Tizenhárom ​almafa 92% 479 csillagozás

Jóanyám sosem olvasott, de könyveket vásárolt, Isten fizesse neki. Egyszercsak beállított Wass Albert összessel, én pedig nem értettem, hogy miért. „Jó, ha megvan.”, mondta én pedig húztam a számat, mert abból a pénzből mennyi jó fantasy-t lehetett volna venni.

Aztán életem során rengetegszer találkoztam a kérdéssel, hogy olvastam-e Wass Albertet, s mindig álltam és néztem, hogy miért annyira fontos ez? Ahányszor találkoztam ezzel a kérdéssel, legalább annyiszor találkoztam kétértelmű, szidalmazó, vagy épp vallásos áhítattal telített megjegyzésekkel az íróról. Hogy háborús bűnös, hogy nagymagyar, hogy Amerikából könnyű magyarkodni, hogy mártír, hogy igaz magyar, és így tovább.
Mindez az ellentmondás egy elzárkózottsághoz vezetett, amolyan „áh, nem is tudom, hogy kell ez nekem” hozzáálláshoz és évekig nem nyúltam Wass Alberthez.

Megtörtem ezt a kört és elolvastam a Tizenhárom almafát, lássuk hova jutottam.

Nagyon rég óta nem találkoztam ilyen kiforrott ízes stílussal, amivel itt. Ha keresnem kellene valakit, akit olvastam és ilyen természeteséggel és mesteri ízléssel nyúl a magyar nyelvhez,csakis két iró jut eszembe: az egyik Tamási Áron, a másik Jókai Mór.
A nyelv, melyet Wass Albert használ olyannyira tiszta és annyira magyar, hogy elképzelhetetlennk tartom azt, hogy fordítani lehessen. Ez, ilyen formában a miénk és csakis a miénk. Lehet, hogy tévedek, de hát nem az első alkalom lenne.

A nyelvre pedig felül a stílus. Ha az írás mesterség kérdése, akkor az alkotónk az írás doktora, ha pedig tehetség kérdése, akkor bíz ördöngös tudományok munkálkodnak itt. A regény teljes felépítése, a jelenetek tűpontos elrendezése egy olyan kéz munkáját tükrözik, amely nem remeg meg egy pillanatra sem, ami olyan laza gonddal formázza a történetet, akár a szobráz fejti a hideg követ, hogy felfedve a tenyéren az erek kidudorodó vonalát.
Mi több, ezt is olyan magyarsággal teszi, hogy annak nincs egy párja. Elég az első jelenetet megtekinteni, amikor is Isten nyúlkál a lájbizsebébe, a pipáző főangyal pedig segédkezik neki a teremtésben. Egyszerűen varázslatos.

A történet maga pedig oly fontos és alapigazságokat bontakoztat ki, amelyet nemhogy tanítani kellene, hanem belecsepegtetni az anyatejbe. Aki azt mondja erre a könyvre, hogy nacionalista, az nem élt Erdélyben, az nem beszélt román emberrel, az nem volt magyar itt. A könyvön átívelő és uralkodó mentalitás, a helyi körülmények formálta és finomította etalon, mely megvédte az itt élőket évszázadokon keresztül.
Táncos Csuda Mózes nemtudom mitől Táncos, de hogy Csuda, az hétszentség. Oly bölcsesség lakozik ebben az emberben, amit egyszemélyben sosem láttam, de elvétve, darabokra tépve számtalan emberben életem során. Akiben pedig a mag megvan, abban nagy eséllyel kisarjadhat az.

Külön dícséretet érdemel az alapötlet, hogy az elbeszélő egy egyszerű paraszt ember életét követi. Nagy idők jönnek-mennek, a katonák is masíroznak fel-alá, az országhatárokat tologatják ide-oda, de a legvégén úgyis csak élni akar az egyszerű ember: enni egy marék puliszkát, cipőt szerezni a gyermekei lábára és ha teheti, meginni egy pohár pályinkát.
Véleményem szerint példaértékű munkát végez annak az egyszerű alapigazság bemutatásában is, hogy nincsenek igazából mi és ti. Vagyunk. Ahogy a könyv végén is kérdőre vonja a román pakurárt, mikor amaz javasolja, felejtsék el, hogy magyarok és románok, legyenek barátok. Hát miért kéne elfelejteni? Tán szégyellnivaló ez? Szégyelje magát a magyar katona, mikor letöri az ágat. Szégyelje magát a román ember, mikor goromba. Szégyellje magát az orosz, amikor kegyetlen. De azt, hogy ember, s azt, hogy magyar, román, vagy épp orosz ember, azt sosem kellene senkinek sem szégyelnie.

