Garmacor ​címere (Garmacor-ciklus 1.) 86% 63 csillagozás

Jellemző, hogy a meggyötört, de egyébként erős lelkek gyakran cinikussá, keresetlenül keménnyé és kiégetté válnak. Ez a szabályszerűség jó alap egy érdekes karakter felépítéséhez. Garmacor, a Vadkan novellisztikusan egymásba fűződő kalandjai egy igazi antiheroikus főszereplőt rajzolnak ki, története megelőzi a grimdark mostani nagy sztárjainak felfutását, Wayne Chapman (azaz Gáspár András) pedig felveszi a versenyt a sötét tónusok és az erőszakosság szeretete, valamint a cinizmus piedesztálra emelése tekintetében Abercrombie-val, Lawrence-el vagy a Dan Abnett-Mike Lee párossal. A Vadkan magabiztos és komor, mégis esendő alakja nem egy tucatszereplő, a történet előrehaladtával pedig egyre több részlet derül ki árnyékos személyisége mélyrétegeiről. Kíváncsi vagyok a következő kötetre is. Egyúttal az olvasás némi nosztalgiázás volt az egykori M.A.G.U.S. világában.

Ez a könyv anno elment mellettem, és de kár volt. Régebben még jobban ki voltam hegyezve az ilyen Rudrig féle antihősökre, de most elolvasva is nagyon tetszett. Klasszikus stílus, ami remélem újra felüti a fejét a zsánerben..

A MAGUS világában Chapman és Renier írásait kedvelem legjobban és mégis valahogy Garmacor kimaradt. Garmacor egy jól megírt fantasy ahol a főszerepben egy megkeseredett lovag van. Ez egy olyan kisregényeket tartalmazó kötet, ahová bele lehet ölni minden keserűséget és fájdalmat, mert a főhőse is ilyen. Mindezek ellenére nem hajol meg és valahogy mindig összekaparja magát. A klasszikus függelékre számítottam, de meglepett, hogy 3 novella van benne. A novellák még sötétebb vizekre eveznek mint Garmacor történetei és öröm volt olvasni őket. Jó kis történet ez és örülök, hogy megvan.

Ebben a könyvben Garmacor a Vadkan életének egy érdekes szakaszába pillanthatunk bele. Egy háborúkban megtört veterán, aki nehezen tudja feldolgozni a történteket, de nemesenszületettként emelt fővel viseli az ezutáni megpróbáltatásokat és keresi a menyugvást. Mértéktelen alkoholfogyasztása, dühkitörései és alvászavarai PTSD-re engednek következtetni. Persze a körülmények is igencsak befolyásolják sorsát, hiszen Domvik útjai kifürkészhetetlenek. A könyv végén fellelhető 3 rövid történet nagyon tetszett. Főleg a legutolsó hangulata ragadott magával.

Gáspár András legendás regényhősei – Tier-Nan Gorduin, Tad Newport és Vogel Zsigmond – valahol mind egy (illetve kettő) közös őstől származnak: a cinikus James Bond-típusú macsó akcióhőstől, és a mindenből kiábrándult, de a lelke mélyén még mindig végletesen idealista szerzőből.

Gáspár a Garmacorral igazi írói bravúrt vitt végbe: sikeresen leszámolt a lőporos-sárkányrepülős-naftavetős környezettel eladott high fantasy klisékkel, és csukafejest ugrott a hard fantasy műfajba. Rudrig ves Garmacor már nem egy ynevi James Bond, sokkal inkább Conan, vagy Solomon Kane: a Pokol tornácán sem alkuszik meg vagy fordul vissza, és szó nélkül lekaszabolja az összes démonimádót, még akkor is, ha szeretve tisztelt királya pingálja a barlangfalra Ranagol, vagy valami sokkal komiszabb földöntúli rémség pentagrammáit.

Nagy kár, hogy Gáspár 2003 óta csak ígérgeti, és nem írja a folyatást, a Garmacor-történet ugyanis hamarabb véget ér, mint hogy igazán elkezdődött volna.

