Azonban itt már egy jóval átfogóbb és kerekebb történetet kapunk Wéber Anikótól.
A történetnek van eleje, közepe és vége. Nem annyira kesze-kusza, inkább egy nagy massza, amin lehetne még egy kicsit finomítani. Tetszett, hogy az eleinte klikkesedő, széthúzó osztályból végül egy egészen klassz kis közösség alakult ki, akik elindultak afelé, hogy igazán szuperek legyenek együtt.
Jó volt, hogy olvasás közben volt alkalmam megismerni a különböző szereplőket. Nem tudom hogyan csinálja a szerző, de itt tényleg teljesen más mindegyik gyerek. Valaki félénkebb, valaki hangosabb és van aki mások árnyékában tökéletesen elvegetál.
Kicsit hátborzongató a rejtély és a személy, akivel szembe került az osztály, de ezt az egy dolgot leszámítva összességében szerintem ez egy nagyon jópofa történet. Szórakoztat, meglepő és mindenekelőtt: van mondanivalója.

Kicsit zavarban vagyok, mert így ebben a felállásban, ahová végül is kifutott a dolog, nemigazán tetszett a történet. Mondjuk azzal is voltak fenntartásaim, amit először gondoltam az ügyről, spoiler, de a lényeg az, hogy nekem ez így nem állt össze. Mint oly sokszor, most sem érvényes, hogy a cél szentesíti az eszközt, hiába jelentett a végeredmény sokak (főleg Levi) számára fordulópontot az iskolai kapcsolatrendszerben, de bőven maradtak bennem kérdések. Az osztályközösség pocsék volt. Értetlenül álltam afölött, hogy megtehették azt, hogy Anna kismacskáját eltüntetik. Semmi részlet nem derült ki az ügyről (az se, hogy visszakerült-e a gazdájához később – bár Zsuzsi leveléből azt gondolom, hogy nem, akkor meg mi lett vele?), a szankciók meg pláne nem, és nem hinném, hogy következmények nélkül maradt az ügy, de arról már nem kaptunk infót. Emiatt erős hiányérzetem volt, ami a felszínesség érzetét keltette. Aztán ott volt maga az osztálykirándulás. Kívülállóként azt gondolom, hogy igazán ráfért arra a nagyszájú és bunkó bagázsra, hogy egy kicsit a gatyájukba csináljanak és átértékeljék a kapcsolataikat, de szülőként biztos nagyon kiakadnék. spoiler Mondjuk az egész eléggé homályos volt. A két kísérő tanár viselkedésével sem vagyok kibékülve. spoiler
Vagyis a történet most messze nem tetszett annyira, mint a másik könyv.
Ja, és ami még zavart: tudom, hogy piszlicsáré dolog, de a kölykök folyton sikítoztak. Nem csak akkor, amikor hirtelen valamitől megijedtek, hanem teljesen oda nem illő szitukban is. Amikor a visítás, hangoskodás, felkiáltás vagy felordítás életszerűbb lett volna (pláne fiútól)… Hát…

U.I.: Mivel nem én vagyok a célközönség, fontosnak tartom idemásolni az egyik lenti hozzászólásom: „ A lányom előttem olvasta (ő is 11) és bár értelmes véleményt nem tudtam kihúzni belőle, neki tetszett (bár neki sem annyira, mint a másik). Én szülőként olvasva mást láttam benne, mint ő.”

Osztálykirándulásnak indult, de több lett belőle. A gyerekek olyan helyzetben találták magukat, ahol össze kellett fogniuk egy nagyon érdekes és félelmetes rejtély megoldásában. Azokkal is együtt kellett működni, akiket nem szerettek, piszkáltak, csúfoltak. Többek is átláttak a helyzeten, rájöttek a saját hibáikra, felismerték, hogy min kell változtatniuk.
Tanulságos, de a szituáció, a körülmények nem tetszettek.
spoiler

Szoros szálak fűznek ehhez a könyvhöz, ezt választottam a segítő gyerekkönyvekkel foglalkozó blogom első posztjának, ezért most onnan is idézek néhány gondolatot, a többit pedig a blogbejegyzések között megtalálhatjátok.
A kiadó ajánlása szerint a könyv 10 éves kortól olvasható, bár én ezt egy kicsit korainak találom. A nyomozás, amit a gyerekek folytatnak társaik megtalálásának érdekében, korántsem veszélytelen, és bővelkedik az izgalmakban is. Egyes hangulatkeltő elemek, mint például a fehér csuklyás titokzatos felbukkanásai, a könyv vége felé egyre ijesztőbbé válnak, a gyerekek néhány korábbi kegyetlenkedése pedig az én idegeimet is komolyan megviselte. spoiler
Bár az olvasókat gyakran megosztja a nyomozás folyamata és végeredménye, a könyv mégis tökéletesen alkalmas a későbbi beszélgetésre: a könyv egy felnőttek számára is izgalmas kérdést boncolgat a krimiszálon túl: azt, hogy megváltoztathatók-e a társaságban leosztott sablonszerepek, egy váratlan kihívással átírható-e a megszokott csoportdinamika és csoportnorma.