Elképesztő könyv. Csodálatos, tanulságos és mély, mint a kút. Bánffy György előadásában pedig olyan gyönyörű, hogy arra nincsenek szavak. Örök kedvenc, a könyv is, az író is.

Bármennyire is megosztó Wass Albert, továbbra sem bántam meg, hogy kezembe vettem ezt a könyvét is.
Lesz még könyv, amit olvasni fogok az írótól, bár egyre szűkebb a kör, amiből választani tudok, mert számtalan könyvet olvastam már tőle.
Az is biztos, hogy lesz, illetve már van is olyan könyv, amit már többször elolvastam…

„Látod, mihez is kezdenétek, ha nem lenne székely a világon?”

Az első élményeknek megvan a maguk mágikus ereje. Hiszen gondoljunk csak bele, hány gyermek- és kamaszévet határozhat meg mindmáig a Harry Potter-sorozat, Böszörményi Gyula Gergője, vagy ne adj' Teremtőm, a Szent Johanna Gimi, könyvmolyokat, lelkes olvasókat teremtve egyik pillanatról a másikra… Aztán ez az analógia működik a későbbiekben is, mikor egy-egy kiemelkedő, ezért vagy azért jelentős, az úgynevezett nagyok között számon tartott szerzővel ismerkedik az ember.

Itt van például Wass Albert, akinek nevét számos alkalommal hallottam már – nem éppen pozitív kontextusban –, megítélése pedig kifejezetten szélsőséges, egyaránt próbálja kisajátítani jobb, bal és közép – de ez csak a felszín, az igazi értékek szokás szerint a mélyben rejtőznek. Egyik legismertebb és ebből kifolyólag legolvasottabb műve is kétségtelenül a Tizenhárom almafa – műfaját tekintve szatíra, igazából pedig székely viccek és katonatörténetek végtelenített láncolata, megfűszerezve a társadalmi kapcsolatok buktatóival, valamint a bürokrácia ostobaságaival, amikkel egy a világtól szinte elszigetelten élő, egyszerű embernek szembesülnie kell.

Táncos Csuda Mózes viszont nem az a figura, akit a fejére ejtettek. A jó öreg Szakálas Ábel iskolájának növendéke mindig és mindenhol, mindenből kivágja magát köszönhetően csavaros, tipikus és imádnivalóan megmosolyogtató székely észjárásának, mindenekfelett álló logikájának, utánozhatatlan nyelvelésének köszönhetően. Ilyenkor derül csak ki igazán, mekkora áldás is a székely ember, akit mintha egy népmeséből szalajtottak volna, holott többet ér, mint az Igazság Ligájának összes tagja együttvéve, megélni pedig a jég hátán is képes – mindenképpen követendő példa, egy hős, akit csak szeretni lehet.

Sokáig kerestem az ideális első könyvet Wass Alberttől, de úgy gondolom, tökéletes választás volt ez a rövid, de annál kalandosabb, élvezetesebb és tanulságosabb történet, ami után megint csak azt tudom mondani, hogy még többet szeretnék. Most már tényleg jöhet A funtineli boszorkány…

„ – Álljon meg, hé!
– Hó – szólt oda Mózsi a teheneknek –, hó, te!
– Igazolja magát! – állt Mózsi elé a rangosabbik.
– Én-e? – csudálkozott el Mózsi.
– Nem is a tehén! – ripakodott rá a csendőr.
– Pedig lássa – nevetett Mózsi –, annak a passzusa itt vagyon a zsebemben, de őnála nincsen az enyim!
A csendőr rávillantotta zseblámpácskáját Mózsi arcára.
– Maga a kommandói vadőr, mi?
– Én hát.
– Jó – nyugodott meg kissé a csendőr –, - de mit keres itt éccaka?
– Mondtam én, hogy keresek valamit? – hegyesedett neki Mózsi is. – Én ejszen csak szekerezek haza.”