Ez nem egy regény, hanem novellák gyűjteménye, amit a főhős köt össze, illetve az utolsó három történetet az egyik mellékszereplő munkássága kapcsolja a könyv történetéhez.
Az első novella a Holtak légiója. Nagyon régen olvastam, még amikor megjelent a Legendák és Enigmák első kötetében. Ez a történet tökéletesen alapozza meg Garmacor karakterét, és végig le is köti az embert.
Sajnos a további három Garmacor történet nem hozza ezt a színvonalat. A Miasszonyunk még elmegy, de nem érzem kiemelkedőnek, sablonosnak tartom a mellékszereplőket a Holtak légiójához képest, ráadásul újra elsüti a „végzet asszonya” kártyát, két novella alatt immár harmadszor. Az utolsó kettő kifejezetten gyenge történet, jár az agyam,de még a címük sem ugrik be. Sajnos kicsit csalódott vagyok, mert nem erre számítottam a gyerekkori emlékeim alapján.
Az utolsó három rövid történet, ami kvázi függelékként jelent meg, azonban visszaadja a reményt, mert szerintem jobban sikerültek, mint a Garmacor novellák. Talán itt hiányzott a görcsölés, hogy „kellene írni még valamit Garmacorról”, ezek inkább jöhettek szívből, mint szükségből.

Egyre jobban megkedvelem a M.A.G.U.S. világát, de Gáspár András stílusa különösen tetszik. Jól megírt történetek szerepelnek a kötetben, de az izgalmas, mozgalmas és élvezetes sztorik mellett inkább a főszereplőn van a hangsúly. Folyamatosan megismerjük a Vadkan karakterét, s még szimpátiát is érzünk a nagydarab, részeges alak iránt, miközben a történet is leköt, nincs lejtmenet vagy különösebb üresjárat.
Egyedül a Függelék elbeszélései nem győztek igazán meg, főleg az első kettő volt az, amit gyengébb minőségűnek éreztem – vagy csak a Garmacor-történetek után voltak egyszerűbbek. A félbehagyottság kicsit zavaró, az újabb könyv felvezetését ki lehetett volna hagyni, még ha fel is keltette az érdeklődésemet a folytatás iránt.

A nagy antihős, a mindig részeg k*rvapecér.Aki mindig mindenre tesz rá, de magasról.Aztán ez mindig vissza is üt rá.Imádtam anno amikor először olvastam, és imádtam most is.Sajnos mivel az író nemrég elment közülünk , így már soha nem lesz alkalmam befezejzi az egyik kedvenc hősöm történetét.Nagyon nagyon nagyon nagy kár.

Kevés olyan ynewes kötet van ami tényleg tetszik, és nem Raoul Renier írta, ez a mostani azonban valóban jó. Chapman másik nagy karakterével Tier-Nan Gorduinnal ellentétben ez a szereplő már nem egy mindenkit legyőző, minden akadályt leküzdő, kétséget és bizonytalanságot nem ismerő, nők bálványa típus, egyfajta félistenszerű valaki, hanem egy sokkal emberibb és hihetőbb, kemény de megkeseredett katona. Számomra még így is túl macsó sokszor, de ez még bocsánatos, a történetek izgalmasak, fordulatosak, még ha itt sem világos minden egy kezdő ynewesnek, azonban a pergő sztorik, és az érdekes főhős itt ezt bőven ellensúlyozni tudja. Egy kettő novella azért itt is kicsit középszerű, kiszámítható, és amolyan high fantasy-s de itt már nagyon eredeti befejezésekkel és történet vezetéssel is találkoztam. Nem vettettem magam a folytatásra, de ez kicsit annak is köszönhető, hogy a befejezés még várat magára…
A könyv végén található három novella pedig bizonyos értelemben még jobban meg is ragadt bennem mint a címadó novellafüzér (ami mintha egy nagy regény különböző fejezetei is lehetnének akár.) Nagyszerű, komor írások ezek, sajnáltam, hogy olyan rövidek, egy hosszabb válogatást is szívesen olvastam volna belőlük.

Nem èrtem hogy a 200. oldal körül Maquesta miért ment vissza abba a városba ahol elkezdtèk üldözni. Nem tudja valaki ?