Sokkal jobban sikerült írás, mint a szerző tavalyi könyve – bár a megoldást itt is kesze-kuszának, rejtélyesnek, nem – gyerekagynak még úgy sem – tartottam egészen egyértelműnek és világosnak.
Nagyon gyakori problémát idéz elénk a szerző: az osztályközösségekét, amelyben mindenféle rossz, jó, összetartás, összefogás, kiközösítés, ellenség, barátság, árulás stb. előfordul, és említésre is kerül.
Azért tetszett a szerzőnek ez a könyve – bár a címtől hidegrázást kapok és lúdbőrzik a hátam –, mint az első, mert a történetben nem felsorolásként jelennek meg és léteznek a gyerekek, hanem egy osztályközösségben lévő elhelyezkedésük, az osztályban elfoglalt helyük, és az ott „kialakult/elfogadott/rájukosztott” stb. szerepük alapján. (zsarnok, félős, vezér, értelmi szerző, kihasznált, lelkiismeretlen feladatvégrehajtó, erőember, lenézett, gazdag felsőbbrendű, különc, magába zárkózó, stréber, okos, okoskodó, szemlélődő, örök gyanakvó stb.)
Ezen kívül nem csak megismerjük őket egy adott problémáét illetően, hanem bizonyos szereplők esetében komoly (és szerintem pozitív) fejlődést is megfigyelhetünk (pl. Levi, Virág, Tomi, Ati). A helyzetnek megfelelő válaszokat is igyekeznek adni spoiler.
Ami nem tetszett (szülőként), az megint a felnőttek negatív színben való ábrázolása – remélem, nem ez az általános véleménye a szerzőnek a mai szülőkről és tanárokról. A szülők kivétel nélkül vagy önzők és gyerekeiket is önzővé nevelő, vagy kétségbeesett, magányos, tehetetlen egyedek, akik az első probléma esetén kivonulnak, meghátrálnak, „harc” (nem ez a legmegfelelőbb szó) nélkül távoznak a konfliktushelyzetből. A tanárok pedig szintén tehetetlen, kétségbeesésükben kapkodva cselekvő, instabil személyek, akik a probléma megtapasztalását követően a megoldást külső erőktől (szülők, rendőrség) remélik.
Egyébként nagyon tetszett a regény felvezetése, probléma érzékeltetése, a helyzet, amibe belehelyezte mindezt a szerző, csak azt nem értem, miért kellett külső fenyegető személyt bevonni és az alapproblémát ezzel megbonyolítani?
Sokkal élvezhetőbb és tisztább lett volna a gyerekek körében és környezetében maradni.
Kellően volt izgalmas (alig tudtam letenni), talán azért, mert a szerző az izgalmat tényleg jól tudta fokozni a rejtélyes idegennel, de úgy gondolom, belülről vett konfliktusokozó személlyel igaz, kisebb izgalommal, de sokkal kevesebb félelemmel egy gyerekek körében is jobban fogyasztható történet alakulhatott volna ki ebből a szituációból.
Tetszett (mert elgondolkoztatott Virág és Ati gondolatmenetével) a „Kapu-szimbólum” – „Aki belép – attól mindent elvesz”. (158.)
Összességében a szerzőnek ez a regénye sokkal inkább tetszett a tavaly megjelent Az osztály vesztese-nél, sokkal összefogottabb, kidolgozottabb, jellemgazdagabb, ám megoldásában hagy még némi kívánnivalót.

Végül pedig, utólag átgondolva ezt az egész elrablósdi kalandot rémisztőnek és agyrémnek is tartom spoiler. Komolyan meg is ijesztett, és elbizonytalanított a táborok tekintetében, és ezek után, azt hiszem, jól meggondolom, hogy több napos kalandra elengedjem-e egy ilyen olvasmányélmény alapján a gyerekemet?
Abban a reményben várom a következő éveket, hogy a jövőben a szerző regényeiben szerepet kapó felnőttek nemcsak negatív felhanggal fognak majd feltűnni és szerepet kapni.