Ha valaki olvasott már székely vicceket és jókat nevetett, akkor vegye elő ezt a könyvet is. Nagyszerű humor, mögötte a – sokszor viszontagságos, sokszor igazságtalan, szinte élhetetlen – élet, mégis Mózsi ravaszodása, ügyessége, humora megszépít minden bajt. Hatalmas jelenet a kezdődő „székely teremtés”, a marhabeszolgáltatás, a pálinkafőzés, az almafák között a határon strázsáló katonák, vagy a katonai szolgálatban a szabadságolás „kimedvézése”. Mózsit becsületessége, szókimondása néha bajba keveri, de mindig van valami a tarsolyában, amivel kivágja magát. Sokszor a medvés részeknél Mikszáth sorai jutottak eszembe (https://moly.hu/idezetek/831757). Nagyszerű könyv, olvassátok!
    

„Kínlódott vele, részben sikerült már a bogot kioldani, mikor egyszerre csak ott állott előtte a sovány szakaszvezető.
– Mi az, hé? Én húzzam le a bakancsodat?
– Én nem kértem rá – felelte Mózsi jószándékkal –, megyen ez anélkül is.”
    

„Mi garantáljuk nektek, mi, veletek együtt vérzett és szenvedett székely vezetők, hogy az út, amelyiken vezetünk benneteket, az igazi feltámadáshoz vezet!
– Nocsak – hökkent meg Mózsi erre –, álljunk meg, sze még meg se hóttunk vót egyelőre!”
    

„Ültek szótlanul. A nagy székely s a kicsi székely.
Aztán a sok idő múlva megszólalt a nagy. Rekedten, nyögve:
– Szólj.
– Élünk.
– Mind?
– Mind.
– Ez a fő.
Több szó nem esett.”

– Maga mit viszen ott hátul?
– Én a szegényemberek jövendőjét – felelte a sipkás okosan.
– Na, akkor nem sok gondja lehet a lovakkal.

Wass Alberttől eddig csak A funtineli boszorkány-t olvastam, ami azonnal kedvencem lett. Egy könyv alapján nyilván nem lehet képet alkotni egy íróról, engem viszont érdekelt, hogy vajon érdemes-e többet is olvasni tőle. A Tizenhárom almafa meggyőzött arról, hogy igen, mindenképpen.

A főszereplő, Táncos Csuda Mózsi (Mózes) igazi székely góbé, akinek földjét egyszer csak (a második bécsi döntés következtében) kettészeli a magyar-román határ. Háza a magyar oldalon marad, árnyékszéke a románra kerül, s 13 almafájából hat marad magyar földön, hét pedig a románokhoz kerül (éjszaka azonban Mózsi a határpózna leleményes áthelyezésével még egy fát ügyesen áttesz a magyar oldalra). Életét leleményesen és humorral vezérli, s úgy tűnik csak ő (s a székelyek) tudják igazán, mi a fontos. Mert legyenek az urak magyarok vagy románok, ugyanúgy a szegény ember húzza a rövidebbet, vagy ahogy @Arturo írta: az egyszerű embernek teljesen mindegy, ki van hatalmon – politikusok nélkül a különböző etnikumok nagyon jól megférnének egymással.

– Hát Isten segítsen, testvér!
– Téged is, Filimon.
– S feledjük el, hogy te székely vagy s én román.
– Aztán mért kell azt elfeledni, Filimon?
– A békesség miatt, testvér.
– Anélkül nem lehet békesség?
A verespataki elgondolkodott. Akkor kelt föl a nap a Kommandó csúcsán s fénye végigsugározta az erdőket.
– Ember a székely is, a román is, Filimon.
– S a muszka?
– Az is ember. De csak otthon.
– Itt mi?
– Itt ellenség.
– S én nem vagyok neked ellenséged?
– Te nem, mert te itthon vagy a Kommandón, akárcsak én.
A pakurár arca felderült. Kinyújtotta Mózsi felé nagy vörös mancsát.
– Így már értem. Isten áldjon, testvér!
– Isten áldjon!

