Észak ​lángjai (Tier Nan Gorduin-ciklus 3.) 84% 138 csillagozás

Az Észak lángjait, mint a MAGUS-irodalom egyik alapművét először 1995-ben olvastam (a „deluxe” Valhallás kiadást). Akkor már túl voltam pár ynevi regényen, és bár a Halál havában nem annyira jött be akkor, az Észak lángjai tetszett. Csak most, huszonöt évvel később jutottam oda, hogy újra elolvassam, és hát… ez nagyon nem jól öregedett.
Északon újabb, már a tizennegyik Zászlóháború készülődik a két nagyhatalom, Toron és az Északi Szövetség között. Tier Nan Gorduin a dorani varázsló (és titkosszolgálati ügynök), Alyr Arkhon közbejárására alaposan belebonyolódik az eseményekbe. Legfőbb feladata, hogy a kilencedik vörös lobogót, a kalandozók hadurának lobogóját megszerezze és eljuttassa Doranba. Útközben szert tesz pár szövetségesre, úgy mint Graum Hedgrok, a civilizált goblin, Rosanna de Lamar, a kalandozónő, és még pár másik alak, köztük nem egy igencsak nagy hatalmú. Velük járja be a Quiron-tengert és környékét, nonstop akciók közepette végrehajtva a küldetést.
Az egész könyvet úgy jellemezném, hogy a túlzás túlzásba vitele. Nem olyan értelemben, amikor mosolygunk a filmes, köpenylobogtatós megoldásokon, hanem amikor az már egyértelműen sok. A hírhedt jelenet az elején, spoiler még elmegy, olyan „chapmanes” kategória, de később egyre-másra jönnek az erre még lapot húzó megoldások. Szinte láttam magam előtt, ahogy a KM újabb és újabb, magasabbnál magasabb szintű ellenfeleket vetett be a csapat ellen (aztán amikor rájött, hogy túllőtt a célon, hülyébbnél hülyébb megoldásokkal korrigálta a hibát). A logika pedig abszolút nulla az egészben, erre a legjobb illusztráció az, amikor a kalandozók hajóját a Quiron-tengeren ide-oda veti a „sors”. spoiler
Rosanna de Lamar élettörténete jól jellemzi a korszak írói (mesélői) hozzállását, kár, hogy az ötödik kiadás szószedetébe már csak a cenzúrázott, rövidített verzió került be. (Pedig annak idején még a hozzám hasonló lelkes kamaszoknak is csak kerekedett a szeme a bejegyzés olvastán.) Egyébként ahhoz képest, hogy ötödik kiadás, és Chapman közismerten szerette átírogatni a regényeit, itt az egyik helyen Gorduin alig ismeri Calyd Carnelian-t, míg száz oldallal később már a Csepp és tenger eseményeire utalgatnak.
Fenti sirámaim ellenére valószínűleg ez lenne az egyik könyv, amit kapudrogként egy kamasz kezébe adnék, ha rá akarnám kattantani a MAGUS-ra. Ha nem figyelünk a logikára, akkor elsőrangú kalandregény, folyamatosan történik valami, a világ újabb és újabb elemei kerülnek elő, a hősök és ellenfelek pedig (gyerekeknek) kúlak. De azért lehet, hogy az Acél és oroszlánt, a Renegátot, vagy valamelyik Malcolm J. Hunt művet szívesebben ajánlanám.

Conan, a barbár után a második fantasy olvasmányom volt az Észak lángjai. Teljesen véletlenül akadtam rá, unokatesóm nyomta a kezembe egy náluk tett látogatásom során. Neki nagyon tetszett. Lényegében ennek a regénynek köszönhetem, hogy M.A.G.U.S és fantasy rajongó lettem, és azóta imádom Gáspár András írásait.
Mikor elkezdtem a regényt még semmit sem tudtam a világról. Fogalmam sem volt arról, hogy mik az elfek, orkok, goblinok. Sokáig azt sem tudtam, hogy idővel szerepjáték is készült a világhoz. Mivel én soha nem próbáltam ki a szerepjátékot(nem érdekelt), ezért számomra mindig is irodalmi világ maradt a M*.
A regény elejétől fogva nagyszerű élményt nyújtott, egyszerűen nem lehetett letenni, Még most, harmadszorra olvasva is nagyon gyorsan haladtam. Pedig a karakterek nincsenek túlzottan kidolgozva, mégis a hangulat, a világ és maga a történet nagyon tetszett. Sokan nem szeretik Gorduin karakterét, én nem nem tartozom közéjük. Ebben a regényben még nem voltam vele teljesen kibékülve, de ahogy fokozatosan derültek ki róla a lényeges momentumok, úgy lett egyre jobban kedvelhető. Főleg a Karnevál, és a Jutalomjáték novellában éreztem nagyon jónak.
Gáspár András különleges hangulatot tud teremteni. Stílusa egyedi, utánozhatatlan. Sodró lendületű, remek szórakozást nyújtó, izgalmas olvasmány. Különös ízt ad a történeteinek a bennük szereplő tűzfegyverek, Gorduin nyílpuskája és a mechanikus kütyük. Ezek a dolgok teszik számomra egyedivé a világot.
A regény megjelent cseh nyelven is, igaz csak egy borzalmas borítójú kalózkiadvány.
http://www.legie.info/kniha/557-wayne-chapman-plameny-severu
Egyszer megpróbáltam elolvasni, de pár oldal után feladtam. Nem volt az igazi.
Lehet az Észak lángjaival is kezdeni, de talán A Halál havában még jobb választás. Utána jöhet a sorozat eddigi csúcspontja, a Karnevál.:)

Elég lassan sikerül pótolnom az érdekesebbnek ítélt MAGUS-regényeket, legalábbis én sem igazán értem, miért tartott A Halál havában után négy évig, hogy sort kerítsek a következő részre. Pedig mindig, amikor kézbe veszek egy M*-regényt, megállapítom, hogy tulajdonképpen nincs itt sok gond.
A legérdekesebb talán az volt a számomra, ahogy a világkoncepcióban a kalandozók kasztját kezeli: bizonyos értelemben fura egy ennyire szerepjátékos elemet világszínesítő elemként látni, de nekem simán bejött, szerintem illik a pózolós-modoroskodó hangulathoz (persze lehet, hogy már korábban fel kellett volna tűnnie…).
A stílusra még mindig nagyon figyelni kell, ha az ember nem akar közben elkalandozni és/vagy elaludni, de ettől eltekintve én most remekül szórakoztam Gorduin intrikázós-hadakozós-mágikus kalandján (amúgy a stílust is élveztem, ha éppen sikerült figyelni).

Annak idején véletlenül vettem meg ezt a könyvet. Imádtam a fantasyt és annak idején kevés volt, ráadásul olcsó is volt egy aluljáróban….
A lényeg, hogy semmit sem tudtam a MAGUS világáról és mégis élveztem, elvarázsolt és kedvencemmé vált, így mondhatni előnye az, hogy világismeret nélkül is élvezhető. Sőt ha azt nézzük, akkor világbemutató regény, mert valójában egy északi kóborlást mutat be, így megismerünk ( igaz felületesen ) észak jó részét. A rövidsége ellenére rengeteg történik benne, de a lényeg, hogy Gorduin, mint a világ James Bondja megy és rendet tesz mindenhol.
Amit sajnálok, hogy ( azt hiszem az előző részhez hasonlóan ) nincs benne térkép.

Remélem Gáspár András befejezi egyszer, mert ez a sorozat bitang jó. Nekem ez a kedvenc kötetem a sorozatból. Jobban szerettem mint a Karnevált és a többieket.

A magyar fantasy modernizálódása – nem keverendő az urbanizálódással – valahol ebben a regényben kezdődött. Legalábbis bennem úgy csapódott le, hogy az Észak lángjai volt itt nálunk az első olyan könyv, amelyben a kalandorok nem az ősvadont járják, hanem a civilizáció központjait, és nem lovagokkal vagy szörnyetegekkel, hanem kémekkel és fejvadászokkal küzdenek meg. Minden színpadias köpenylobogtatása ellenére – illetve egy kicsit épp emiatt – nekem valahogy azóta is ez a magus-regények igazi receptje: kultúrák összecsapása, politikai intrika, kémkedés és általában a klasszikus Dumas-történeteket felidéző világkép. Ugyanakkor maga a mű egy cseppet már megkopott.