Mózsi ravaszságának és humorának köszönhetően a kevésben is boldog életet tud élni, s mindenhol megtalálja a számítását. Bár ez a regény egészen más, mint A funtineli boszorkány, ebben is megvan az, amiért a másikat annyira szerettem: ez egyszerű emberek tisztasága, s természet és a föld (s mondjuk ki nyugodtan, a haza) szeretete. S e föld annak igazán otthona, aki ott él, s aki nem birtokolni akarja, hanem alázattal fordul felé.

Megint egy telitalálat!
Faterommal ahányszor beszélek, mindig mesélek neki Mózsiról, annyit sztorizunk, és nevetünk rajta, mintha családtag lenne.
Tánczos Csuda Mózes bizony nagy karaktere a magyar irodalomnak, én pl még sosem hallottam róla. Azon gondolkodtam, hogy igazából a CSUDA a nevében, az ami a leginkább jellemzi Mózsit.
Jóóóó, nekem eddig többen mondtak rosszat Wass Albertről, mit jót, a Funtinellin kívül nem is nagyon erőltettem eddig, de most majd fogom, az a három, amit most lenyomtam, mind nagyon jó volt!
Gyorsan is lehetett velük haladni, agysebésznek se kellett hozzájk lenni.
Ami a leginkább megfogott ebben a könyvben, az a legmélyebb zsigeri bölcsesség, ami Mózsibul árad, akár a saját tulajdon megvédését, megtartását, más életének megmentését, vagy a pálinkával való zsiványkodást vesszük, amikor „olyan helyrű gyött a pályinka, ahol finánc ül az asztaná…”
Vagy az, amikor megérted, h háborúban tök mindegy, hogy magyar vagy, román, vagy német, mindenkinek csak egy élete van, nincs több.

Szomorú időkről szóló történet, fergeteges humorral! Ez az a könyv, amitől olvasás közben kirobban a nevetés az emberből. Ez elveszi az élét annak a szomorú ténynek, hogy Erdélyt elvették tőlünk. Az ott élő székely, kevés szavú, de nagyon csavaros eszű, jó humorú Csuda Mózsi életét követhetjük nyomon, egészen a 2. világháborúig.Az ő higgadtsága, nyugalma, humora és esze csodálatra méltó, átsegíti a világégésen is. Úgy van megírva, hogy ez szinte nem is lényeges.

Nem porszívó ez, ami beszippant. Ez betonkeverő!
Ma jöttem rá, hogy mennyire így működik az agyam. Mindent összehasonlít: olyan mintha…,néha aztán ilyen abszurd dolgokat produkál, mint ez a betonkeverő. De legalább működik. :D

És, hogy miért pont betonkeverő? Mert összekeverte bennem a dolgokat, de úgy istenigazából. A kuncogástól és hangos röhörészéstől kezdve a pityergésig és a meredten magam elé bambulásig volt itt mindenféle alapanyag. Vicces és nagyon szomorú. A véreredmény pedig egy beton-szilárd tudat, hogy ez egy olyan könyv, amit szinte bűn lett volna kihagyni, sőt többször kell még elolvasnom és csak ajánlani tudom mindenkinek.

Ez most igen tetszett. Ez a Mózsi mi mindenen ment keresztül! Ezek az élethelyzetek, hozzáállások… Nagyon szimpatikus volt az egyszerű, de agyalós véleménye, hozzászólása a dolgok alakulásához. Néhol vidám, de leginkább azért elgondolkodtató és rideg való vette körül. Sok esetben kellett kompromisszumra jutnia a kialakult helyzetekben.
Nagy igazságokra hívja fel a figyelmet. Ajánlom, olvassátok!

Rég nem kedveltem annyira egy könyv főhősét, mint ezt a drága Mózsit.
Én, aki eddig úgy gondolta, soh nem akar WA-könyvet olvasni, alig várom, hogy tudjam a következőt a kezembe venni. Lenyűgözően egyszerű, életszagú és csupaszív úgy a történet, mint a nyelvezete.