Jó.

Szinte hallatszik a kockacsörgés. A karakterlapok mind előkészítve, épphogy a TÉ-t és az FP-ket nem tudjuk leolvasni róluk. De saccolni simán lehet, akárcsak helyből megmondani a 00-ás, és a 01-es dobásokat. Vicces, hogy mennyire benne van a szerepjátékos ülések, kalandok hangulata, és mégis, szerintem pont emiatt imádtuk ezeket a történeteket akkoriban. Erre a nyelvre épült szinte teljes egészében, nyilván Gáspár András narrátorának egyéni hangján. Mindig vicces élmény újraolvasni ezeket a köteteket ennyi év távlatából (kivéve a Farkaséneket, az inkább fájdalmas volt). És ezért is fogok még párat megint elolvasni, és szemezgetni az újabbak közül is… megnézni, hogy hova és meddig merészkedtek azok a történetszálak. :)

Évek óta nem kalandoztam már Yneven, és most nagyon jól esett visszatérni, és régi ismerősként köszönteni Tiert, Alyrt, Rosannát, és a többi -néha csak pillanatokra felbukkanó- hírességet.
Varázslatos világ ez, anno évekre magába szippantott, ez a könyv pedig most eszembe juttatta, hogy a kalandozók mindenre képesek és hogy abban a világban minden lehetséges.
Nosztalgiázni jó :) (és kedvem lett elővenni a nagy zöldet…)

Azt hiszem harmadszor olvastam épp el. Régebben öt csillagot kapott volna, most be kell érje kicsit kevesebbel. Pedig nem lett rosszabb, csak én változtam sokat az utolsó olvasása, jó tíz évvel ezelőtt óta.
Még mindig a hazai high-fantasy egyik (ha nem a) legjobb műve, de teljesen már nem varázsol el.
Az ynevi James Bond itt már a legjobb formáját hozza, a cselekmény folyamatosan sodor, egy percre sincs megállás. Naná, földrésznyi területen dúl épp háború, hőseink pedig valahogy mindig a sűrűjében vannak. Szerencsére viszont oly módon, hogy mégsem a nagytotálban filmezett csatajelenetek dominálnak, hanem a krimik üldözős-csetepatés jelenetei váltakoznak Shyamalan (jobb) filmjeinek rejtélyeivel.
Talán ez a regény sem értelmezhető teljes egészében a kor nélkül, melyben megfogant. A lelkes ifjú csapat által megálmodott hazai szerepjátékvilágot, illetve annak északi felét ebből a műből ismerhette meg először igazán a gyorsan növő rajongótábor. A regény legnagyobb erénye mégsem a világ bemutatása, hanem annak hangulatának megragadása, és ebben páratlan. Kedvem lenne újra elővenni a nagy, vastag szabálykönyveket, lapokat, kockákat és magam is újra részese lenni – képzeletben – hasonló kalandoknak.

Tier Nan Gorduin, a messzeföldön híres harcos, kalandozó és bárd (kis előbbi bosszulást letudva) új küldetést vállal régi nekromanta harcostársának rábeszélésére. Megbízása meglepően hatalmas távolságok megtételére készteti, Ynev újfent nagy zászlóháborúba merülő tájain, harcos népei közt. Ráadásul maroknyi csapatuk a fekete hadurak és az őket támogató toroni varázstudók útjában áll. Feladata, hogy az újra gazdára találó, mágikus-élő kilencedik vörös lobogót kísérje, juttassa el, át az összecsapó feleken és harcmezőkön. Segítsen kiegyensúlyozó hatalmának érvényt szerezni, árulásokon, csapdákon, tengeri ütközeten át Rosanna de Lamar híveinek kisszámú, különleges kíséretében.